Somogyi Néplap, 1986. február (42. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-01 / 27. szám

8 Somogyi Néplap 1986. február 1., szombat Iparművészet Hamburgból Kelet nyugatról? Akár a színátmenetes se­lyemkendőket nézem, akár a könyvek kecskebőr kötését, akár a finomrajzú kerámiá­kat, egyre jobban megszilár­dul az első benyomás: kele­ti ízeket érzek ezeken a Hamburgból érkezett tárgya­kon. Legfőképpen persze az összkép, a tárgyak jellege hordozza ezt a hangulatot: a letisztult, egyértelmű for­mavilág, amely egyetlen göm­bölyű testre redukálja az alakot, ha vázáról van szó, egyetlen hengerré, ha teás­kannáról. A fehér és füst- szín árnyalatai mellett leg­főképp a természetes színe­zék hatását keltő, indigó- és kobaltkékek, a bágyadt, szin­te piszkos színek a leggya­koribbak. Különös, igényes szépségűek a könyvborítók. Egy-egy elfuttatott akvarell Uwe Lerch kerámiái Szepesi Attila A szárnylevelű fa közel az első tücsökszóhoz hamvaztószerdához közel bábrejtő fára fölfelé kapaszkodva fiam után limeszek bolyongója kandi sárkányeregető szél sikárol muzsikaszó arktiszi kutyák ugatása fönn szakirafészek őskori ég s föld között a bozótváros éteri létrán fölfelé lombot álmodva szárnyakat jégcsap-szimfóniát fülelve két odú között a télutói napsütésben országló lecsupált bohóc szemem lehúnyom hallani ezer csivogó magtörő szárnyak vöröse közelít csapatban kószáló pirók s függve a kristály ég alatt hőkölve madárijesztőként Szárnylevelű fa viszi a kopár évszakot Győri László VÁZA Az idő a mindenségbe téve, hűvös, friss vízébe. A mindenség meglökődik, csattanva szétfröcskölődik. Cserepeit illesztgetjük, összeforr-e, nézegetjük, de végtére kidobódik, a semmibe hajítódik. Tálak — Isgaird Moje-Wohl- gemuth alkotásai vonal, az ódonság ál-vízfolt- jai teszik, hogy a keleti ha­tás még jobban előtűnik. Egyaránt vannak haszná­lati tárgyak és dísztárgyak: mind igényes, kézműves munkával készült darabok. A textilesek is hoztak ken­dőket és faliképeket. Közü­lük Anka Kröhnke faliképéi mutatnák fel művészi eré­nyeket; a szövés függőleges- vízszintes vonalát teszi iz­galmassá azáltal, hogy meg­bontja, egy-egy nyílás erejé. ig nyitva hagyja, majd egy­másra szövi az anyagot. Vál­tozatossá teszi a struktúrát ezzel, a textúrát a színek összefogásával, elveszej.tésé- vel, újra előbukkanásával rajzolja gazdaggá. Végül a2 anyagvastagságot is változ­tatja: plasztikus feLületet ho2 létre. Másik munkáján szí­nes foltokat sző az egymás mögé rendeződő szövetcsí­kokba. Mónika Maetzel ar­chaikus hangulatú vázája, ke­Brigitte Enpers munkái rámia tárgyai a kékek, szür­kék árnyalataiban nemcsak szép felületükkel, de kézbe simuló formáikkal is kitűn­nek. Wilfried Moll gyönyörű ezüst és fém evőeszközöket mutat be. Végre megfelelő méretű és mélységű kanál is van a készletben. Formá­ja dísztelen, s nagyon har­monikus. Anette Diemer hengerforma teáskannája meggyőzően modern és meg­győzően teáskanna: nem kell a kiömléstől félni, ugyanak­kor van ebben a modernség­ben valami meggondolt, ősi nyugalom. Az arany, ezüst és fém ék­szerek az újdonság erejével hatnak. Nálunk kevés és je­lentéktelen modern ékszer készül, ha készül is, inkább csak fémből, kőből, üvegből. Itt a nemesfémek egész so­rával, arany és ezüst kom­binációjával is találkozhat a néző. A magyar