Somogyi Néplap, 1986. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-15 / 39. szám
Somogyi Néplap 1986. február 15., szombat |8M886ftj , - föfój g! ^ s >, ;. . gftg £ | , ' tfÁggfy&J & 8 , IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Az Őrség télben. Vörös Ferenc tusrajza. Ágh István SÜVÖLTŐK Világ legkisebb süvölitözése udvari fámról ebben a megtelepedett télben, van ok pirinyó csodálkozásra, megjöttek a süvöltők, letelepedtek csütörtök délutánra, de mintha csak ez az akácfa lenne jó, a többi maradjon a honiaknak, gerlék, verebek, rigók! a süvöltök mára honfoglalók, otthonosabbak nálam e hazában, úgy csőrözik az ágat, mintha szétvernék a fát, idehallik a magvak roszogása, olyan öntudat süvölt e madárból, még a bögye is lángol, s hogy magát föl ne gyújtsa, szürke szárnyait jól magára húzza, de hogyan kerültek ide? és én hogy kerültem ide? csak az isten nem csodálkozik rajtunk, egynapos ittlét, hatvan, ezer év? Berzsenyi és Csokonai találkozása Mátyás Ferenc Ugyan mit ér? A niklai s a debreceni költő — noha Csokonai 1797—1800-ig hoszabb időt töltött a „rengeteg Somogyság”-ban — csak egy anekdotában találkozott egymással. Nem is csoda: a kemenesaijai poéta csak Csokonai utolsó évében költözött át Vas megyéből Somogyba, anyai birtokára. Gondolataik azonban mégis összetalálkoztak. Mintha csak összebeszélitek volna az irodalmi nyelvünk fejlődésében oly döntő tájszavak, tájnyelvek kérdésében. írói sorsuk különben abban is közös volt, hogy Kölcsey egyformán súlyosan és igazságtalanul bírálta meg mindkettőjüket a Tudományos Gyűjteményben, 1817-ben, nem utolsósorban éppen tájszavadkat „provincializ- mus”-ukat kifogásolva. A bírálat Berzsenyire nézve annál súlyosabb volt, miért még életében érte — s egyik oka volt költői elnémulásának. Csokonai műveinek kritikai kiadás óta tudjuk, hogy Kölcsey Csolkanai-bírálatának hátterében az a bosszúság állt, ami Kazinczy! azzal érte, hogy 1813-ban Mártom József Bécsben ízléses és kapós bibliofil formában közreadta a debreceni költő gyűjteményes munkáit. A Márton-féle kiadás ugyanis megelőzte, illetőleg túlszárnyalta Kazinczynak ugyanez idő tájt tervezett díszkiadásait irodalmi kedvenceiről, stílusádeáljaiból: Dayka Gáborból, Báróczi Sándorból, Virág Benedekből — s végül, de nem utolsó sorban — a szerény tehetségű Kis Jánosból, akiről Kölcsey szintén bírálatot — ezúttal magasztalót — írt a Tudományos Gyűjtemény idézett évfolyamában. Kölcsey Csokonai-bírálata — amely eredetileg már 1815-tben megvolt — voltaképp Matton kiadásának recenziójául készült. A Berzsenyi-bírálat valamivel később született, a dunántúli költő műveinek 1816-i második kiadása alkalmával. Ám a motívumok itt is hasonlók voltak a Csokonai-bírálat indító okaihoz: Kazinczy 1813-ban még Berzsenyit is a maga emberei, fölfedezettjei közé számította, s voltaképpen Márton Csoko- nai-kiadásán azért is bosszankodott, mivel éppen abban az évben jelent meg, amikor Berzsenyi munkái először kerültek közönség élé a Pesti Magyar Társaság jóvoltából. Néhány év múlva, amikor 1816-ban Berzsenyi verseinek második kiadása is megjelent (történetesen ugyanegy évben Márton Csokonaijának új, második kiadásával), ismét csak nem volt zavartalan Kazinczy öröme. Nem is annyira Berzsenyi művei, mint inkább a kiadás élén megjelent tanulmány miatt, amelyet a nyelvújítás egyik híres vezéralakja, Helmeczy Mihály írt (akiről az a gúnyos rigmus járta: „Helmeczy — ki a szókat elmetszi”). A terjedelmes értekezésben, amelyben a nyelvújítás útjait-módjait fejtegette, bőven idézett „a