Somogyi Néplap, 1986. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-25 / 21. szám
1986. január 25., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS B eára emlékezett mép a tavaszi próbák idejéből, de azt már nem tudta fölidézni, hogyan is szerepelt az aranyszőke kis bestia az évzáró ünnepélyen. Hogyan is idézhetné föl? Azok a napok úgy villóznak, úsznak, remegnek agyában, mint valami rosszul vágott film, amelyet különben is félálomban, enyhe kábulatban látott. Olykor úgy érzi, hónapokig tartott, máskor csupán néhány percnyire zsugorodik emlékeiben az utolsó hét. Margó jön az osztályról, puszikat cuppog a füle mellett, a meggyükért egy hajtásra issza ki, idegességében kettétöri a cigarettát, földre ejti ezüstös kis neszeszerét, amelyben öngyújtó után kaparász, szidja a villamost, majd a csoportvezetőt, végül az elnökhelyettest is, aki — ő ezt bizonyosra veszi — kihúzta Valikét a kitüntetési fölterjesztésből, mert az osztályvezető asztalán ő még látta a névsorban, de hát a szép Zelenszkynének kellett adni, mert az ő ura ugyebár, no meg egyébként is tudjuk, amit tudunk... A búcsúztatását keddi napon, tizenegy órára tűzték ki. Elba tátozta, hogy ugyanolyan gazdag asztalt csinál, mintha mégis megkapta volna a legmagasabb elismerést. Maga vásárolt be kora reggel, a zsúrkenyeret magától Vigh úrtól hozta, Pista fél napig futkosott valódi körtepálinkáért, mert az igazgató azt szereti igazán ... Tíz órakor jött a telefon, hogy csupán a helyettes kartársnő, meg a szak- szervezeti titkár jöhet át, mert az igazgató elvtársat az osztályra rendelték, így nem jöhet a csoportvezető sem, de ezúton is kívánnak a nyugdíj asévekre jó egészséget és jó pihenést, no és számítanak Valikéra természetesen, amennyiben ... Erzsiké, a legrégibb dadus kővé dermedt, amikor odari- kácsolta neki: moslékba az összes szendviccsel, Erzsikéin, a moslékba, de hamar! Állítólag pénteken keresték a lakásán egy csokor gerberával, de a szomszédok se tudták megmondani, merre is van a kert... Milyen erősen elhatározta akkor: soha többé nem lépi át az óvoda küszöbét! Bizonyosra vette, hogy a kísértés amúgy sem lesz erős: megsértették, ő visszasértett, semmi dolguk egymással tovább. A postás ugyanúgy hozza a háromezer-hatszáz- nyolc forintot, mintha diadalív alatt hagyta volna el szeretett munkahelyét. Es különben is: így sokkal könnyebb. Mindenkinek ezt ajánlaná, legalább nem kí• A Központi Sajtószolgálat pályázatának I. díjas alkotása novella kategóriában. vánkozna vissza a sok buta öreg oda, ahol a helyén másvalaki ül már, s ahova egyébként is csak udvariasságból hívják, hiszen a „miért nem jössz be soha?”, meg a „nézz már be egyszer” valójában azt jelenti: jól megvagyunk nélküled, egyáltalán nem hiányzol. Klári, az utódja mégis levette a lábáról. Már az a vagányság nagyon tetszett neki, ahogyan a nyomára bukkant: valamiképp kinyomozta, merre is van az a Farkirét, kis piros autója úgy pattogott a dágványos dűlőúton, mint a gumilabda, de ő hajtott, kanyargóit, akár egy versenyző, és tévedés nélkül fordult be hozzájuk a két serdülő jegenye között. Nem köntörfaiazott, nem magyarázkodott, kimondta kereken: azért jöttem, Valiikám, mert szükségünk van rád! Nem csábítgatta a várható haszonnal, nem is beszélt pénzről, ahogy a munkáról sem tudta, hogy fölösleges. Csupán azzal rendítette meg kissé, amikor ugyancsak határozottan kimondta: akkor hétfőn délben várlak ... Tehát délutánosnak hívja. Igen, délutánosnak. Talán csoportot adjon? Netán a vezetői helyet cseréljék vissza ? Percnyi gondolkodás után határozott igent mondott. M indegyre szűkülő köröket írt, egyre közeledett feléje Bea. Ó, mennyire ismeri ezt még kezdő korából: a gyerek eljátszik, föl- s zabádul tan tombol, fickán- dozik