Somogyi Néplap, 1986. április (42. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-28 / 98. szám
Somogyi Néplap 1986. április 26., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS ............^ A kultúra r vara: Keszthely A Festetics kastély — a mai Helikon kastélymúzeum Az Európában elsőül rendszeresen működő mező- gazdasági főiskolát alapító, majd a magyar nyelv és tudomány ápolását szolgáló helikoni ünnepségeket szorgalmazó Festetics György levett kalappal állt meg Berzsenyi Dániel előtt, amikor a nagy költő közeli nik- lai otthonából belátogatva, Keszthely utcáin bandukolt. Jelképes tiszteletadás volt ez a Festetics család fiától. Nem csoda, hogy -a bécsi udvar nem kedvelte Festetics Györgyöt, de áll a Ge- orgikon, áll a tangazdaság majorja is, — ma már mint múzeum —, Festetics helikoni ünnepségeiből tisztesen ápolt hagyomány lett, s az ország egyik varázslatosan szép kastélyában megmaradt a hajdani nagyszerű könyvtár nyolcvanezer kötettel. De él-e Festetics György felvilágosult szellemének öröksége? A bölcsesség és a haza szeretete, amely összefűzte a kortárs gondolkodókat? A mi egyik kincsünk a megőrzés lehetősége. Keszthely szemmel láthatóan jól sáfárkodik a rábízottakkal. A közelmúltban kerültek le az állványok a Balaton környék legnagyobb gótikus templomának, a főtéri plébánia templom 15—16. századból feltárt freskói elől, a roppant áldozattal helyreállított kastély-múzeum és parkja megnyílt a látogatók előtt, a látványos major-múzeum terjeszkedik, megszépült. Ennek a megújuló Keszthelynek most két egészen új hírvivőjét lapozgatom. Cséby Géza Keszthely hűséges szellemi leltározója Cservenka György mesteri fotóival igen vonzó albumot készített csalogatónak. A másikat Eszes László történész írta a feledésbe ment keszthelyi utcanevekről. Múlt századi „geográfiai” »zótárban olvashatjuk, hogy „Keszthely magyar város, A keszthelyi Balatoni Múzeum tisztre. Egyelőre beszorultak volna ide a kapualjába, mint a néprajztudós Sági János fejfája? Lehet, de figyelmeztető feltétele immár megvan, hogy ne csak a Szendrey-telepről gondoljunk a keszthelyi születésű Szendrey Júliára, s köztudomású legyen, hogy keszthelyi a biedermeier idők feledett, de kitűnő írója, Nagy Ignác és a merev Zeppelin rendszerű kormányozható léghajó feltalálója: Schwarz Dávid. Itt született a zeneszerző Goldmark Károly és itt írta a János vitézt Ka- csoh Pongrác. Az emléktáblák gyarapodnak, a régi utcanevek fogynak. Nem kereszteltem volna át sem a Szent István, sem a Szent László, sem a Festetics utcát. De hát az értelmetlen névváltoztatásban már eleink is jeleskedtek, amikor törölték a már 1715-beli összeírásban szereplő Sajka i. ,át, mintha restellni kel- cne, hogy akkor is házak állták a maiak helyén. De hát hol van Berzsenyi és Festetics György szelleme? Talán egy kis botanikus kerten belül Mikus Gyula igen regényes és egészséges vidéken. A lakosok főleg szőlőművelésből, kézművekből és kereskedésből élnek. Van itt jeles urasági kastély és kert, derék uradalmi épületekkel és példás gazdá- szattal, ásványos fürdővel a Hévíz pataknál s a Balaton jövedelmes halászattal”. Akkor 7050 volt a lakói száma, mára megháromszorozódott, s a jövedelemforrások - között nyugodtan állhatna első helyen az idegenforgalom, hiszen a város fele érdekelt benne. Főutcája nyári, téli sodrása felér nagyvárosokéval .— emlékeztetve egykor virágzó kereskedelmére —, maga a város azonban aligha hivalkodhat szépségének feltűnő jegyeivel. Talán az árnyas kis utcák őriznek valami csendes, békés megnyugvást kisebb városaink hangulatából. $s hát a kastély remekbe kovácsolt kapujával, az agráregyetem, a volt ferences kolostor, a Goldmark-ház udvara. A Goldmark Károly Művelődési Központ panteonjának márványtáblái külön is felhívják figyelmünket Egry József festőművész és Csokonai Keszthelyen töltött napjaira, az amerikai polgárháború neves északi tábornokára, a keszthelyi As- bóth Sándor 48-as honvédfestőművész műtermében, jó érzékű gyűjtők könyvespolcai, képei között, vagy