Somogyi Néplap, 1986. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-15 / 39. szám
1986. február 15., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS _____________Somogyi Néplap _________________________________9 K arinthy Ferenc Jóska bátyám Téli táj: Stotz Mihály grafikája Szirmay Endre Ki tudja... Hallod, miről muzsikál ez a nyárfa? A tűnt napok ködlő csodáin ámul, töpreng, remél — a végtelenbe bámul, s borzong a szélben mozdulatlansága. Tudja, társai vigyázzák magányát, ők is már a semmi peremén vannak, nem is biccentenek a pillanatnak, ismerik a magános lelkek árnyát. . . Ma még vagyok. Holnap? Ki tudja, lesz-e lángoló vágyamban tűzgyújtó gyönyör, hogy tajtékos kedvét útnak eressze; folytatódom-e majd valaki másban, — vagy elmos az ár, elnyel a vak gödör, s emlékké töppedek az elmúlásban? Rumen Balabanov Apró Lélek K edvesem, most van egy Ikis időm, a Belle Ferroniere (Szép kovácsné) kávéházban ülök, a Champs Elysées egyik mellékutcájában, közel a PEN Club vendégházához, ahová szálltam. És még írom neked, milyen ember Jóska nagybácsim, apám régóta ide kivándorolt öccse; az imént búcsúztunk el, utazik vissza Clermont-Ferrand- ba, ott lakik. Illetve több lakása is van, Párizsban az elegáns Rue Saint-Honorén, nem messze a Palais Royal- tól, a régi királyi palotától (bár még sose jártam nála), az irodája pedig a híres Pi- galle tér környékén, ám lehet, hogy ezeken kívül is tart fenn még néhányat, az egész eléggé furcsa, rejtélyes. Odahaza élőszóban is elmesélhetném, de félek, a részleteket elfelejtem, jobb így frissiben. Megdöbbentő, mennyire hasonlít apámhoz; a homloka, szeme, orra, álla, csak némileg soványabb kiadásban, és persze öregebben, hisz hetven elmúlhatott, húsz esztendővel élte túl bátyját. Amellett, a tükörbe nézve, az én arcomon is jócskán fölfedezem vonásait, s az ő korában, ha ugyan megérem, bizonyára ilyesformára vénülök majd. Öltözködésében, megjelenésében, modorában tökéletesen, meg- kü lönböz teth eteti en ül idős francia úrrá idomult. S mindig nála az elmaradhatatlan hatalmas fekete esernyő, degeszre tömött, legalább tíz— tizenöt kilós irattáskája — ő serviette-tnek nevezi. Amikor a PEN-ben meglátogatott, a gondnoknő, aki addig alig titkolt bizalmatlansággal, sőt gyanakvással fogadott és viselkedett velem, rossz tapasztalatai lehettek a külföldi, kivált keletről érkezett íróvendégekkel, rögtön földerült, megenyhült: — Ah, c’est votre oncle, monsieur ... un vrai párisién! Jóska tehát, vagyis Joseph Armand, ahogy ő írja nevét, először is elragadóan kedves, végtelenül figyelmes, és — noha anyagi helyzete, különös egzisztenciája számomra áttekinthetetlen — szünelt nélkül azon töri a fejét, hol segítsen, mit ajándékozzon nekem vagy küldjön haza, minő hasznos tanácsot, útbaigazítást adjon stb. supa 'készség, jó szándék, szívélyesség. Másrészt azonban a legügyefogyot- tabb, kétbalikezesebb figura, akivel valaha találkoztam, s teljesen felfoghatatlan, hogyan lehet egy nagy mada- gaszkári aranybánya ügyvezető igazgatója: kolosszális energiatékozlással, hibaszázalékkal él és dolgozik. El kell jutnunk például a Montparnasse-on a Café Dóméba, amelyet itt oly általánosan ismernek, mint kb. Pesten a Hungária kávéházat. Nos, már a közlekedés a metrón is probléma. Hiába mutogatok a jól olvasható, világosan megfogalmazott szövegű táblákra, nem hallgat rám, örökösen atyaian pártfogol, hogy ne szóljak bele, ő évtizedek óta lakik idekinn, bízzam magam nyugodtan reá, el fog kalauzolni, s csalhatatlan szimattal, ellenkezést nem tűrve fordul be a rossz folyosón, más kocsiba tuszkol, nem a kívánt állomáson vagy átszállásnál csörtet ki, majd vissza az egész, és megint elölről — ismétlem, a párizsi metrón, ahol egy gyerek sem tévedhet el, mert e föld alatti labirintusban minden pontosan, szabatosan, félreérthetetlenül s feltűnően ki van írva, jelezve, nyilak, különböző színek, figyelmeztetők és így tovább, a rendszer a descartes-i szellem, a „szükséges és elegendő” gall logikája páratlan csúcsteljesítménye, diadala ... Bácsikám azonban ragaszkodik hozzá, hogy engem istápolnia kell, lohol előre hajlott háttal, az esernyőjével és ordas táskájával, bosszankodik, csettint