Somogyi Néplap, 1986. február (42. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-15 / 39. szám

1986. február 15., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK tarn, amikor Lentről meny­nyiéi hangokat hallottam. Három kislány énekelt. Ké­sőbb megtudtam, a nevük: Mikrolid-vokól. Sajnos az elődöntőn kiestek, rájuk fért a biztatás, hogy a közönség majd rájuk szavaz. Mit ad isten, nekem lett igazam. A három kislány közüli az egyik Selényi Hédi volt. s egy év múlva házasságot kötöttünk. Két lányunk van: Bea tizeinkét éves, Kriszta kilenc. Mindketten énekel­nek. Kriszta nagyon szépen fest is. Más miatt is jelentős volt a hetvenikettes év. Ősszel se­gédoperatőri munkakörbe került. Kezdetben snitteket, filmrészleteket bízzák rá, később önálló munkáknál is ott állhatott a kamera mö­gött. Az első játékfilmet, amelyben dolgozott, tíz éve mutatták be, Vakáció a ha­lott utcában címmel. A hegymászó-expedíciók mellett igyekezett mindig más érdekességeket is film­re venni a távoli országok­ban. Ecuadorban például megismerkedett a zárkózott­ságáról híres Oswaldo Gua- yasamin festőművésszel. A világhírű művész egyik raj­zát Nádorfi Lajosnak adta, de a számára távoli magyar népnek dedikálta. Ugyan­csak Ecuadorból való em­lék egy magyar származású művésszel, Olga Fischsel ké­szített beszélgetése. Az idős művésznő annak köszönhet­te világhírét, hogy falisző- nyegein az indiánok primi­tív művészetét alkalmazta. Alkotásai megtalálhatók a világ nagy múzeumaiban, a Fehér Házban. Egy ajándé­kul természetesen a hajdani szülőföldről érkezett tévés­nek is járt, hiszen jó barát­ságot kötött vele Olga Fisch. Az emlékek sonjáztatásá- hoz fotók segítenek bennün­ket. Régi szenvedélye a fényképezés. Hogy nem is amatőr szinten űzi mester­ségét, azt bizonyítja: éppen ezekben a napokban nyílik önálló kiállítása Székesfe­hérváron. — Elsősorban ecuadori ké­peimet állítom ki — mond­ja —, bár jobban szeretem azokat, amelyek itthon ké­szültek. Az a világ annyira kuriózum nekünk, hogy ha elcsattan a gép, már nem lehet rossz a kép. Ugyanez van a hegycsúcsoknál is. Csak én tudom, hogy mit lehetett volna kihozni be­lőle. Nemcsak az ismeretlen tájaikon fotózott képek ér­VISSZAFELÉ NEM SZABAD NÉZNI A ferencvárosi lakás hiá­ba második emeleti, mégis alig van valamivel maga­sabban a tengerszintnél. Bi­zonyítja ezt az ablakból látható Duna, ahogy méltó­ságteljesen, mint az alföl­dék nagy folyói, hömpölyög a szokatlanul enyhe télben. Nádorfi Lajossal órák óta mégis szinte minden mon­datunkban a hegyekről be-' szélünk, az Andokról, a Pa- mínról, az öt méter híján 7500 méter magas Kommu­nizmus-csúcsról. Pedig több­ször elhatározza, hogy té­mát váltunk, azután mégis újra előjönnek a képek né­zegetése közben vagy a ró­la szóló újságkivágások te­relik vissza, a beszélgetést a „hegyi magasságokba”. Kicsit furcsa is, ahogy ódzkodik a hegymászó titu­lustól!, hiszen a világon mégiscsak ő az első opera­tőrök egyike, aki kamerá­val föl jutott a csaknem nyolcadfél kilométeres ma­gasságig. Ugyanazt a választ kapom, amit már előzőleg egy nyilatkozatában olvas­tam. Valami olyasfélét mond, hogy: „Nem 'tartom magam hegymászónak, mert sokkal jobban tisztelem őkét, mints emhogy közé­jük sorolhassam magam. A hegymászásnak filozófiája van. Ha az ember ilyen nagy magasságokba