a többiekkel, akár a csikó, ám egy pillanatban megáll hirtelen, magára marad a nyüzsgésben. Egyikük ilyenkor szégyenlősen elfordul, ujját a szájába illeszti, s lopva cumizgat, a másik csak kitörli a haját kipirult arcából, csendesen körbenéz, egy felnőtt kezet keres, amelybe belekapaszkodhat, s amelyet valamiképp rávehet arra, hogy fején legalább egyszer végigsimítson. Ugrott Bea mindjárt, az első biztató mozdulatra. Térdére mászott, hozzábújt, majd kissé távolabb tolta magától a felnőtt arcot, mint a romló szemű öregasszonyok, apró ujjait félénken megjáratta a bőrön. Szemével az óvó néni szemét kutatva nézett, seppegve szólalt meg: — Ugye, Valika néni, te már nagyon öreg vagy, amiért ilyen ráncos az arcod? U gye... A rángást nem tudta visz- szafogni. Karja, mint az önállósult rugó kezdett remegni. Nem lökte el a kislányt, inkább szorította volna még, de az puhán, kevéske riadalommal lecsúszott az öléből. Állt még mellette, fogta a kezét. Bea most a megvastagodott ujjakat, majd a reszelés tenyeret tartotta maiga elé. — És itt is ... — mondta. Erőltette a nyugalmat. Térdén reszkető kezei egymást szorították. ötvenig számolt hang nélkül, lassan. Csak utána ment ki a mosdóba. Megijedt magától, amikor a tükörbe nézett. Haja gondozatlan, arca szinte fekete. De nem is a látvány csavarta belé a fájdalmat, hanem az emlék, amely most eléje villant. Mert milyen jól is állt valamikor fehér köpenyéhez a lebarnult bőr! Csak nemrég is .., No, tíz éve azért lehet már ... Megjöttek a Balatonról, Pista első nap behozta dolgozni. Ö köpenyt vett, az ura még ott tébló- bolt a szobában, egyszer csak eléje lépett, mohón elkapta, ő resteillkedve tolta el magától... És most? Égett akáctuskó az arca. Hiába adta a lánya azt a krémet, egyszer sem használta. De miinek is? Ott kint... Igen, úgy látszik, másként barnái, aki napozik. A ráérősen elnyúló nőket szépíti a friss délelőtti fény, de a paprikasorok között hajladozó munkálkodót csak égeti, csúfítja? Fáradtan, megereszkedve csoszogott vissza a terembe. Munkába került, amíg valamicske rendet teremtett az apróságok között. Nem olyan szigorú mór ez a csöndespihenő, mint a régi időkben, azt azért mégsem engedheti, hogy a sarokban az öt fiú szabályos ütközetet vívjon s a leánykák az asztalon táncoljanak. Beát keresi. A kis szöszke ledőlt az apró vászon ágyra, fejét azonban félkönyékre támasztva a mágneses tábla felé fordítja, ahol a délelőtti mese figurái állnak elhagyatottan. Egyik lába lelóg a heverőről, azzal lassan harangoz. Most felül. Feléje néz. Föláll, elindul. Előrenyújtott kezével már az ő karját fogja. Mozdulata kérő: ültesse a térdére ismét. A tágra nyílt szemek megint kutatva járnak az arcon. A duzzadt kis száj megnyílik, parányi recés fogak fénylenek eJő. — Valika néni, tudom már... — suttogja a kislány. — De nem mondom meg senkinek, még az Eszternek sem. Te vagy az edvarázsolt tündérszép király- kisasszony ... Ha megpuszillak, újra szép lesz a bőröd, és fényleni fog a hajacskád, mint az aranysúj- tás ... jedten löki el magától Beát. Futni kezd. Már a folyosó kőkockáim csattog a papucsa. Könnyeitől nem lát, keze azonban emlékezik: megtalálja a nagy bejárati ajtó kilincsét. Hévízi Piroska kiállítása Négyévtizedes képzőművészeti-iparművészeti munkálkodás jeleníti Hévízi Piroska pólyáját. Kolozsvárott született, fotós, divattervező volt, festészetet tanult a háború előtti és utáni évékben. A fasiszták Bergen-Belsenbe hurcolták. Mór ott festőiskolát szervezett az árva, elhagyott gyerekeknek. A felszabadulás után hazatérve részt vett az újjáépítésiben, s rajzokkal is követte az eseményeket, üzemekben járt, rajzolta, festette a munkásokat. Részt vett társadalmi szervezetek életre hívásában. Közben kiállításokon