Somogyi Néplap, 1986. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-18 / 15. szám
1986. január 18., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS „ _ gy érezte, sikerülít szerencsésen elintéznie az ügyét. Elégedetten balla- gátit ki a hűvös lépcsőháziból a napsütéses járdára. Nem volt benn az illetékes, így a titkárnőinek igazán keményen megmondhatta a magáét. A fiatal, kifestett nő riadtan hallgatta az tógsirüf.t szavakat, bólogatott a félbehagyott gépelés felett. Egyik karja türelmetlenül nyúlt végig az asztalkán, mintha azt akarná jelezni, hogy azonnal kész tovább kopogni, amint elhárul előle az akadály: amint ő abbahagyja a beszédet. De hát ő addig nem hagyta abha, amíg ki nem fejtette az igazát. Az előadó részéről sérelem érte, hanyagságból tévesen vezette kartonját, és most ezért őt akarják megbüntetni. De nem fizet, tessék, itt vannak nála a csekkszeirvényék, mindent igazolni tud bármikor, bárkinek. Ezt legyenek szívesek tudomásul venni. A sötétbarna-aranypettyes körmök a gépasiztalon íkapiir- gáitafc, az írógép alá csúsztatott hangtompító foszló szálait húzogatták. A világoskéken ezüstös szemhéj mieg-megnebbanit, de a nő nem mondott semmit, legföljebb bólogatott. Nem megértőén, hanem biztatóan, inkább fásultan, tgy hát mikor befejezte a mondanivalóját, úgy érezte, talán meg se hallotta a szavait. Legszívesebben újra belekezdett volna, de látta, hogy toporognak a hosszú ujjak az asztalka fényes műanyag lapján. Búcsúzóul rámosoly- goitt a nőre. Az visszamosoly- goitt, és ebből végül arra a következtetésre jutott, hogy mégiscsak sikerült megértetnie magát vele, s ügye újaíbb bonyodalmak nélkül elrendeződik. Megkönnyebbülten ment (k!i a szobából. — Akárhogy is lesz — gondolta, miközben a széles műmárvány lépcsőkön lefelé lépkedett —, nyilvánvalóan nekem van igazam. Akinek igaza van, az nem szorul mások jóindulatára. A tények magukért beszélnek. Az ötvenes években épült hatalmas hivatali épülettel szemközt a folyópart mellvédje húzódott. Ellőtte a sétány, fiatal juharfasor, ami ilyenkor tavasszal aranyzöld lombot viselt. Kedve támadt átmenni. Néhány lépés után eszébe jutott, hogy most tulajdonképpen a város szívében, a város legjelentékenyebb pontján van. Nem messze előtte a szinte a folyó fölé kiugró hatalmas, impozáns tömb, az egykori építtetőjéről és tulajdonosáról Quisell-háznak nevezett hatemeletes palota. Széles erkélyei, bonyolult kovácsoltvas erkélyrácsai, egész díszes homlokzata olyan, mintha a Riviéra egyik elegáns fürdőhelyéről csöppent volna ide, az alföldi város közepére. Ma közönségles Idestova száz esztendeje, 1888-ban jelent meg Clair Vilmos Adomatár című kötete. A kötet tartalmára az alcíme utal: magyar történeti és társadalmi adomák, apróságok és szójátékok találhatók a gyűjteményben. A szereplők mára már elfelejtett főurak, politikusok, de a legtöbb mosolyt fakasztó eset hőse a névtelen, egyszerű ember. Ebből következik, hogy a történetek többségében a népmesék dramaturgiája dominál: a jó elnyeri jutalmát, itt pedig mindig az adomahős a szellemi győztes, mert helyzetfelismerésével, véleményével, válaszaival látványosan teszi nevetségessé ellenfelét. 1850-ben történt. Gyulai Gaal Ede teljhatalmú királyi biztost egy szegény öregasz- szony kereste fel, s arra kérte, váltsa föl egyetlen százas Kossuth-bankóját, mert elfogyott a pénze. — Menjen, kend, keresse meg Kossuthot! Váltsa föl 5 béliházként szolgál, persze nem egészen közönséges lakóknak. De azelőtt valósággal a város szimbóluma volt. A nevéből is következtethe- tőeni mediterrán származású család a 19. évszázad utolsó tizedeiben tűnit föl a ksis mezővárosiban; pár év alatta környék leggazdagabb bérlői, 'kereskedői lőttek. Amíg a szem ellátott, körbe minden föld nékik hajtott hasznot, sziki