Somogyi Néplap, 1986. január (42. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-18 / 15. szám

8 Somogyi Néplap 1986. január 18., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Gazdaság és kultúra MECÉNÁSOK Kiállítás a Nemzeti Galériában Példamutató hagyományt elevenít fel a Magyar Nem­zeti Galéria új kiállítása az elmúlt évtizedekben ajándé­kozott műtárgyak igényes vá­logatásának bemutatásával. Milyen jó volna, ha a kiállí­tás új, lelkes barátokat to­borozna a Galéria köré a te­hetős gyűjtők közül, akik két évszázados hazai tradíciót folytatva féltve őrzött kin­cseikből közgyűjteményeink­nek is juttatnának. Kül­földön a nemes szándékot ugyan jelentékeny adóked­vezményekkel is növelik, így téve könnyebbé a múzeumok számára a nem kis összegű, gyakran pótolhatatlan nem­zeti értékek megszerzését. Az 1957-ben megalakult Magyar Nemzeti Galéria a magyar képzőművészet leg­nagyobb és legteljesebb gyűj­teménye. Ezért figyelemre­méltó, hogy a most bemuta­tott válogatás sok darabja számottevően egészíti ki a magyar képzőművészet pa­norámáját. Az alkotások a XVIII. századtól kezdve má­ig vonultatják fel művésze­tünk nagy mestereinek mű­veit. A tárlat a hazai művésze­tek ismerőinek is tartogat né­hány meglepetést, mint Má- nyoky Ádámnak, Rákóczi Fe­renc európai hírű festőjének ihletett Női képmását egy USA-ban élő magyar gyűjtő jóvoltából. Hézagpótló mű egy XVII—XVIII. századi magyar festő csatajelenete is, amelyet argentínai magyar ajándékozott. A XIX. és XX. századi festészet csaknem minden kimagasló mesteré­Csernus Tibor: Modellezők. Paizs László ajándéka Schaár Ezrsébet: Nővérek. Vili Tibor ajándéka tői láthatunk műveket. Egy­két festmény képviseli Bara­bás Miklóst, Lotz Károlyt, Paál Lászlót, de Munkácsy Mihály is szerepel, méghozzá műkereskedőjének, a művész életében oly sorsdöntő Sedel- meyernek 1879-ben festett arcképével, mely Bécsből ke­rült hozzánk. Székely Berta­lannak öt tájvázlata utolsó korszakából Szadáról, azt az időszakot mutatja, amikor magányos kutatásaiban elju­tott az impresszionisták fény­problémájáig. A századfordu­ló forrongásainak szinte min­den irányzata nyomon követ­hető a nagybányai festőktől a Nyolcakig — és nem jelen­téktelen művekkél. Kiemel­kedő Ferenczy Károly 1901- es Ábrahám áldozata, Fényes Adolf 1905-ös Falusi udvara, Csók István Tulipános ládá­ja, amelyet leánya, az oly gyakran megörökített Züzü ajándékozott. Rippl-Rónai, Vaszary mellett Nemes Lam- pérth Tájképe, a Párizsban élt Tihanyi Lajos Tristan Tzara portréja, Orbán Dezső Női aktvázlata hiánypótló mű. A ma irányzatai is jelen vannak, hazaiak és külföldön élők munkáiban. Kiemelke­dik közülük a Bauhaus taná­raként világhírre emelkedett Moholy Nagy László egy kompozíciója, melyet Mexi­kóból kaptunk. Most látható a hatvanas években a termé­szetelvű realizmus látásmód­ját fanyar szürrealizmusával meghaladó, azonnal iskolate­remtő Csernus Tibor egyik jelentős botrányt kavaró fest­ménye, az 1963-ban festett Csók István: Tulipános láda. Palgámé Csók Júlia ajándéka Modellezők. Az újabb nem­zedék tagjai közül. Bak Imre, Szabados ,Árpád, Kocsis Im­re, Kovács Tamás, Szirtes János grafikái zárják a ran­gos sort. önként merül fel a kérdés: kik a mai magyar mecéná­sok? Sokfélék. Találunk köz­tük régi, nagynevű családok leszármazottait is, akik csa­ládi értékeiket adják oda, híres gyűjtőket (Köves Osz­kár, Frachter Lajos), akik a két világháború közt tevé­kenységükkel a legjelesebb magyar művészeknek bizto­sították a szerény megélhe­tést. Ajándékoztak kisebb mértékben maguk a művé­szek is, özvegyeik, leszárma­zottaik, a művészek legköze­lebbi barátai, mint Brassai, aki az egyik Tihanyi-művet adományozta, művészettör­ténészek, (Wilde János) és sok hazánkból elszármazott magyar, akik legféltettebb kincseiket hagyták a Nem­zeti Galériára örök emléket állítva maguknak. Talán a jövőre utal, hogy feltűnt az új, szocialista me­cenatúra képviselője is a makói tanács személyében, amely a város alkotótelepén készült művek egész soroza­tát ajánlotta fel. Rrestyámszky Ilona A HETEK ANTOLÓGIÁJA Az ének megmarad Miskolcon egy új antoló­gia jelent meg a