művészek már bemutatkoztak Hamburgban, 1981-ben. Ez a viszonzott kiállítás a biztosíték arra, hogy a dialógus folytatódik. Torday Aliz A kritikus zárszámadása Ilyenkor, az év elején, a filmmel foglalkozó kritikus is zárszámadásra készül. Ja­nuár végén (31-én) osztják, ki a filmkritikusok díjait, február elején pedig (8—12 között) a Magyar Játékfilm Szemle zsűrije — némileg ugyan' más lista alapján — ítéli oda a maga már pénz­ben is kézzelfogható elisme­réseit. Át kell hát nézni az elmúlt év termését, mit adott a nézőknek, született-e egyál­talán olyan mű, amely érdé. mes arra, hogy egy-egy díj­jal ismételten fölhívják a fi­gyelmet rá. Mert azt talán mondani sem kell, hogy a közönség szempontjából — s mi más lehet ennél fonto- sáb'b? — minden díjazás csak annyiban érdekes, hogy figyelmeztetheti a nézőt, ha eddig nem látta, és nem ala­kította volna ki a maga vé­leményét, akkor itt egy mun­ka, amit a szakemberek jó- -nak találtak. Nosza, nézzük meg, igazuk van-e! (Van persze egy olyan jól hangzó babona, hogy amit a szak­emberek jónak tartanak, azt nem érdemes megnézni, de ha ezt a szólásmondást so­kan ismételgetik is, a való­ságban, a mozik nézőterei már egyáltalán nem ezt a végeredményt mutatják.) No, de hát elég az élőbe­szédből, lássuk azt a listát! Huszonhat cím található raj­ta, ebből három dokumen­tum-, egy népszerű-tudomá­nyos-, egy rajz-, egy meg bábfilm. Marad hát húsz szabályos játékfilm, de eb­ből meg egy, az Abigél, ere­detileg tévésorozat volt, ettől is eltekinthetünk hát. Marad 19. Mindenesetre kicsi a vá­laszték, és ez a legjobbak megtalálását megkönnyítheti, de sajnos a magyar film­gyártás helyzetét nehezíti. Több filmből több az esély jó művek születésére, keve­sebből kisebb. Ez matemati­ka ugyan, de érvényessége ez alkalommal nem esik kí­vül a művészeteken. Mégis, menjünk tovább. Kínálkozna a felosztásnak egy olyan módszere is, hogy hány film játszódik a jele­nünkben (11) és hány a kö­zeli vagy a távolabbi, törté­nelmi múltban (8). Ez azon­ban semmiféle esztétikai, minőségi arányt nem jelez. Már régen tudjuk, hogy a máról és a tegnapról lehet jó, meg rossz filmeket is csi­nálni. Ez a 11:8-as arány legföljebb jelzi, hogy rende­zőink nem menekülnek a múltba, nem kosztümökbe rejtett üzenetet akarnak to­vábbadni a nézőknek. Mind­ez mellékes — gondolhatja az olvasó. Kezdjük hót azzal, hogy igazán jelentős, nagy művel ebben az évben nem talál­koztam. Ez ritkaság, mert a magyar filmgyártás eddig minden esztendőben produ­kált valami igazán jelentő­sét, mint a Napló gyermeke­imnek, vagy a Mephisto. Jó, vagy jó-közepes mozi­darabok születtek, összesen nyolc ilyen filmet találtam a listán. Nézzük a bemuta­tás sorrendjében. Szirmok, virágok, koszorúk Ez volt az év első bemuta­tója, és Lugossy László ren­dező szép filmet csinált az 1948—49—50-es évek egy sajátos konfliktusáról. Mi­lyen cselekvési lehetősége van annak az embernek, aki hű akar maradni a forrada­lom eszményeihez, de egyre nyilvánvalóbb: a történelem levette napirendről a forra­dalmat? Kitűnő színészi já­ték, nagyszerű operatőri munka, a részletek finom hi­telessége jellemzi ezt a fil­met — alighanem az év leg­jobbját —, s talán csak az nem emeli fel a remekmű­vek magasába, hogy az or­szág mai közvéleménye szá­mára a történelem teljesség­gel más kérdést