populáris Csokonai V ból is, bebizonyítva, hogy a maradi ortoló- gus hírébe hozott debreceni költő milyen pompás nyelvújító volt. Különösen sok szót ejtett a tájszavakkal való nyelvújításról, s szóról szóra közölte a debreceni költőnek A tavasz elé írt kitűnő tanulmányát. Kazin- czyt nemcsak az önmaga és védencei — Dayka, Kis, Báróczi — melllőztetése sértette, hanem az is, hogy Csokonai kiváló újítóként jelent meg a Berzsenyi-kiadás előszavában. Nemcsak az előszó, hanem magának Berzsenyinek a művei sem hatottak lelkesítőleg a széphalmi mesterre (aki akkoriban nagyon érzékeny volt a nyelvi kérdésekre az 1813- ban kiadott Mondolat miatt is, amely a nyelvújítás eredményeit igyekezett lejáratni), a nikJai költő ugyanis verseinek második kiadásában változatlanul hagyott néhány olyan szót, kijefezést (különösen tájszavakat), amelyeket Kazinczy és köre kifogásolt. Pedig épp elég engedményt tett így is kéziratai bírálóinak! Hogy csak néhány példát említsünk: Búcsúzás Kemenes-Aljától című hí res versénék második versszaka eredeti leg így hangzott: Ti láttátok az én pofámnak ringását S Átsorgó Ajakam első mosolygását... A kinyomtatott szövegbe már így kerültek e sorok: Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását S ácsorgó ajakam első mosolygását... A pola ugyanis a tájszótárak tanúsága szerint somogyi és göcseji tájszó, s teknőszerú -fabölcsőt jelent. (Másutt is azért írt — saját dunántúli nyelvjárása szerint — pólyadal-,t a költő „bölcsődái” értelemben.) S hogy még e versénél maradjunk, a következő sorok az eredeti kéziratban így szóltak: Ti láttátok a’ víg gyermek játékait A’ tserdülő ifjú örömit, gondjait... A tserdülö a mai köznyelvi serdülő-véi szemben kemenesaijai nyelvjárási sajátság: a kiadásiban mégis megváltoztatta a költő serdülő- re. S ott van híres elégiája, a Levéltöredék barátnémhoz. Harmadik versszakát ma így idézzük, így ismerjük: Leplembe burkolva könyökemre dűlök, Kanócom pislogó lángjait szemlélem ... Az eredéti kéziratban azonban még így szól: Füstölgő pipámmal könyökemre dűlök ... Bötzekem pislogó lángjait szemlélem ... A bötzek az egykorú szótárak szerint „Ke- menesali tájszó, annyi mint tuskó, tőke”. Eredetileg tehát sokkal realistább volt a kép: a költő füstölgő pipájával tüze hamvadó tuskóját szemlélte. A finomkodó lepel s az egészen más képzetet keltő kanóc Kazinczy „fentebb stíl”-jének lett engedmény — a Vers stílusrealizmusának rovására. Ám ezeket az engedményeket kevesellte Kazinczy. Ezért tett kifogást — az ő sugal- mazására — tanítványa, Kölcsey, az 1816-i kiadás tájszavai ellen. Mert a versek állítólagos dagályossága mélliett élsősorban tájszavaikat bírálja — s ennék oka Helmeczy már idézett bevezetéséhen keresendő: ennek fényénél ugyanis a Kazinczy-tanítványnak tartott Berzsenyi — tájszavai révén — szemlátomást Csokonai híve a Berzsenyi-bírálatba is — akárcsak a Csokonai-renzióba — középponti helyre a „helyenként becsúszott provincializmusok: méhe, pirholagos, csatináz, döngécsel stb.” (Jegyezzük meg itt mindjárt zárójelben, hogy Berzsenyi a méh alakot is használta a kis mézgyújtő rovar névéként, de volt egy olyan javaslata is, hogy szerinte szebb hangzású méhé-t foglalják le a kis rovar nevéül, a rövidebib alak pelig jelentse csak az anyaméhet. S ebben — az alakváltozatok jélentés- magkülömböztető kiaknázásában — szintén Csokonaival' járt egy nyomon, aki az állattanban hasonlót javasolt a köznyelvi kagyló és a dunántúlias kágyilló esetében.) Csokonai ellen — mint emlékezhetünk rá — Kölcsey fő kifogása az volt, hogy „Földi által vezettetvén a filológiában, kezdette ő is kiáltozni, hogy a köznéptől kell magyarul tanulni, s mivel ő ezt nemcsak kiáltozta, de cselekedte is, innen van, hogy az iskolai tónust, s az alföldi provincializmust levetkezni nem igyekezett”. S valóban, Földi János, a kiváló hadházi tudós 1801-ben megjelent Természeti Historiá-ja előszabában ezt vallotta: „a provincializmusok (— nyelvjárások —) mind együtt tésziik öszvességgel a magyar nyelveit”. S csakugyan ezt vallotta Csokonai is, mikor 1802-ben megjelent Kleist-fordítá- sában, A tarasz-ban ezt kötötte az írók lelkére: „forgolódjék a felföldi, duna- és tisza- melléki s erdélyi magyarokkal; levelezzen hazabéli tudósokkal, fiigye Ímezzék a mesteremberekre, ereszkedjék le a paraszt, tudatlan, együgyü — de nála meglehet jobb magyar — községhez, aiTjméphez: akkor majd nem lesz annyi új szó, annyi hallatlan ejtés ő előtte”. S a dunántúli költő pontosan ugyanezeket a gondolatokat vetette papírra, amikor a maga szúkebb nyelvi pátriáján fölülemelked- ve az egész magyar nyelvet ismerni akarja, az egyik szemét a Dunára, a másikat pedig a Tiszára függessze, és ne a nagy Dunát, de még a kis Gyöngyöst se rekessze ki, mindenkitől tanuljon, és mindieniket úgy nézze, mint az egésznék elszórt tagjait, egyéberánt igen egyoldalú lészen ismerete.” Másutt pedig — mintha csak Csokonait hallanánk megint — ezt írta: „Én sem dunai, sem tiszai nem vagyok, hanem csak magyar, mind ettől, mind attól örömmel tanulok és mind ezt, mind amazt tanítani akarom.” H ogyan is írta Csokonai a dunántúli királ, hal, mell stb. alakok „kelleme- tes 1 betú”-jéről írva? „Én ugyan neheztelek, mikor a szabad magyarnak szabad nyelvéből valamely bizonyos tájék monopóliumot akar csinálni. — Én sem az 1 betűvel élők között nem nevelkedtem, sem még eddig versembe ilyen szabadsággal nem éltem: elhiheti hát akárki, hogy nem a magam, hanem a köz igazság fazeka mellé szítok.” Itt, a „köz igazság” tüze mellett találkozott a két költő, akik életükben sohasem láthatták egymást, árnyuk ezért olvad oly testvérien egybe — mint Tóth Árpád szép ikerszonettjében —. bár egyikük „póíá”-ja a szelíd, lan- kás Kemenesalján, másikuk böícső-je „a kenyér sík óceánja” szélén, a Hortobágy mel- iéki város falai között rengett. Az ég — a világosság századának ege — azonban közös volt felettük, ahogy a szikra is, az éginek mondott szikra (Berzsenyi dunántúli szavával: sziporka) szívükben és elméjükben. Szilágyi Ferenc Már nemcsak szemünk, kezünk is fölnyúl a csillaigokig; már nemcsak eszünk, szívünk is tudja, hogy ott mi lakik. Már nemcsak a bibliában ég Mózes csipkebokra, már nemcsak a könny, a vér is csorog a csillagokra. Már nemcsak a víz, a tűz is elönti életünket, s mit ér ugyan a szeretet, ha csak magában tüntet? Mit ér az ég, ha nem a nap éltető tüze csorgat fényt, s peremén nem madarak, bomba vetők zajonganafc? Szokolay Zoltán Capriccio Tudnom kell, kit visz magával, ha valamelyik reggel távozik. Tudnom kell: talán már ki is szökött az egyik úton, nem vigyáztam és én még itt vagyok. Élt, aki semmi más tétet, csak a gondolatait kockáztatta, mint a tájat a benne lakók. Az órákat néha átállítjuk számunkra kedvezőbb időre, kacskaringós vonalak kanyarulatait biztos kézzel egyszerűsítjük. Az őszi erdőből hegedűszó úszik át a terhét közönnyel cipelő folyó fölé. Vajon miféle hangokat sodor majd hervatag füzeteimből tifölétek a szél? Állnak tehetetlenül a fák, csomagol Paganini, ballag a szomszédos kerek évszázadba. Itt már feljött a nap. Vörös Ferenc: Tanya (Monotypia ’86)
