Somogyi Néplap, 1986. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-22 / 45. szám
8 Somogyi Néplap 1986. február 22., szombat IRODALOM, MŰVÉSZÉT, KOZMUVELODES Fiatal képzőművészek tárlata A Műcsarnok termeiben Derkovite-ösztöndíjasaink mutatkoznak be sikeres kiállításon. A kitüntetésinek számító művészeti ösztöndíjat minden évben az arra legérdemesebb tíz fiatal főiskolát végzett növendék nyeri el, hogy három évig anyagi gondoktól mentesen fejlődhessenek és megköny- nyíthessék pályakezdésüket. Kiállításuk állapotjelentés a legújabb nemzedék törekvéseiről, célkitűzéseiről, igazodásáról. Elárulja, kit tartanak mesterüknek és milyen hagyományoknak fordítanak hátat. Az összbenyomás vegyes, s természeténél fogva eklektikus is. A legtehetségesebbek, a legérettebbek a szobrászok. Köztük nem egy már kiállításon is bemutatkozott, épp a Műcsarnokban, mint Török Richárd. Felbukkan a húszas évek német festészetének hatása Török Richárd: Bartók Béla is, több árnyalatban, kita- pinthatóan. Nagy hatást gyakorol munkájukra néhány soraikban máris jelentős eredményt felmutató fiatal művész; elsősorban Mazzag István, aki 1984-ben végzett a Képzőművészeti Főiskolán, s az akadémiai hagyományon túllépve saját képi nyelvet dolgozott ki magának. A fiatal nemzedék festői a színek érzéki-vizuális sajátosságaival kísérleteznek leginkább, kevés tárgyias képzettel. Kiemelkedően tehetséges Szirtes János, aki performance-szal is foglalkozott. A szobrászok törés nélkül csatlakoznak a mai derékhad stílusához, Török Richárd például Melocco Miklós felfogásához. • Műveiben több az irónia (még Petőfi- síremlékében is); érzékenyen mintáz, megoldásai elgondolkoztatóak (Oszlop). Más utakon, a felélesztett kubizmus vonzásában alkot Orr Lajos. A kisplasztika az erőssége Szabó Lajosnak is, helyenként pop artos reminiszcenciákkal. A geometria új alkalmazásával jeleskedik Kalmár János. Révész László: Pesti leányka Eger mellett Gábor Áron: Macska Zsakó István: Madárfejű nő Az erdélyi népművészeti faragást újítja fel Tomay András Endre monumentális jellé változtatott, megvasalt faplasztikáin. (Madár.) A grafikusok is az előttük járó nemzedék útjain haladnak. Rényi Krisztina mesei'llusztrációin a Közel- Kelet romantikájában mélyül el, a hazai hagyományokból K. Lukáts Kató felfogásához közeledve. A videokultúra is toboroz magának híveket, bár a szűkös hazai lehetőségek a kísérletezésnek határt szabnak. BreStyánszky Hona VATHY ZSUZSA POZZO Megyek a körúton, szentbe jön velem egykori rajztanárom — fiatal koráiban élvonalbeli európai festő —, A. Tóth Sándor. Járása összetéveszthetetlen bárkiével, öles léptei ’ talán akkor nyúltak ilyen hosszúra, amikor Európa országútijain gyalogolt, metsző kék szeme a körút forgatagából is kivilágít. Üdvözöl, és mindjárt mondija, hogy kiállítása nyílik a Fáklya Klubban, vár engem is. Nemsokára a hivatalos meghívó is megérkezik, VII. kerület, Csengery utca, és az időpont. A kiállításra nem megyek el, feledékenység- bol, vagy mert nem érek rá, már nem tudom, miért. Mindez tizenöt évvel később, Rómában jut eszembe, amikor az It Je- sú elnevezésű templomot keressük A lelkiismeret- furdalás — nem először emiatt — újra torkon szorít, nem nagyon, csak any- nyíra, amennyire a jóvátehetetlen dolgok miatt egy pillanatig nehezebb lélegzetet venni. Ezt az II Jesú-t — mint tudjuk, a „korai barokk legszebb épülete”, a „Jézus társaság főtemploma”, és nem akárki, hanem a „hírneves Vignola építette” (igen, még Vignoiát is mondta), akárhogyan is, be a gimnáziumokba. Ki a városi túlsó végén van, ha a föld alatt, ha már nincs, akkor is. II Jesú — süvít a fülembe Tóth Sándor hangja. A művészettörténetet 1956 decemberében, vagy 1957 januárjában vezették be a gimnáziumokban. Ki más taníthatta volna, mint a rajztanár, aki ha művészettörténész nem is volt, professzor lehetett volna a szakmában? Az órákra — tankönyv híján — a tanár űr hatalmas, szürke mappákkal érkezett. Ügy hozta ezeket a mappákat a hóna alatt, mint üveges az ablaktáblákat. Kibontotta a kék masniit, rendezgette a reprodukciókat, majd kiválasztott egyet közülük, fölmutatta, és ezzel kezdődött el az óra. Másfél év alatt, heti egy órában megtanított bennünket az ókori, a középkori, az újkori, és a jelenkori művészetre. Tantárgya