vett részt, munlkái külföldi és hazai gyűjteményekbe is eljutottak. Művészpályájának delelő- jére — írja róla Pogány ö. Gábor — „Mementó” címen kiállított kompozícióval érkezett. A második világháború befejezésének negyedik évfordulóijára megalkotott tíz pantnó, nagyméretű táblakép visszaemlékezésének, figyelmeztetésének nevezhető. Ez az emlékmű összeálló festménysorozat egyszersmind dokumentum is, riadó is, felszólítás a jóakaraté emberek címére, hogy jobb sorsra éledő glóbuszunk nem térhet napirendre afelett, mennyi kín, szenvedés volt a szabadság ára. A művésznő, mint Bergen-BeJsen foglya tengőd te végig a kataklizmát, s a felszabadulás jubileumán megrázó emlékeztetővel lépett az utókor elé, hogy az felvértezze magát a hatalom megszállottjai ellen. Művei szinte szabatosan számolnak be arról, mi történt az elhurcoltakkal, hatásuk mégse az epikus horror valósághű leírásában .rejlik, hanem a művészi kifejező- képesség eszközeiben. Tökéletes ábrázolás, eleven emlékezőtehetség, lélektani indítékokból táplálkozó koloriz- mus igazolja a kompozíciók igazságérvényű tartalmát. A szorongás, a rettenet feszültsége az idő múlásával se csökken, ami a konstruktív szerkesztésből, a kertelés nélküli őszinteségből is kivehető. Hévízi Piroslka képeiből most a XX. kerületi Csili Galériában nyílt kiállítás. Magányos fa. Leitner Sándor festménye. c Melamed Beszélgetés a fiatalokkal A fiatalok őszinték voltak hozzám: — Tudod, bácsika, úgy döntöttünk, hogy nekünk nem kell gyerek. — És ha szabad kérdeznem, miért nem? — Olyan keservesen tud bömbölni egy kisbaba, hogy az borzasztó! — 'mondja az újdonsült férj. — Rengeteg pelenkát kell mosni egy újszülöttre — világosít fel az asszonyka. — Ha baba van a háznál, lehetetlenség elmélyülni, mondjuk, a hegymászás tudományában. ... — Vagy teszem azt az ejtőernyőssport szépségeiben ... — Igazatok van — hajoltam meg az érvek előtt. — Az iember karjában ott szunyókál a bébi, és egy alvó gyerekkel kiugrani a gépből, az nem megy. Lehetetlenség. A fiatalok egyből megérezték hangomban az iróniát, nem csoda, hogy egy seregnyi okot, indokot sorakoztattak fel elhatározásuk alátámasztására. Én meg közben azon törtem a fejem, hogyan lehetséges, hogy az emberiség ilyen észérvek hatására még nem szűnt meg létezni. — Egyetértek veletek, hogy nem kell gyerek — s fölemelt kézzel megadtam magam. — Ennek ellenére nem árt, ha a lakásban rajtatok kívül van más élőlény is. — Macskát fogunk tartani! — mondta az asszonyka. — Egy aranyos kis cicát. ' — A macska állandóan nyávog — vágtam közbe. — Szerintem jobb, ha szerzünk egy kutyát — mondta ki a döntést az ifjú férj. — A kutya folyton nyüszít, ugat — tiltakoztam. — Azt tanácsolom nektek, hogy vegyetek egy akváriumot. A halak nem nyávognak, nem nyüszítenek, nem ugatnak éjjel-nappal. — Igazad van, bácsikánk — mondták egyszerre a fiatalok. Sőt! A halak a pelenkát sem piszkítják be ... Ezek szerint eldöntöttük: akváriumot veszünk, és kész. * • * Eltelt egy jó fél év, s én újra elmentem a fiatalokhoz látogatóba. — Na, gyerekek, hogy telt a nyár? Hol nyaraltatok? Merre jártatok? Milyen magas hegyeket másztatok meg? Hogy sikerült az első ugrás? — Az .a helyzet, bácsika, hogy nem poltunk sehol. — És miért nem? — Hát, azt hiszed, hogy ezzel u halakkal teli akváriummal lehet ide-oda utazni? — fortyant fel a férj. — Ezeket a halakat gondozni kell. Ki ád enni nekik, ha mi elutazun? — És ki cseréli ki rendszeresen az ákvárium ívizét? — vágott közbe az asszonyka. Aztán elkapta a pillantásomat, domborodó hasán gyorsan begombolta a pongyolát, elpirult, majd a fülembe súgta: — Tudod, bácsika, mivel nem tudtunk kimozdulni a lakásból, hát egy füst alatt ezt is elintéztük.... Oroszból fordította: Kiss György Mihály