akar eljutni, le kell küzdenie a természet erőit, és elsősorban saját magát, a saját természetét, szervezetét. Olyan próba ez, ami olykor erőn felüli em­beri helytállást követel. Csák akkor megyek föl a hegyre, ha filmet kell csi­nálni.” Filmet pedig csak elég ritkán kell csinálni, hiszen hogyan is juthatna eszébe még a legnaivabb hegymá­szónak is, hogy majd né­hány jó felvétel miatt egy operatőr életét kockáztassa és részese legyen minden­fajta nehézségnek, amellyel meg kell küzdeni már két­ezer méter fölött is. Ahhoz, hogy mégis megkérdezzék Nádorfi Lajostól, nem len­ne-e kedve részt venni egy Andok-expedícióban, vélet­len kellett. Egy iskolatelevíziós adás forgatása közben Pogácsás György geológus hegymászó, a műsor vezetője egy pilisi sziklafalon kötélen lógott, közben kis kalapácsával kü­lönféle kristályokat keresett. Innen viszont már kézen­fekvőnek látszik a rendezői ötlet: az operatőr is kötélen belógatva készítsen filmet a gyűjtésről. Ügy is történt. Ám amikor vége lett a for­gatásnak, a hegymászó ját­szi könnyedséggel fölmá­szott a tetőre, az operatőrt pedig leengedték. — Emlékszem, Pogácsás György unszolni kezdett, hogy másszak föl én is. Ter­mészetesen erről csak úgy lehetett volna szó, ha egy tapasztalt hegymászó megy előttem, és lemásolom az ő fogásait. Mikor fölértem, mindenki gratulált. Akkor tudtam meg, hogy a leküz­dött sziklafal hatos erőssé­gű volt. A legnagyobb egyébként a kilences. Azt már csak a teljesség ked­véért mondom, hogy ame­lyik rész miatt hatos volt, azt kötél segítségével tet­tem meg. A fontos az, hogy Pogácsás György fölajánlot­ta : vegyek részt a következő Andok-expedíciójukban, ter­mészetesen kamerával. így jutottam föl a 6310 méter magas Chimborazóra. Pedig addig ilyesmire gondolni sem mertem, hiszen még akkor is szédülni kezdek, ha lenézek a második eme­letről. Hitetlenkedve vetem köz­be, hogy azért ez afféle túl­zás lehiet. Hogy-hogy nem szédül mászás közben? — Visszafelé soha nem szabad nézni — mondja Ná­dorfi Lajos, mint az egye­düli és legjobb megoldást. Pedig mégis visszafelé akarunk tekinteni — ha nem is egy megmászott hegy csúcsáról, mégis sok leküz­dött akadályt magunk mö­gött tudva. Gondolatban viisszaereszkedünk a Bala­ton partjára, Boglárra, hogy régi emlékeket kutassunk a szülőföldön. — Padagóguscsaládből származom; édesapám test­nevelést, édesanyám mate­matikát és kémiát tanított. Már mindketten nyugdíja­sok. Az általános iskola után a boglárii gyümölcstermelő és faiskdlafcezelő szakközép­iskolába iratkoztam', el is végeztem. Ennél a pontnál meg kell szakítanom az élettörténetet. Kicsit távol esik ez az isko­la a mostani pályától. — Ez az iskola közel volt hozzánk, így mint a leg­praktikusabb megoldást vá­lasztottuk szüleimmel. Talán nem is a legszerencsésebben, hiszen érettségi után az EL­TE magyar—orosz szakára jelentkeztem, s a szakkö­zépiskolában szerzett tudó­som nem volt elég a siker­hez. A talajjavító vállalat­nál dolgoztam három hóna­pig. Ez látszatra kevés, de nékem mégis nagyon tanul­ságos volt. Akkoriban azt tartottam, hogy ha kedvenc költőm, Baranyi Ferenc tu­dott fizilkad munkát végez­ni, akkor nekem sem árt. Aztán egyik napon olyan sok zsák cement érkezett vagonban, amit nekem kel­lett kiraknom, hogy anyám két hétig ápolt, utána fői­kéin! sem