tett fel. Ho­gyan lehet és meddig kell a reformokkal, a változások kis lépéseivel élni? Ilyesmi foglalkoztatja az iskolás ko- rúaktól a nyugdíjasokig a moziba járó — és a nagyobb létszámú, moziba nem járó — lakosságot, s csak mint elmúlt korok történelmi kér­désére tekint a forradalom­ra. Rédl ezredes Nagy visszhangja volt a film­nek idehaza és külföldön egyaránt. A Mephisto után sokan az Oscar-díjas munka folytatásának tartották Sza­bó István művét. Nem is alaptalanul. Ugyanaz a mű­gond, a részletek tisztelete, a cselekménybonyolítás könnyedsége, a rendkívül nagy ívű történet szigorú kézben tartása, látványos ope­ratőri és kiváló színészi munka jellemzi. Tehát sok minden jó elmondható a Rédl ezredesről. Csak éppen a lényeg fals — legalábbis számomra —, a dolog ugyan­is szerintem másról szól, mint ami t írója-rendezője szánt a filmnek. Art Buchwald Repülés — füstfelhőkben Amikor a légitársaságok épp némi hasznot érnének el, új válsággal kell, hogy szembenézzenek: hogyan akadályozzák meg a nemdo­hányzók és a dohányosok összecsapását a repülőgépe­ken? Kezdetben a nemdohány­zók a kabin elején ültek, és csikorgathatták a jogukat, amikor a dohányzók hátul rágyújtottak. {Ma már nem ez a helyzet. A nemdohány­zók egyre harciasabbá vál­nak, és a légiforgalmi válla­latok aggódnak, nehogy nyíltszíni verekedés törjön ki a két csoport között a gé­peken. Harvey Weiner, az egyik cég munkatársa ezzel a problémával foglalkozik. — Felméréseink azt jelzik, hogy a dohányosok félnek a repüléstől, ezért szívnak olyan sokat. A légitársasá­gok nem engedhetik meg maguknak, hogy elveszítsék őket. Ugyanakkor rájöttünk, hogy a nemdohányzók tarta­nak a füsttől és erőszakossá válnak, ha 11 ezer méter magasan cigarettázókkal van­nak összezárva. S mivel ők teszik ki az utasok felét, a légitársaságoknak rájuk is szükségük van. Az én fel­adatom kitalálni, miként tartsuk vissza őket, hogy egymás torkának essenek. — lNem légy könnyű megbí­zatás. — Eddig bármit indítvá­nyoztam, ellenállásba ütkö­zött. Az első megoldási ja­vaslatom az volt, hogy min­den járaton indítsanak két gépet. De a környezetvédők kifogást emeltek, mert ez megduplázná a zajártalmat, s ez még veszélyesebb lenne az emberek egészségére. Az­után azzal álltam elő, hogy a nemdohányzók csak a hét páros, a dohányosok viszont csak a páratlan napokon utazhassanak. — Tökéletes megoldásnak hangzik. Ez ellen mi volt a kifogás? — Azt mondták,, az embe­rek azért repülnek, hogy minél hamarabb jussanak el céljukhoz, és ha 24 órát kell várniuk az indulásra, inkább vonattal fognak men­ni. Egy másik ötlettel is elő­álltam: válasszák el a do­hányzó- és nemdohányzó­szakaszokat egy zárt, tűzbiz­tos acélajtóval. A nemdo­hányzók külön folyosón szállnának be, hogy egyálta­lán ne érintkezzenek a má­sik csoporttal. — Ez ésszerűnek látszik. — Ám a légitársaságok le­szavazták, mert akkor még egy mellékhelyiséget kellene kialakítani, és ezért legalább két ülőhelyet feláldozni. — Nos hova lyukadt ki vé­gül? — Azt hiszem, megtalál­tam az elfogadható kompro­misszumot, ami nem felégíti ki ugyan sem a fanatikus dohányosokat, sem a nem­dohányzókat, de legalább az erőszakkitörésnek elejét ve­szi. Azt javaslom, hogy min­den járat személyzetében le­gyenek könnygázgránáttal felszerelt biztonsági embe­rek. ök ülnének választó- vonalként középen, s ribil- lió esetén azzal avatkozzanak be, hogy elfojtsák a vereke­dést. — Ez tényleg megoldhatja a dolgokat — mondtam. Ha ugyanis a nemdohányosok­nak a cigarettafüst vagy a könnygáz között lehet csak választaniuk, akkor nem kez­denek el semmilyen felfor­dulást. Fordította: Szegő Gábor Jó közepesnek éreztem a Hány az óra Vekker úr?-at, Bacsó Péter filmjét, amely ugyan a második világhábo­rú csontig lerágott témáját vette elő, de Vekker úrban egy eredeti figurát sikerült megformálnia, mint ahogy Melis György prózai színész­kedése nyomán a német tiszt is különleges színeket kapott. Uramisten Kifejezetten jó film Gárdos Péter rendező alkotása. A valamit akaró ember el­szántságáról szól. (Olyan ke­vés a valamit akaró hős a magyar filmgyártásban.) Mindezt egy érdekes történet mondja el, a főszerepben pe­dig Eperjes Károly remekel. (Mellesleg egy epizód erejéig a Rédl-ben is nagyszerű, mint ahogy az év végén be­mutatott Tanítványokban is, s ezért nem is keli nagyon keresni az év legjobb film­színészét.) Sortűz egy fekete bivalyért Ez is jó közepes film, s leg­főbb erényét nem is a két francia világsztár színészi já­téka biztosítja, mint inkább a gyerekszereplők alakítása. Szabó László Párizsban élő magyar rendező első hazai bemutatkozása néhány rész­letében igen szép filmet eredményezett, kár, hogy nem is egy vagy kettő, ha­nem három vagy négy tör­ténetet akart elbeszélni egy­szerre, s ettől furcsa módon a film nem dinamikusabb, hanem statikusabb lett. Egy kicsit én, egy kicsit te Majdnem nagyon jó film, különösen a vége megraga­dó, de az idő nagyobb részé­ben egy társadalmi dráma és egy szatíra között bizonyta­lankodott a rendező, Gyar- mathy Lívia. Drámának vi­szont közhelyes lett a film, szatírának meg nem elég kö­vetkezetes. Ezért maradt ez is inkább jó-közepes. Csak egy mozi Kollégáim — és a közönség — nagyobb része elviselhe­tetlennek tartotta ezt a fil­met. Én egy jópofa műhely- tréfának, amely ráadásul megfelelő adag öniróniával is rendelkezik. Tudom, véle­ményemmel én vagyok ki­sebbségiben, nyilván én téve­dek, de engedtessék meg a kritikusnak, hogy ne kelljen letagadnia tévedéseit sem. A tanítványok Ezt viszont sokan — velem ellentétben — igen nagyra értékelték. Különösen mint egy író (Bereményi Géza) filmrendezői bemutatkozá­sát. Valóban, jelentős rende­zői erényeket mutat fel az elsőfilmes munka — lehet, hogy ezt díjazni is érdemes —, de szerintem a film, első harmada után otthagyta fő­hősét, aki ettől kezdve sta­tiszta lett a vele elindított történetben. Hát ez az én mérlegem a zárszámadásra. Nyolc jó, vagy közepesen jó film nem is lenne rossz arány, ha ... Ha lenne legalább egy ki­emelkedően nagy mű... S ha időközben nem változott volna tovább a magyar mo­zifilm környezete. Lassan már a gyereknézők is csak Kék villám-szerű látványos­ságokhoz váltanák jegyet, a felnőtteken pedig nálunk is kitört a videoláz. S az érté­kes műalkotások alig szere­pelnek a keresett csereka­zetták között. Mi a megoldás? Természe­tesen a kritikusnak sincs re­ceptje, csak azt tudja: ilyen körülmények között nyolc — hét vagy kilenc, ez most mindegy — jó, vagy inkább jó-közepes film aligha elég­séges a figyelem felkeltésére. S ezen valószínűleg a díjak sem fognak segíteni. Bernáfh László

Next

/
Thumbnails
Contents