legelő volt ákár vagy gazdag folyóparti szántó, ártéri gyümölcsös, A tízes években épült a palota, földszintjén* a .megye legnagyobb báltermével és a híres —akkoriban párját ritkító — ká- véházzal. Mellette pedig egy kis teremben mozi volt. Igen, mozi, az első mozik egyike a monarchiában. Az öreg Quisell nem azért jött Magyarországira, hogy a világtól elmaradjon. Aztán a harmincas évek közelién, a sokféle változás után is egyre szétágazóbb üzletmenettel, egyre nagyobb hírrel és szereppel rendelkező Quisel- lék amilyen váratlanul jöttek, olyan hirtelen elmentek a vidékről Ügynökök révén mindent eladtak, nem sietősen, de jól, és állítólag egyenest Amerikáiba mentek biztosabb és nagyabb haszonnal járó üzletek után. A ház egy — a megyében érdekelt — pesti baromfikereskedő bér- háztulajdonosé lett,, a lakásokat elapróz,ták és bérbe adtaik, a földszint és az első emelet egy része raktárrá züllött, más részében étterem és mozi működött, már messze nem egyetlen egyik sem a maga nemében ... Később katonai parancsnokság, a háború után pártszékház foglalta el alsó szintjeit. Egyik udvari, első emeleti szobájában lőtte szíven magát a város koalíciós polgármestere, a híres baradkne- mesíitő. Az egyetlen épület volt a városiban, amelyet ötvenhatban találat ért: kóbor tanklövedék. Ez lett a szerencséje. A vedlett, háborús nyomokat és háború utáni nyomorúságot magán viselő épületet kiürítették, a hatvanas évek közepén renoválták. és a gyönyörű fekvésű, nagy lakások sokáig a város legvágyottabb bérleményei voltaik, csupa fontos, neves ember kapott bennük otthont. Számára is különleges jelentősége volt ennek a háznak. Járt benne egyszer, kinézett a negyedik emeleti, széles, panorámás ablakon tanárának, a város ismert tudósának íróasztala fölött. Miatta volt megszentelt hely számára a Quisell-palota. Megilletődötten sétált feléje, azon gondolkodva, mi lenne, ha hirtelen kilépne a kovácsoltvassal védett földszinti üvegajtón a magas, hajlott hátú, feketeöltönyös férfialak? — Ilyenkor már rég a főiskolán tanít vagy a könyvtárban ül — hessentette el magától a találkozás lehetőségét. Tulajdonképpen nem is kívánta. Mit tudnának mondani egymásnak? Fagyűaltozó gyerekek jötték szembe vele. Megkardult a gyomra. Eszébe jutott, hogy a Quisell-ház földszintjén van egy hentesüzlet. Oda tért be. — Biztos ők is ide járnák — villant át az agyán, s ugyanabban a villanásban maga előtt látta professzora erőteljes alkatú, festett hajú feleségét, ahogy szatyorral a kezében befordul a húsbolt ajtaján. Vagy magát a tudóst, miikor bevásárolni jön. Már ott is állt az üveg- p>oLcok előtt az üres üzletben. A hentes — középkorú férfi — arca télé beforradt sebhelyekkel!, olyan,, amilyen a pattanásos kamaszok bőre szökött lenni, ha végre túljutnak a kritikus éveken. ■ Kellemetlen látvány volt ez az arc. — Sebaj, gondolta —, már csak csúnya, de nem tisztátalan. Főtt kolbászt kért zsemlével. — Csak kenyér van — mond ta a hentes. — Jó lesz az isi — válaszolta, és látta, hogy a pulton már csak egy kenyórvég fekszik, pont akkora darab, amilyen neki kellett. A hentes kimérte a kolbászt, aztán háttal neki a vágódeszkához fordult, úgy látszik, le akart a darabkából vágni egy szeleteit. — Nahát — kiáltott fel aztán, még mielőtt ő szólhatott volna, hogy az egészet kéri. Eldobta a kést. A kenyér héjas része a földön koppamt. — Így még sosem jártam. — Visszafordult, bal kezével a jobb csuklóját szorította. ö már a baljós kiáll,tás pillanatában. az iszonyattól behunyta a szemét, most is csak a hentes fájdalomtól eltorzult és méltatlankodó arcát nézte görcsösen, nehogy látóterébe essen a két összefogott kéz. — Csinálok véle valamit — mondta kicsit magához térve a férfi. — Azonnal jövök ... Várt. Görcsberándult idegiekkel, nézte a