tudtam. De a fel­adatot elvégeztem. A Bika jegyében születettek ma­kacssága, kitartása az enyém. A feladat mindig ösztönöz. Olyankor minden erőmet összpontosítani tu­dom a munkára. Talán ezért sikerültek a hegymászóút­jaim is. Igaz, az akkori zsáikhordó makacsságomnak az lett a következménye, hogy édesanyám többet nem engedett el. Szerencsémre Varga Ferencné volt osz­tályfőnököm olyan megol­dást tudott, amely egész életemet meghatározta. Hoz­zásegített ugyanis ahhoz, hogy bekerüljek a Magyar Televízióhoz díszítőnek, s még albérletet is szerzett Pesten. Közben kilenc hóna­pig katona voltam Marcali­ban, mígnem elérkezett az 1972-es esztendő. Innen ugyanis már ro­mantikus regénybe illik a történet — mondja magya­rázatképpen Nádorfi Lajos. — A Ki mit tud? egyik elő­döntőjét Miskolcon rendez­ték, ahol nekem kellett dí­szíteni az adás színhelyét. Az egyik próbán éppen a mennyezet közelében dolgoz­demliik meg figyelmünket. Mi sem bizonyítja ezt job­ban, miint az a sorozat, amelyet Tamkó Sirató Ká­rolyról készített. Utolsó kö­tetét a következő dedikáció- val adta át az idős író: „Ná­dorfi Lajosnak, elragadtatás­sal gratulálva kitűnő fény­képeihez, szeretettel, ölelés­sel: Tamkó Sirató Károly. 1977.” — Ebben az időben arról is szó volt, hogy közösen dolgozunk. Egy munkát el is kezdtünk. Versék és fotók kombinációja lett volna, és a Tamkó Sirató Károly ál­tal létrehozott dimenzioniz- mus eredményeit fejlesztette volna tovább. Sajnos, halála megakadályozta ebben. Sok levelet őrzök tőle, talán majd lesz egyszer egy iroda­lomtörténész, aki földolgoz­za őket, hiszen sok adalék­kal szolgálhatnak életének utolsó szakaszához. Annál is inkább remélem ezt, mert úgy érzem, munkássága nem foglal el olyan helyet az irodalmi köztudatban, mint amilyet megérdemelne. Közben a krónikás pontos­ságával figyelmeztetnem kell, hogy történetét ismét megakasztotta az emlékezési — A legfontosabb az volt, hogy néhány évvél ezelőtt fölvettek a főiskola opera­tőr szakára, Zsombolyai Já­nos volt a mesterem. — Ilyen előzmények után ez nem lehetett meglepetés... — A felvételin nem tud­ták, hogy filmet forgattam az Andokban. — Akkor csak anyagilag éri meg egy ilyen film, er­kölcsileg nem sokat jelent? — Nem mondok semmifé­le összeget, úgysem hinnék el sdkan; lehet dolgozni úgy is, hogy lemondunk a meg­gazdagodásról, — Az azonban minőségi munkájának elismerését je­lenti, hogy január elsejétől megkapta az operatőri kine­vezést. így a következő hegycsúcsot már operatőr­ként más zhat ja meg. — Egyelőre nem terve­zünk expedíciót hegyekbe. Nagy álmom viszont, hogy újra eljutva Ecuadorba fil­met csinálhassak az auca indiánokról. — Bizonyára a csalódnak is megnyugtatóbb lenne — mondom —, mégis nyugod- tafob körülmények között le­het filmezni a tengerszint fölött néhány száz méter­re, mint sok ezerre. Nádorfi Lajos mosolyog. — Az auca indiánok a dzsungelben élnék, szinte semmi kapcsolatuk nincs a külvilággal. Volt már arra is példa, hogy a feléjük té­vedt idegent vasfából készí­tett lándzsákkal fogadták. Egy lándzsát vesz le a szo­ba faláról. Nézegetem, próbálgatom. Szó ami szó: nem egyhamar csorbulhat ki az éle ... — Lesz róluk film, ugye? — kérdezem. — Mennék szívesen. Re­mélem, nem lesz akadálya. Varga István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents