Somogyi Néplap, 1986. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-22 / 45. szám
1986. február 22., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK HÓLEPTE TEKERES EURÓPA PUSZTÁJA Puszta — a dunántúli, az „Illyési” értelemben —, bár a híres, megrázó mű (A puszták népe) megállapításai erre a kis településre, az itteni lakosságra már a húszas—harmincas években sem voltak jellemzők. Alsó- Tekeres népe tulajdonképpen sohasem élt cselédsorban, annak ellenére, hogy a legtöbben a parkkal körülvett kiskastély lakójának -alkalmazottai voltak. Ez a kivételes állapot a minden feudális hagyománytól irtózó, vállalkozó szellemű birtokosnak, Schricker Sándornak volt köszönhető, aki egy német kertész segítségével a 20-as évek elején faiskolát teremtett Alsó-Tekeresen. Kezdetben egy—két holdon, majd az eredmény láttán bővítette a területet, s a második világháború kitörésekor már mintegy 30 holdas faiskola tartozott gazdaságához. — Mégpedig egy fajgazdaság, úgynevezett generál faiskola, amely az évelőtől a rózsákig, a különböző gyümölcsfáktól a díszcserjékig sokféle és kiváló minőségű terméket kínált a honi és a külföldi vásárlóknak — mondja hangsúlyt terem tőén Barabits Elemér, a Siófoki Állami Gazdaság tekeresi főágazat- vezetője. — Igen, jól hallotta. Külföldi vásárlókat mondtam. Ugyanis Tekeres már a két világháború között is exportált. Ezzel be is fejezzük a beszélgetést, mert megcsendül a telefon (külföldről keresik), s alig hogy leteszi a kagylót, beszólnak az irodába, hogy egy svéd üzletfél érkezett. — Ma az ágazat összes termékének 60 százalékát küldjük exportra — jegyzi meg dr. Ifjú Zoltán ágazatvezető. — Tavaly 28 millió forint értékű árut adtunk el nyugati államokban. Csak ősszel 74 megrakott kamion indult Alsó-Tekeresről Európa különböző országaiba. Legjelentősebb vásárlóink közé tartozik az NSZK, Olaszország, Svédország, Norvégia. Nagyon fontos, hogy ezután is megbízható, pontos szállítónak tartsanak bennünket. (Megjegyzendő: az ország gyümölcsoltványának 40 százalékát a Siófoki Állami Gazdaság állítja elő; a Mon- impex szállítói között a harmadik, és szaporítóanyag exportőrként az első Magyar- országon.) Kinnt a tél mesevilága pompázik. Hóprémes háztetők, szikrázó fenyőfák, s az álomszép cseresznye-allé, a főutcán. Balra a Turgenyev, vagy Krúdy kúriára emlékeztető kiskastély (ebben most étterem és klubhelyiség van), körülötte hangulatos park, szemben a novemberben átadott, sok társadalmi munkával épült ABC-üzlet. A kis településnek meghitt nyugalma vesz körül. Tekeres hó alatt... Az egész puszta csupa álom és csönd. Vagy mégsem? Az előkészítő csarnokban legalább 50 asszony dolgozik. Simon Lajosné, Pummer La. josné, Kocsis Kálmánná és a többiek. A tavasszal kiültetendő szaporítóanyagot készítik elő szapora kézzel, szakértelemmel. Amit csinálnak, nem éppen „fehér köpenyes” foglalatosság, itt mégis mindenki szívesen dolgozik. Tóth Béláné például már 1957 óta szinte egyfolytában csattogtatja a kertészollót. — Mennyit keres itt havonta ? — Meg van a hat ezer — mondja. — De ha vállalok még munkát, többet keresek. — Ez valami vgmk-féle? — Ügy van ez, tudja, hogy az ember elvállal mondjuk 5 ezer rózsát. Aztán a családjával együtt megcsinálja. Az én fiam például kocsmáros. Mégsem átall besegíteni. — Elárulná, mennyit lehet ilyen módon még keresni? — Hát, olyan hetvenezer körül évente. Tekeresen mindenki ért a faiskolai tennivalókhoz, azok is, családostól, akik a másik ágazatban, a szántóföldi növénytermesztésben dolgoznak. (Kétezerhatszáz hektáron gazdálkodik itt a Siófoki Állami Gazdaság.) És ragaszkodnak a gazdasághoz, a településhez, mely „puszta létére” többre képes, mint sok község. Majzik Ernővel, az állami gazdaság párttitkárával járjuk a települést. Ö is itt lakik, innét jár be mindennap a siófoki központba, s Tekeres tanácstagjaként lelkes lokálpatriótája a településnek, mely közigazgatásilag Enyinghez tartozik. — Tekeresnek nincs „kistelepülés-komplexusa” — mondja —, itt senki sem érzi magát az isten háta mögött. Jó utak vannak, a közlekedés is korszerű, közel van Siófok, Székesfehérvár (színházba például mindkét helyre eljárnak a tekeresi- ek, Székesfehérvárra 30-an, bérletesek), s a legtöbb családnak autója van. Az ABC mellé hamarosan presszó épül és egy újabb klubhelyiség is. A gyerekek taníttatásával sincs gondunk. Iskolába Balatonbozsokra járnak (körülbelül hatvanan), s az óvodásoknak Lepsényben van helyük. Az állami gazdaság szállítja őket autóbusszal. Még a kosztjukról is gondoskodnak. Az itt főzött ebéd kerül a tányérjukra a bozsoki napközi otthonban. Körülbelül 300 lakosa van a településnek. A fiatalok nem akarnak elvándorolni, sőt a legtöbben itt szeretnének letelepedni. 30 házhelyet osztunk ki az idén. Szászi István nyugalmazott főkertésszel találkoztunk a cseresznye-alléban. 40 évig dolgozott e helyütt, 1939-ben kezdte a munkát. De Tekeres az ő számára a gyermekkor paradicsoma is, hiszen édesapja már a 20-as években ide szegődött. A cseresznye sor .történetéről kérdezem. — 1934-ben ültették — mondja — tulajdonképpen véletlenül. A csemetéket egy külföldi megrendelő számára vitték a csomagolóba, de a munkások lefelejtették róluk a fajtajelzést. Minden faiskolai dolgozó biztos volt benne, hogy valamennyi ger_ mezdorfi. Schricker Sándor is tudta ezt, mégsem engedte elküldeni őket, mondván: fajtajelzés nélkül tilos árui a csomagolóba vinni. Ez szabály. Tehát más csemeték kerültek a szállítmányba, ezeket pedig elültették Te- l^eresen. Így lett ez a szépséges fasor. A cseresznyetermés mindig a lakosságé volt, az szedte, aki akarta. Most már senkinek sem kell. De ha ezek a fák virágba borulnak, a látványtól megköny- nyebbül a lélek . .. Most, hólepte ágaikkal is gyönyörűek. Talán alusznak ilyenkor, s álmukban csemete koruk társaival találkoznak szerte Európában. . Szapudi András Borka, drága! Levélféle egy tanárnőnek Életút-ráolvasót hagyok a levelem legelejére. Hogy is szól? Budapest (hetedik kér, vagy pestiesen Csikágó), Pécs, Budapest és újra Pécs. Ezek a kezdjetek, hogy aztán többé nem is találkozzunk nagyvárosokkal. Most pedig vágjunk bele: Hegy- hátmaróc, Tófű, Udvar, Du- naszekcső-sziget, Kutaspuszta (nem Somogybán), Harka- kötöny, Kötönypuszta, Csertő, Kiskassa (szép neve van, hol lehet?) Pusztaapáti, Dé- vaványa, Sártó, Somogy- aracs, Rinyaújnép, Bolhó ... A három somogyi község és talán Dévaványa kivételével sosem hallott nevek ezek a számomra. Az oktatásügy strigulája szerint c- települések. Farengetegbe, vagy homokpusztába bújtatott vékonyka élősövények. Egykori, rongyosok, cselédek, kisbéresek, felfogadott szegények tanyái. Olyanok azonban, ahova iskolát raktak, s tanítót hívtak bele, hogy betűvetésre kapassa a szegényember gyerekét. Hitetlenkedve kérdem most újra, ahogy Bolhón százszor is elkérdeztem, miért is lett magából Borka, tanyasi tanító? Gombolyítsunk vissza hát még egy keveset az életfonálon. Budapest. Harmincas évek eleje, a hetedik kerületben. Ez volt a főváros legsötétebb, de leghaladóbb munkáskerülete. Ahogyan Marosán György mondta, szinte érezni lehetett a szoc- dem-illatot. Az édesapa Beck Gáspár — Marosán jó barátja — szintén lelkes szociáldemokrata volt. Szakmájára nézve pék, s a legjobb a „Grázernél”. Hajcsár, mondták rá, mert megkövetelte a jó munkát, mert szakadásig tud|ott dolgozni, s mértani kenyereket vetett. Ebben a légkörben — könyvek, kiadványok, röpiratok, munkásszínjátszók és testedzők között — biztos sokfelé vezethetett volna az életút. Bankpénztáros, tisztviselőnő, vasúti alkalmazott, segély- egyletvezető, munkásagitátor vagy jó szerivel művészféle is lehetett volna, kedves Borka. Tizenegynéhányéve- sen ugyanis már remekül korcsolyázott, úszott, táncolt és tornázott. Látom a képen a csinos magas fruskát, aki mégis a tanítóképzőbe iratkozott. Nevelni, oktatni és képezni akart, s leginkább megszerettetni. Pécsett végzett 1946- ban, itt is a talajtornacsa- pat erőssége. Olyan neves tornász riválisa, mint Tass Olga. S hogy ebből még egy Léttel ezelőtt is mi maradt meg az nevetve meséli most: — A múlt héten egy hitetlenkedő falubelinek megmutattam, hogyan kell öt- venkilencévesen spárgázni... Öt évi ismeretség után 1950-ben igent mondott Bogyó Elemérnek. Mikor erről mesél, elővett egy újságot. A Dunántúl 1916-os száma. Elemér nagyapja, a neves baranyai néptanító, Antos János hősi haláláról olvastunk együtt egy korabeli tudósítást. Az 52. gyalogezred kötelékében az olaszokkal vívott harcban Oslaviánál esett el. Elemér — a férj — szervezett, Elemér iskolaszínpadot csinált, s a tanyák, községek iskolaéletéről cikkeket küldött a megyei lapoknak. Jól zongorázott, énekelt, sportolt. Borkának ellenben egy életcélja volt, a tanítás. Borkának egy hobbija volt, a tanítás. Emellett kiváló tornacsoportja megyei ezüstminősítést elért tánccsoportja, és több országos versenyre jutott tanítványa volt. Mindezt tanyákról, kisközségek- . ről. Három gyereket nevelt fel úgy, hogy az első fizetése helyett hónapokig csak sor- kosztot kapott, majd miután rendezték a tanítói béreket, így jutott havi 130 forinthoz. Részt vett a kísérleti oktatásban, főként matematikából mutatott fel jeles eredményeket. Tíz évvel ezelőtti óravázlatain gyöngybetűk, szellemes feladatok, különleges megoldások, érdekes ábrák. Miután meguntuk, az ülést, átkalauzolt a néprajzi múzeumába. Az utókornak megmentett- népi használati tárgyak, a múlt embere keze- munkájának csodái. A hetvenéves pólyától a fatányérig, a mozsártól a palatábláig, van itt minden. A hosszúra nyúlt bolhói délelőttön azt mondta búcsúzáskor: engem mindenki Borkának hív, sosem szoknám meg, hogy néni. Legyek maguknak is csak Borka .. . Legyen így, Borka! Beszélgetésünk kedves tanúja, a két macska pedig fusson ezerfele a ráncokkal, az ezüst hajjal, a köhögéssel. Külszínnel ne csalja meg a szellemet az idő ... Békés József Magány Az öregember napok óta nem mozdult ki a házból. Nyár közepétől, amikor az asszony meghalt, lelassult számára az élet, és most, hogy szemkápráztató hótakaró borítja látóhatárig a földet, fájdalmas még a gondolat is, hogy kitegye a lábát az udvarra. A tanya — megbújva a szelíd dombok között — a legközelebbi szomszédtól is három kilométernyire van. A vegyesboltig legalább másfél órát kellene gyalogolnia, s az öreg nem bírja rászánni magát. Az omladozó falú istállóban néhány tyúk bóklász az öreg igavonó jászla körül, a cserépitatóban befagyott víz. Két napja már, hogy magot szórt az ember a baromfinak, a ló pedig, amíg kötele engedte, éhesen húzkodta ki a felhalmozott szénából amit elérhetett. A ház — a fagerendás konyha, és az apró szoba — dermesztő hidegbe süly- lyedt. Kialudt a tűz a vaskályhában, a viaszosvászonnal fedett asztalon az összeszáradt kenyérdarab körül morzsák és egy karika kolbász. A bicskán megfagyott a zsír, az üveg- kancsóban jeges hidegséggel pihent a víz. Ült az öregember az ablak előtt, és nézte a tájat. Hátára terítette a fekete nagykabátot, azt, amelyiken prémes gallér hivalkodott. Csúfolták is érte eleget annak idején, mondván: minek a szegény parasztnak úri módi? Tán megveti a posztóbekecset? Dehogyis vetette ő meg! A kabát örökség — az asszony városban elegánsoskodó bátyjáé volt. Miért dobták volna ki? Lassan mozdultak gondolatai, régi nyarak körül borongva, múltba hullt telekről álmodozva. Az öregember gyomrát kínzóan marta az éhség, de a fizikai fájdalom jiem volt olyan követelődző, hogy mozdulatra kényszerítse a fáradt testét. Olyan magány tartotta színtelen rabságában, amelyik már fájni sem tud, amelyik tehetetlenül tűri a csendet. Nem volt már szerepe az időnek és a várakozásnak. Valami mozdult a kinti fehérségben. Kutya futott bukdácsolva a hóban, mögötte piros kabátban vékony kis alak. A ház felé tartottak. Az öregember hallotta, ahogy az összecsapódó kiscsizmákról az ajtó előtt lehullt a hó. Ferkó jött, a dédunoka. — Édesanyámék nem tudják ám, hogy itt vagyok — állt meg a nyitott ajtóban a gyerek. — Csak úgy eljöttem ... Nézd csak — nyújtott egy szalvétába kötött kis csomagot az öreg felé. —, szalámis zsömle. Tízóraira kaptuk, az iskolában ... Klie Ágnes