az ujjúval, „ja igen, c’est ca, már tudom, aha, aha” mono- iogizál, és újból elvéti, másfelé megy. Nos, hosszas tévelygéssel, ténfergéssel végre-végre ráakadtunk a keresett viszonylatra, de aztán mégsem a Vavim megállóig utazunk, amely épp célunknál, a Do- rne-nál van, mert hasztalan tiltakozom, eggyel korábban taszigál és cibál ki a szerelvényből, a Montparnasse- Bienvenüe-n. Semmi baj, jelenti ki Jóska, ez már nem távolság, csupán egy ugrás, és hatalmas, határozott léptékkel éllindul valamerre. Szólni próbálok, hogy nem lesz jó, ám ő letorkol... Vagy másfél órás reménytelen üresjárat, keringés után elunom, erővel karon ragadom, és odavonszolom a Do- me-iba, ahol annak idején, ösztöndíjas diák koromban üldögéltünk cimboráimmal, s amúgy is többször keresztül- kasul bebarangoltam a várost. (övele az alkalommal nem találkoztam, sose leveleztünk, bizonyosan azt sem tudtam, él-e és a világ mely tájékán.) Erre kijelenti, hogy nekem kivételes tájékozódási érzékem van, mért nem léptem katonai pályára, régóta tábornok vioüniék, és híres., sikeres hadvezér. Erős a gyanúm, hogy nagybátyámnak, noha említettem, negyven esztendeje él itt, csupán halvány és eléggé zavaros fogalmai lehetnek Párizs topográfiájáról : amikor látja, természetesen felismeri ■mondjuk az Eiffel-tornyot, a Diadalívet, a Notre Dame-ot, a Panthéont vagy más ily nevezetes épületet, de hogy ezek voltaképp hol is vannak, miként viszonyulnak egymáshoz és közelíthetők meg, az őbenne fölöttébb ködös, kavargó, tisztázatlan. Ha váratlanul rákérdeznék, hamarjában .talán még azt se tudná teljes bizonysággal, melyik a jobb és a bal part'. Idejének, erejének, tevékenykedésének kilencven százaléka avval télik, hogy nem a megfelelő autóbuszra száll, téves számot tárcsáz, örökösen elhagyja az ernyőjét vagy a táskáját, messziről vissza kell mennie érte, kutakodik a zsebeiben, a roppant serviette-ben, a töméntelen mennyiségű irat, papiros, titokzatos okmányok között, számos notesza van, ám egyikben sem akad rá a keresett névre, kiejti, elszórja a pénzét s nem engedi, hogy én szedjem össze, maga hajlong le nehézkesen, hibásan címezi a leveleit és kevés bélyeget ragaszt föl, elfelejti, milyen halaszthatatlan ügyben sietett ide vagy oda, s csak órák múlva, egészen másutt ugrik be emlékezetébe, kezdhetjük újból stb., stb. — megannyi üresjárat. A mai napunkat azzal töltöttük, hirtelen eszébe öt- ük, valami összeget elmulasztott valami bankba eljuttatni, ugyanis hétfőn egy váltója fut majd be, sürgősen, határidőre kifizetendő, ő azonban akkor már vidéken lesz. Ezt elküldhetné utalványon, netán táviratilag vagy csőpostán, de sima borítékban is megkapják addig, sőt akár Clermont-ból, onnét se kési el a lejáratot. Még kézenfekvőbb, ha átadja nekem, hiszen a pénze megvolt rá, s én személyesen vinném be — latolgatta is jó háromnegyed óráig e verziót —, ám hiába ajánlottam fel igazán szívesen a segítségem, elvetette. Nyilván nem abban kételkedik, hogy rám bízhatja-e az aligha túl jelentős summát, csupán hogy el fogom és tudom-e rendben intézni. Ehelyett az irodájában kilenctől délig egy levélen kotlik a banknak, hússzor eltépi és újrafogalmazza, s mire nagy sokára megszületik, kiderül, elhibázta a keltezést, erre megint szétszaggatja apró ficruikre, folyvást „un moment, une minute”, nyugtat, rögtön indulhatunk. Végül mégsem fejezte be, átjöttünk ebbe a kávéházba, ismét elővette; az egész nem több három sornál, hogy itt van ennyi meg ennyi frank a holnapután beérkező s esedékes váltójára. Én közben föl a PEN-be, megfürödtem, megborotválkoztam, átöltöztem, és vissza a Belle Fer- ronnieré-be. Akkorra kész a levél, de így sem igen tetszik neki, nézegeti, silabi- zálja, hümimög, elégedetlenül'. Fizet, s mindketten el, rossz busz, újabb busz, a szokott módon és tempóban, ám még most sem a bankba, hanem egy másik kávéházba, ott szándékszik letenni az aktatáskáját, míg végzünk a dolgunkkal... Ismét metro em részletezem további bolyongásainkat. S még húsz lépésre a célunktól sem talál oda. Keringünk reménytelen. Végre két hosz- szú óra múltán ott vagyunk, a bank azonban Jóska ámu- ló elszörnyedésére, már zárva, sőt kiderül: szombat lévén ma ki se nyitott. A levelet tehát kénytelen a portán hagyni, ám hiába keresgéli megszámlálhatatlan zsebeiben egyre izgatottab- ban, nincs és nincs — persze, csap a homlokára, hiszen a táskájában maradt. Istenem, édes jó istenkém. Mit tehetünk, vissza a kávéházba, pénzváltás, hogy legyen aprója borravalóra a portásnak, rossz autóbusz, messze a külvárosba vivő metró, ahol már kibukkan a felszínre, jaj, jaj, jaj ,jaj, jaj. Aztán késő délután megint a bank, s a közönyös, komótosan falatozó portásnak háromszor felolvassa, ami a levélben úgyis benne van, és így tovább, és így tovább. Kedvesem, a fentiek nevetségesen hangozhatnak, de hidd el, legkevésbé sem túlzók, sőt, erősen rövidítek, tömörítek, Tacitus hozzám képest bőbeszédű fecsegő, mert lehetetlen apróra elmondani mind a félreértéseket s kalandokat, akadályokat és buktatókat, orv csapdákat s hálókat, melyekbe bácsikám napi rendes tevékenysége, mozgása, útjai során folyamatosan és szükségszerűen belekeveredik. Ám közben a földalattin, buszon, taxin, sétáinkon, még sebes nyaralásainkon is Jóska a legsúlyosabb témáikkal birkózik, családunk, korunk és a lét fő problémáival. .. Kifejti, miféle mentális típus volt apám: aztán evvel szemben ö, a két fia, korán elhunyt felesége, no meg én, szerinte mit örököltem és mennyiben ütök el szüleimtől, meglepő emberismeretről adva tanúságot, valóban szinte a vesénkbe, sorsunkba lát, érez rá a lényegre. Vagy hogy miért terjed rohamosan a homoszexualitás az egész földkerekségen, s ehhez kapcsolódva a nőkérdés a századfordulón és most, nyugaton és nálunk Közép-Európában. Azonkívül: Freud mélylélektani eredményei, bár túlzásai itt-ott vitathatók, milyen megsemmisítőén cáfolják és zúzzák szét 'Nietzschéth, akit ugyan sokan elmondtak csirkefogónak, de tudományos módszerességgel először ő szándékszik ezt bebizonyítani, a nemrég nagyjából már föl is vázolt tanulmányában. Mitől világirodalmi rangú remekmű Az ember tragédiája, sajnos nincs hasonértékű idegen nyelvű fordítása; számos okból s kizárásos alapon magát érzi erre legbivatot- tabibnek, évek óta dolgozik rajta. És miért abszurdan elhibázott a marxista materializmus, azt is ki fogja mutatni egy aránylag rövid, frappáns dolgozatában. N egyven esztendeje készül rá, s két láda anyagot gyűjtött - össze hozzá. Ez értekezését azonban — nem vall különösebb tájékozottságra — Magyarországon kívánja megjelentetni, mivel idekinn a francia kommunisták úgyis meggátolnák, ővele pedig talán rövid úton végeznének is (!?) etc. etc. Befejezem, és majd otthon folytatom. Rengeteg másról beszámolhattam volna, de hát ezúttal Párizsban Jóska a legizgalmasabb élményem. Millió csók, a családnak is stb. Ismerek egy Apró Lelket. Már az ötvenedik évében jár és mindene apró. Apró a teste, apró a feje, apró a cipője, még a pénztárcája is apró, ahol apró százasait tartja. Egyszer az Apró Lélek meghívott vendégségbe. Elmentem. Hatalmas lakás fogadott, hatalmas szobákkal. A gyermekei is hatalmasok voltak, és hatalmas hivatalokat foglaltak el. A hűtőszekrény tele hatalmas mennyiségű élelemmel. Megmutatta hatalmas autóját, és eldicsekedett, hogy van egy hatalmas villája a hatalmas Szófia környékén. Ezután leültünk egy hatalmas üveg whisky mellé. Ivott egy apró kortyot, én azonban — szégyen ide, szégyen oda — egy kicsit nagyobbat. — Nézd csak! — mondta az Apró Lélek. — Tudom mit beszélnek rólam. Azt mondják apró lélek vagyok. .. Az ambícióm azonban hatalmas, ezért értem el mindezt... És apró kezeivel körbe mutatott. — Na és hogyan érted el? — kérdeztem. — Megmondom — válaszolta mosolyogva az Apró Lélek. i— Körbe vagyunk véve Hatalmas Lelkekkel. .. A nyomukban. járok apró lábaimmal, és mindent összeszedek. A Hatalmas Lelkek szeretik mutogatni magukat olyanok előtt, mint én vagyok... Tudsz kölcsön adni kétszáz ievát? — Tudok — motyogtam. — Na látod — mondta a házigazda. — T'e is Hatalmas ÍLélek vagy! Szeretem az ilyen embereket... Ezután az Apró Lélek szavaitól büszkén, hatalmas léptekkel távoztam. Hazamentem apró lakásomba, megsimogattam apró gyermekeim fejecskéjét, apró pénzben kiszámoltam kétszáz levőt, és bekaptam egy apró idegnyugtatót. Bolgárból fordította: Adaraecz Kálmán