félig-meddig fakultatív volt, felelnünk se kellett, osztályzatot se kaptunk tőle, mégis úgy tanította meg, ho®v az ő mappájából előkerült képek alapján ismerem föl Rómában Manzu szobrát, a Bíborost, hogy a vatikáni múzeum egyik termében földibe gyökerezik a lábam, örsiben, hiszen én a Bel- vederi Apollót látom (az eredetinek ókori márvány másolalát), és huszonöt év múlva, amikor elkerülök Rámába, az utcán fülembe süvít a hangja: „II Jesú” és „Vignola”. A templom valóban szép volt. Kupolájának ablakain besütött a nap, és a fényko6zorú ott a magasban, a sárga márványoszlopok és a főoltár fölött a spanyol lovag elragadtatott alakja — igazán megérte a fáradságot. Loyolai Ignác oltára mellett, a templomban egy telefonos automata állt, kétszáz vagy háromszáz líráért a kívánt nyelven ismertette a templom történetét. Nem is tudom, mire voLtaim inkább kíváncsi, arra, hogy működik-e, arra, hogy megértem-e a szöveget, vagy csak az ismeretlen játék vonzott, bedobtam az érmét, és leakasztottam a kagylót. Természetesen működött. Rekedt női hang monoton lassan, nekem mégis gyorsan, mondta el, hogy ki építette a templomot, ki az oltárokat, és kiktől származnak a freskók. Csak annyit értettem meg belőle, amennyit már korábban is tudtam, és ezt a nevet hallottam újra meg újra, hogy Pozzo ... Poz- zo ... Pozzo. Eluntam, visszaakasztottam a kagylót, és mint aki jól végezte a dolgát, továbbmentem. Igen ám, de a készüléken a lámpa továbbra is foglaltat jelzett, és a templom síri csendjében a rekedt hang tovább is szólt, mondta, hogy Pozzo ... Pozzo... Pozzo... Visszamentem, újra fülemhez nyomtam a kagylót, és már egyáltalán nem bántam, mit mond, csak azt vártam, hogy belezze. Jó sokáig tartott, míg a végére ért. A templom előtti csöpp téren — éppen aikonyodott — motoros fiúk és lányok száguldoztak. A lányok hátul ültek, átfogták a fiúik derekát vagy vállát) aszerint, hogy baráti, vagy meghitt motorozásról j volt szó. Aki szerelmesé- | vei motorozott, az szorosan I hozzásimult, és boldog arcát a fiú arcához szorította. A motorosok néha a járókelők közé hajtottak, azok sikítva szétszaladtak, de senkinek nem esett ba- j ja; és a nap még mindig [ nem ment le, körös-körül s ragyogtak a kétezer éves j vörösek, sárgák, barnák, a , teraszok, a tetők élték a I föld és ég közötti, különös, ' független életüket. Tóth Sándor tanárom hat vagy hét évvel ezelőtt | halt meg. Hetven éves ko- i rában még elment Ameri- j kába, néhány hétre tervezett útjáról egy év múlva jött haza, ennyi időbe telt, j amíg Amerika múzeumait végigjárta. Utoljára Pápán, a Ba- konyér partján láttam, j Bot volt a kezében, olyan, j amilyent a természetjárók } hordanak, fakó farmernad- ! rágot viselt, mezítelen Iá- bá.n saru. Haját fújta a , szól, alakja szikárabb volt, mint valaha, és szeme, ez j az egyszerre hideg, met- - szően éles tekintet, valamit . fürkészett. De mintha nem [ az előtte lévő tájat nézte : volna, hanem valami mást. Talán korábbi élete képeit látta, alpesi hegyeket, ka- j tedrálásokat, provanszi napsütést... Alakja olyan volt a békalencsés patak, a lusta napfény, a béketűrő fák között, mint egy látomás; mint egy véletlenül odagyökerezett, idegen növény. BERZSENYIHAGYOMÁNYOK » A költő halálának százötvenedik évfordulója Kortársai is tudták Berzsenyi Dánielről, hogy kora ifjúságától olyan ember volt, kiben a lélek hamar kifejlődött, előbb, mint azt a test gyarapodása követni tudta volna. A feszítő erő levezetése kényszerként jelentkezett. S miként talált utat? Például úgy, hogy szinte állandóan versengésre hívta sorponi diákpajtásait, s birkózásban," erőmutogatáslban az <éien járt. Meg a csínyekben is. Hosszú ideig nem lehetett meggyőzni arról, hogy az üveg szilárdsága nem nagyobb a kőnél (ti. az útjába eső ablakokon rendre kipróbálta elméletét. Ez az életvitel sok gonddal, a szülök gyakori zaklatásával járt. Végül is Berzsenyi Dánielnek távoznia kellett a soproni líceumiból, apja hazavitte gazdálkodni. Később, amikor a távozás okát kérdezték tőle, rendre kétértelműen válaszolt: „Bizony, bátyámuram, nekem azt mondták a soproni profesz- szorok, hogy ilyen diákot mint én, szívesen ereszt el az ember a keze alól!” Minthogy ebben az évben kettős óikból is lesz mód Berzsenyi-emlékezésre — február 24-én halálának