szürke, fűrészporos követ. Nem látta ugyan a sebesült ujjat, ds képzeletét állandóan az foglalkoztatta Vajon tényleg levágta az egészet? Vagy csak belevágott? Esetleg csak felszínesen megsértette a körömágyat? Itt történt az orra előtt, lehet, hogy egy életre megcsonkította magát valaki, miközben ő nem látott semmit, mert nem akart, nem mert vagy nem tudott odanézni. Átvillanit az agyán, hogy ő ilyen dolgokat valószínűleg sosem lát majd, kerülhet akár a legszömyűbb katasztrófa közelébe is, mert ha egy mód van rá, hogy behunyja a szemét, be fog ja hunyni. S valószínű, így a legrosz- szabb. Mert a valóságosan levágott ujjhegy egyszeri látványa helyett képzeletében számtalan szörnyűség váltja egymást. Tíz-húsz lehetséges szerencsétlenség iszonyától rándul görcsbe a gyomra, dermed zsibbadttá az arca. Nem tudta volna megmondani, mennyi idő telt el, mire visszajött a hentes. Ujján világosbarna ragtapaszgömb. A pulton maradt kenyérszeletet a kolbász mellé rakta, és hét forint húszat kért. Közben egyre csóválta a fejét, és a ragtapasz leváló végét simogatta. — Ilyesmi még sosem történt velem. Jól sejtette, a főtt kolbász kihűlt. A fal melletti kerek asztalkához lépett, lepakolt. Bele akart harapni az ételbe... Aztán felkapta a táskáját, visszahajtogatta papírjába az ennivalót, és kifelé indult. — Odakint mégis szebb idő van — mondta búcsúzóul. A kolbász rágó; volt & ízetilen, mint egy darab szivacs. A kenyér, az a bizonyos, bajokozó kenyér meglepően puha. A harmadik falat után visszacsavarta a papírba, a maradékot. Az étel rágatl’an csomókban émalyigeít a gyomrában. Elindult hazafelé. A rakpart odalent néptelen volt, a folyó szürkén, piszkosan hullámzott. A lépcsőnél önkénytelenül lekanyarodott. Leült a hajókötelek számára fölállított széles, naptól meleg kődobok egyikére. Nézte a vizet, és érezte, hogy a gyomra nem hogy nem csillapul, de egyre nyomasztóbban kavarog. Mezey Katalin Sikerületlen ebéd ANEKDOTAKINCSTÄR CLAIR VILMOS ADOMÁI a bankót, ha már megcsinálta! — szólt mérgesen a királyi biztos. — Csókolom a kezeit a méltóságos úrnak, hisz a császár százezer emberrel keresteti Kossuthot vagy már két álló esztendeje, és mégsem akad rá. Hogy találná meg akkor ilyen magamfajta öregasszony?! * Egy fővárosi napilap valamelyik számában a következő kishírt közölte: öngyilkosság. X városban egy hajadon komorna szerelmi csalódás miatt agyonlőtte magát. Másnap a szerkesztőség helyreigazítást adott: A tegnapi öngyilkossági hírünket hiteles információk alapján helyre kell igazítanunk, mert az eset nem X. városban, hanem Z faluban történt, s az illető egyén nem hajadon, hanem családos, nem komorna, hanem belső huszár, nem szerelem, de adósság miatt, és a világért sem agyonlőtte, hanem felakasztotta magát. * — Aztán látott-e kend ott Boszniában eleven ágyút, András ? — Hogy láttam-e? Az egyik még a bal lábamat is elvitte alólam. — De hiszen megvan kendnek a bal lába! — Persze hogy megvan. Mert amíg az ember Boszniából idáig jön, százszor is kinő a lába! — Főtisztelendő uram, meghalt a fiam, tartson valamiféle gyászbeszédet felette! — Szívesen — mondta a pap. Dehát mi legyen a beszéd fő gondolata? Mondjon a fiáról valami jellemző tulajdonságot! — Hát, nagyon szeretett — verekedni! * Albrecht főherceg az 1850- es években körutat tett Magyarországon, s amikor is az egyik tiszta magyar falu éktelen vivát! kiáltásokkal fogadta a főherceget. Éljen nem hallatszott egy sem. A főherceg kíséretéből valaki megkérdi a jegyzőt, miért nem mondják inkább azt hogy éljen? Kertész Sándor: Éjszaka. Olajfestmény Kern-különlegesség Amikor először hallottam, hogy Kern András nagylemezt készít, nem voltam elragadtatva a hírtől. Mert én is tudom, te is tudod, de bizonyosan ő is tudja: Kern énekelni legfeljebb fürdőszoba-szinten tud. Úgy azonban mindannyian tudunk, űzzük is, mégsem szaladunk vele mindjárt a hanglemezstúdióba. Valaki, akit remek paro- distaként már 14 éves korában megismert az ország, izgalommal figyelve minden megmozdulását a Ki mit tud?-vetélkedőben, aki aztán évek múlva újra országos népszerűségre tett szert a Halló fiúk, halló lányok! című rendszeres tv-műsor állandó szereplőjeként még főiskolás korában, s aki utána, „felnőtt” színészként odáig A lemez borító Ja vitte, hogy magyar filmek és tv-jáitóikok hőse, a Vígszínház rangos társulatának egyik vezető művésze, s mint ilyen az ország egyik legkedveltebb szí in észegyénisége lett, az márnák téved ilyen mellékvágányra ? Most megjelenít az a nagylemez, a címe: Kern (hát nem törik a fejüket többé fantáziacímekéin a Hanglemezgyártó szerkesztői?). Végighallgattam és elbűvölt. Ha szigorúan vesszük, Gilbert Bécaud sem tud énekelni, ChevaMerre sem a hangja, hanem egész chevaliersége miatt voltunk büszkék. A lemezen található mind a tizenegy dal tetszett nekem. Volt ami jobban, volt, ami kevésbé, de egy sem akadt, ami — nem. Egy kd— Veszett természetük van ezeknek — magyarázza a jegyző —, mert az éljent nem tudják kimondani anélkül, hogy azonnal hozzá ne tennék azt, hogy Kossuth Lajos! * Nagy Frigyes porosz király egyszer jókedvében érdemkeresztet adományozott egy hadnagynak. — Felség — szólt az elbizakodott tisztecske —, kitüntetést csak a csatatéren fogadhatok el! — Ne bolondozzék — válaszolt a király. — Maga miatt csak nem kezdhetek háborút! * A tudakozó intézetben: — Csak egy helyen van üresedés. Elmenne ön fürdőszolgának? — Szívesen. — Érti-e a vízkezelést? — Hogy értem-e? Hiszen borkereskedésben voltam alkalmazva ! K. Gy. M. vételével — Verebes István a kivétel — valamennyinek Kern maga írttá a szövegét is (Horváth Attila, Barmai Tibor és Laár András voltaik a „szöveg-átfésülői”, Kern fogalmazása szerinlt), és ez azért fontos, mert ellentétben a könnyűzenei és sláger- gyalkorlaittai, itt előbb születtek a verseik, csák utána komponálták a zenét. Ezek a dalok elsősorban azéirt jók. mert a szövegek oly vonzóik: igazi élethelyzeteiket, valódi érzelmeket, végiggondolt gondolatokat fejeznek ki, szellemesen, kellemesen, meghitten, bensőségesen és árnyaltan, Muzsika nélkül egyik-másik talán banálisán hatna, de mindegyik adekvát megzenésítést kapott (Másik János, Bornai Tibor, Heilig Gábor, Novak János, Horváth Attila, Laáír András és szegény Máté Péter a zeneszerzők), és így vált minden' egyes dal kenek egésszé. Illetve még nem így: szöveg és zene igazán egységes egésszé Kern előadásában vált ebben az eredeti egyéniséget, groteszken fanyar és szemérmesen lírai személyiséget egyszerre tükröző, költőien kiváló színészi-előadói produkcióban. Vagyis olyan remek színész, és olyan originális előadó Kern, hogy az sem baj, ha énekel. Sőt, néha egyenesen jó, hogy dalra is fakad, legalábbis ami a nagylemezét illeti. Ez egyfajta Kern- különlegesség. A fiataloknak bizonyosain fog tetszeni. Valószínűleg a középkorúaiknak is. Meg az öregedőiknek, s az öregeiknek. Nagyon tetszett nekem is, és kíváncsian várom, mit szólnak hozzá az unokáim, ha majd lejátszom nekik. Barabás Tamás Szokoly Tamás CSAK A TÉL VOLT költözni délre madarakkal? nem nézni! — ne nézzek hátra? repüljek föl magam elől szárnyak alól pislogni világra? csókoljak vasat? imádjak csöndet? bűvöljem a vakságot? költözzek ki bőröm alól perzselő homokba? — látod: földrengést szelet habosodást csillaghullást kívántam vért bukni virágra hóra várni a görcsre — én vártam bújtam pirosból kékbe kékből a sárgába voltam tavasz nyár ősz de a tél csak a tél volt a drága igazi otthonom ott tudtam ragyogni ott tudtam szikrázni fojtva félve fázva s bújtam kékből pirosba földből a fűbe fűből a Madárba —