éppen mai keszthelyi írók — Aranyi László, Karay Lajos, Kántor Lajos, Simán Mária, Szeles József — tisztes szándékában? Keszthely ezeken túl a mai kulturális élet medencéje, és szellemi határa kiterjed messzi a városon kívül. Zalaegerszegről, Hévízről, Tapolcáról járnak ide koncertekre, színházi előadásra, kiállításra. Már a szem is gyorsul, ha végignézhet Keszthely felől a Balaton végtelennek látszó tükrén, s megpihenhet végül az ország legszebb tája, a Badacsony, a Szigliget, Szentgyörgy-hegy., Csobánc láttán. Jó tudni, hogy a szellemi ajándékok gazdag tárgyi feltételei pedig napról napra újjászületnek, gyarapodnak. A Balaton-part egyik karakteres városa így válhat ismét hű nevének eredetéhez a Castellumhoz, Kestelhez, Kezthelhez, Kos- tel-hez, kastélyhoz, s lehet ennek jegyében is a kultúra „vára”, „erőssége". Koczogh Ákos Muskátlis ablakok' Az ötvözetvizsgáló labor nyerte az üzem környezetszépítési versenyét, az \ablakokba tett muskátliknak köszönhetően. A ivándorzászló ott piroslik a 'polcon, \a szerény, de azért jól jövő jutalom pedig már el is fogyott 'Mara, a laborvezető legalábbis ilyenkor, fürge kezén. A polcon most is új ötvözetek várakoznak arra, hogy keménységüket megmérjék. Erre alkalmas műszer az egész gyárban csak egyetlen van, valutáért szerezték be, mennek a labornak. Bár az ottani kutatásokhoz \még sose kellett. Mindig külső laborokból viszik 'oda a mérnivalót. Azelőtt is így Ivóit ez. A kis kutatócsoport külső laborjában egy .másik, ugyanolyan polcon várakoztak a mérnivaló, „spéci” munkadarabok. — Mikor küldhetjük át őket a központba? — kérdezte a laborfőnök. — \Jövö hetet mondott Mara. — A Mara, a kedves Mara. Csodálatos tulajdonsága nyelvünknek, hogy egy-egy szeretetten szó. mint amilyen a „kedves” is, a nyorji- dafestéket nem tűrő vélemények egész csokrát képes magába rejteni. — Mara, Mara, a kedves Mara — mondja mégegyszer a külső labor főnöke. — A jövő héten. És miért? — Azt mondja, nagyon foglalt a műszer. Képtelen hamarabb besorolni. — Képtelen? — iAzt mondja. — Tudod mi ez? — dugott a főnök a beosztottja orra 'alá egy paksamétát. — Aha. < A kutatási terv. — Rajtunk kívül csak még egy, talán a miénknél is kisebb labor foglalkozik olyan titokzatos dolgokkal, amihez az a központi műszer kell. Valószínű, hogy a nap huszonnégy órájából huszonkettőt áll. Ráadásul dolcsiért. — Lassan majd megöregszik. Meg fa'Mara is. — De addig mit csinálunk? — kérdi la főnök. — Abba a laborba be lehet látni -’az udvarról. — És? — Naponta kétszer—háromszor odaküldjük az egyik laboránsunkat, hogy nézzen be, s ha áll a műszer, írja föl az időpontot. Csináljuk ezt egy hétig, ,aztán majd meglátjuk, milyen megfigyelési eredmények jönnek ösz- sze. Várakozáson felüli jó eredményeket kaptak. Egy hét alatt huszonkét órát állt a műszer. A külső laborban megszerkesztették erről a kis kimutatást, ,a főnök irt hozzá egy rövid jelentést, hogy állni és várni kényszerülnek, miközben a központi labor lusta mérni, és bevitték a papírokat az igazgatóságra. Majd várták a nagy leleplezés következményét. Két hét múlva loholt a beosztott kutató főnökéhez, a külső laborba: — Főnök! r— mondta. — Főnök, a központi labor ablakaiba akkora muskátlis ládákat raktak, hogy oda többé egy zsiráf se fog belátni! Z. M. Sidney Alexander: Michelangelo. „A sors úgy hozta, hogy Michelonak mindig mást kellett csinálnia, mint amit akar: amikor márványszobrokat akart készíteni a síremlékhez, akkor bronzszobrot kellett öntenie, hatalmas falfestményhez kellett felkészülnie, holott úgy érezte, a • festés nem az ő mestersége ...” A régi barát, Andrea del Medigo bolognai zsidó orvos meditál így a tizenhatodik század elején Michelangelo Buonarroti sorsáról, művészetéről, miközben barátja éppen egyik jelentős, de néhány év múlva megsemmisült művén, pártfogója és egyben ellenfele, II. Gyula pápa szobrán dolgozik. Igen, a szobrász „mindig" mást csinált ezekben az esztendőkben. Miközben hosszú ideig szinte a márványbányában él, hogy előkészítse az anyagot a tervezett nagy mű, a pápa síremléke számára, a megbízó megváltoztatja szándékát s a Sixtus- kápolna mennyezetének kifestésével akarja megbízni, s miközben tiltakozik a feli- adat ellen, szobrot önt, hogy lélekben azért valószínűleg mégiscsak a nagy feladatra készülődjön.^Talán nem is tudatosan, inkább idegeivel, reflexeivel. Alkotáslélektani, alkotómódszerbeli szempontból izgalmas része Sidney Alexander könyvének az a néhány lap. amelyen Michelangelo három év távlatából gondol vissza a kápolna mennyezetképeinek megtervezésére, a munka első lépéseire. Belső kényszer, amelyet az anyag — a márvány, vagy éppen most, a falfelület — megpillantása okoz; a megrendelő a főpap igencsak részletesen megfogalmazott kívánságai, Savonarola prédikációira való emlékezés, ötletek, vázlatok tömege, fokozatosan kialakuló koncepció — a művészet- történet számára valószínűleg a következő évszázadokban is bőven tartogat titkokat az a bonyolult kölcsönhatás-rendszer, amelyben a hatalmás mű létrejött. A regényíró persze nem történész, nem feltétlenül kell ragaszkodnia minden apró adathoz, nem a kérlelhetetlen logikájú elemzés segítségével kell bemutatnia egy-egy életmű nagyságát. Többnyire nem is maga az életmű érdekli, hanem a mű és az ember viszonya, az a titok, amely a személyiségben rejlik. Az amerikai szerző Michelangelo hosszú életéből (1475-ben született, 1564-ben halt meg, tehát majdnem kilencven évet élt) egy ner—--------Bártfay Szabó András Profán litánia Tarts meg. magadban! Tarts meg az évezredieken át őrzött gyön.yorszerző mozdulatok mitmu&áiban! Tarts meg sikolyaidban! ölelésed hatalmában! Tarts meg! Tarts meg újra meg újra! Azoikra az éjszakákra! Nappalijaidra tarts meg! Eleiedre! Halálomra tarts meg! Tarts meg szerelmedre ! Virág-nyitogató örömödre! Tarts meg! Tarts meg magadban.! Most és mindörökre Ámen! gyedszázadot ragad ki, mutat be részletesen, az 1505— 1530 közötti két és fél évtizedet. Nem mintha eseménytelenek lennének a korábbi évek, vagy terméketlen lenné a későbbi több mini búrom évtizednyi iUä- szak, hanem azért, mert a kiragadott korszak olyan vállalkozással indul, s olyan szituációval zárul, amelyek mintegy az életmű egészét is magukba foglalják. 1505-ben érkezik Firenzéből Rómába, hogy a pápa síremlékét elkészítse, 1530-ban pedig úgy búcsúzunk tőle, hogy miközben ellenséges csapatok ostromolják Firenzét, ő a Me- diciek síremlékén dolgozik. Mélységek és magasságok, harmóniavágy és ellentétek: művész és mecénás, az örökkévalóságra irányuló figyelem és nagyon is valóságos háborúskodások, a szellem nagysága és az ember gyön- gesége ... Sidney Alexander öt könyvre, s ezen belül számos fejezetre tagolt könyve színes, részletgazdag képet fest az ellentmondásos korról, Michelangelo egyéniségéről, kora hatalmasságkihoz, művésztársaihoz, .családtagjaihoz fűződő, sosem teljesen harmonikus kapcsolatairól. Könyvének legnagyobb érdeme talán azokban az apró megfigyelésekben, megjegyzésekben rejlik, amelyek a látszólag mellékes részletekre, eseményekre vonatkoznak. A reneszánsz ember hétköznapjait villantják fel ezek a megjegyzések, leírások, a gondolkodás, a viselkedésmód egy-egy mozzanatát mutatják meg, vagy éppen a mosolygásra késztető emberi gyöngeségeket, jellemhibákat. Sidney Alexander főhősének életét aprólékosan mutatja be. Az árnyaltabb kép érdekében az elbeszélő személyét is többször változtatja, hol a figurát mintegy eltávolítva, harmadik személyben beszél a művészről, hol a barát, Andrea del Medigo szájába adja a szót, hol Michelangelo beszél, emlékezik, meditál. Tágabb keretet szab így a történésnek, hihetőbbé tehet szituációkat. Miközben azonban sokszínű, gyorsan változó világba helyezi hősét, sosem feledkezik meg róla, hogy végső soron egyetlen dolog volt a 'számára a fontos: a teremtés, a mű létrehozása. Így is búcsúzunk tőle: „egyedül volt, teremtményei... körében. Kétségeiből az örökkévalóság formálódott. Íme az öröm: ahogy a gyertya fényében erős kezei simogatva érintik meg az Éjt”. P. Szabó Ernő