százötvenedik, május 7-én születésének kétszáztizedik évfordulóján —, Vas és Somogy megyék színes programokkal készülnek. Természetesen feladatának érzi az elmúlt év májusában újjáalakult Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság is, hogy a névadó szellemének megfelelően rendezzen, szervezzen eseményeket. Szavalóverseny, költői tiszteletadás és tudományos tanácskozás egyaránt lesz. Tudjuk, hogy Berzsenyi költői fölfedeztetése Keme- nessömjéhben történt. Kis János látogatta meg egyszer Vas megyei birtokán, s a szobába beléptekor azt látta, hogy Dániel uraság papírlapokra írt valamit, majd hirtelen az asztalfiókba dugta. Kis elnézést kért a háborgatásért, a munka megszakításáért. Berzsenyi zavartan nézett rá: . — Nem háborgat bizon, kedves tisztelendő komárn- uram, haszontalianság, amit irkáltam. Csak úgy jött. Versek az eba ... Az elharapott szó (ebadták) kettős tiszteletlenségét hamar felmérte, s még nagyobb zavarral, összeborzolt hajjal nézett Kisre, aki csodálkozva megkérdezte: — Versek? Először hallom, hogy komámuram ilyesmiben töri a fejét. — Nem töröm biz én — mondta Berzsenyi —, ha csattan, mint a villám, jó, ha nem foly, azzal sem törődöm. El kell ismernem mostmár a haszontalan dió- töltést, mert rajtakapott, de eddig senki nem tudott e bolondságomról... így történt-e pontosan a beszélgetés, nem tudjuk, de a hagyományok ekként őrizték meg. S még színezték is azzal, hogy Kis János további munkára biztatta, és ki látásiba helyezte a közlést. Ezután persze még jó néhány évnek kellett eltelni, hogy első verseskötete megjelenhessen. Tudjuk, hogy a kiadáshoz nagy segítséget kapott a pesti papnevelde hallgatóitól, akik Tatay János lelkesítő felhívása nyomán pénzt adtak össze... Ez a példa nyilván szeme előtt lebegett az 1866-ban megindult Somogy hetilap szerkesztőjének, Roboz Istvánnak, amikor arra vállalkozott, hogy egy Berzsenyiszobor felállításához kéri a közönség támogatását. A lap első számától törekedtek arra, hogy hiteles dokumentumok alapján rajzolják meg életrajzát. A családi levéltár több iratát közzétették. Amikor a századforduló körüli években az irodalmi társaságok szervezése országos közüggyé vált, arra gondoltak, Somogy megyében Berzsenyi szellemében kellene létnéhozni. Hosszas előkészület után 1904 nyarán Kaposváron megalakult a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság. Vezető tisztségviselői mindig azért dolgoztak, hogy hiteles kép alakuljon ki a Vas megyében született, s a Somogy megyéi Nikién elhunyt költőről. Műveinek első kritikai kiádására mégiscsak az 1936-os centenárium után kerülhetett sor. A Társaság és a Magyar tudományos Akadémia megbízásából Merényi Oszkár állította össze a könyvet. Berzsenyi verseinek addigi legteljesebb kiadása volt. Tartalmazta a kutató által Nikién talált ismeretlen költeményeket, először közölte a Kupa támadása című drámai töredék teljes szövegét. S időrendi kísérletet tett a versök csoportosítására. A rádió közvetítésével sor került még egy centenáriumi emlékülésre is. 1948-ban újabb Berzsenyiünnepséget szerveztek. Nem csupán a hagyományok őrzése indokolta, hanem az is, hogy harmadszor is el kellett temetni a test maradványait Niklán. 1859-ben obe- liszket állítottak neki, amit a felszabadító harcok során szétlőttek. 1948. május 9-én keltezett elégiájában ezért írta Takáts Gyula, a Berzsenyi Társaság elnöke: „Szétszórt csontjaidat ünnepi urna viszi”. Beszédében pedig ezt mondta: „e niklai földből nőtt, szilfából készült urna előtt... egy háborútól végigszántott ország péidaadó, építő lelkiismerete áll.” Tudományos megalapozottságú, nagy ívű monográfia 1966-ban jelent meg Berzsenyi Dánielről Merényi Oszkár tollából, De emlékét nemcsak a szellem emberei őrizték meg, hanem a „sokaság” fiai is. Legendák, történetek fonódtak alakja köré úgy, ahogyan ez az igazi nagy egyéniségekkel lenni szokott. Laiczkó András BERZSENYI DANIEL NAPÓLEONHOZ Nem te valói győző, hanem a kor lelke: szabadság. Melynek zászlóit hordta dicső sereged. A népek fényes csőlátásba merülve imádtak S a szent emberiség sorsa kezedbe került. Ámde te azt tündér kényednek alája vetetted, S isteni pálmádat váltja töviskoszorú. Amely kéz felemelt, az ver most porba viszontag; Benned az emberiség ügye boszulva vagyon.