Borsod- Abaúj-Zemplén Megyei Ta­nács művelődésügyi osztá­lyának, az ottani megyei könyvtár és a Magyar Nép- köztársaság Művészeti Alap­ja -irodalmi szakosztályának kiadásában. Három kiadó vállalta az antológiát, a fő- vállalkozó — mint a könyv jegyzetéből kiderül — a megyei könyvtár. Az ének megmarad v-er- seskötet, versek gyűjtemé­nye: Ágh Isvtán, Bella Ist­ván, Buda Ferenc, Kalász László, Rafifai Sarolta, Ratkó József és Serfőző Simon ver­seinek gyűjteménye. Olyan költőké, akik. a hatvanas évek közepén jelentkeztek első verseskönyveikkel. Első verseiket hamarább olvashat­tuk a folyóiratokban, a heti­lapokban, még a hatvanas évek elején, első könyveik azonban csak körülbelül húsz éve láttak napvilágot. Az antológia összegyűjtője, szerkesztője, utószóírója, Zi- monyi Zoltán gondos és szenvedélyes szavai szerint ezt a hét költőt a -közös kezdés, a közös bölcső emlé­ke fűzi össze: az 1961-ben alapított Üj Írás, illetve va­lamivel később a befogadás­ra kész miskolci Napjaink. A hatvanas évek végén a Napjaink sorra-rendre közöl­te Ágh, Bella, Buda meg a többi, imént fölsorolt köl­tők verseit, akiket Kabdebó Lóránt, az akkor Miskolcon élő irodalomtörténész és Farkas László, az Oj Írás munkatársa Hetek névvel Il­letett, amely nevezet aztán jódarabig élt az -irodalmi köztuda-tban, tovább is, mint ahogyan az utószó írója vé­li. Lehet, mi tévedünk, akik figyeltünk rájuk, de az is meglehet, -hogy a szerkesztő túl szerény, hiszen akárme­lyikük pályáját nézzük, min­denki talpon áll, s nem -is akárhogyan, sőt ritka vallo­másaikban mindig vissza­visszatérnek a Hetek közös­ségére. „1967 őszén a Napjaink szerkesztősége szervezte meg az első személyes találkozó­jukat; 1967-ben Sárospata­kon és Mezőkövesden, 1968- ban a költészet napján Mis­kolcon és Edelényben, 1969- ben — ugyancsak a költé­szet napján Miskolcon ..., 1969—11970-ben a Nehézipari Műszaki Egyetemen sorozat­ban megrendezett egyéni szerzői esteken ajánlották az olvasók figyelmébe a versei­ket,” — írja az utószó. Azóta ilyen esteken ritkán lépnek föl, csak Az ének megmarad hozta őket össze ismét. Elszakadtak egymás­tól, dolgoztak, írtak. Miért vannak mégis újra együtt? Zimonyi Zoltán szavaival a Hetek „a magyar irodalom régi eredetű, hagyományos irányzatát, a Petőfi—Ady— József Attila—-Nagy Láászló vonal folytonosságát képvi­selik”. Ezt nem tagadták meg soha,, ezért kerültek új­ra össze. Ez a hagyomány például a népiességet jelenti, a népiesség eszméjét — nem formákban, hanem gondola­tokban. Ez a hagyomány hi­tet jelent, azt, hogy az em­ber örömre is van teremtve, nemcsak szürkeségre, csupa rossz hétközna-piságra, ma­gányra, azt, hogy nemcsak teszünk-veszünk, létezünk tárgyainkért, csip-csup teen­dőinkért. Ágh István, Serfőző Simon szociográfiái, riport-] jai, Bella István, Ratkó Jó­zsef versei nagyobb dolgok- | ról vallanak. Ezt a hét költőt eddig kü- lön-külön olvastuk, most együtt olvashatjuk őket, és | láthatjuk: azonos vonás van bennük. A Hetek elnevezés lehet, hogy műlékony, de a közös törékvés kord okúmén - tuma. Győri László Ezt a szót: válság, évtize­deken át csak a polgári kul­túrával és a tőkés gazdaság­gal kapcsolatban írtuk le. Varga Jenőt, minden idők legnagyobb magyar közgaz­dászainak egyikét a sztálini időkben keményen megbírál­ták, mert túlságosan kedve­zően (vagy realisztikusan?) ítélte meg a kapitalizmus kö­zeljövőjét. Így aztán a tőkés világ permanens válságáról kötetek jelentek meg, közben a kapitalizmus halálos ítéle­tét a valóság mintha élet- fogytiglanra változtatta vol­na. Mikor az olajár-robbanás bekövetkezett, föllélegez­tünk: itt a tőkés gazdaság rég várt válsága. Csakugyan volt válság, de hallani sem akartunk arról, hogy az hozzánk is „begyű­rűzhetik”. A mi gazdaságunk „válságáról” most sem szíve­sen szólunk, de a nehézsége­ket senki sem tagadja. S ér­dekes jelenséget figyelhetünk meg: gazdaságunk mai kor­látozottsága, mintha a nem­zeti, sőt kulturális kisebb­rendűség új hullámát zúdíta­ná ránk, mintha a csereará­nyok romlása olyan csapás lenne, amely minden tekin­tetben megbénít, és csak a közvetlen gazdasági érdekek érvényesülését engedélyezi. A gazdasági problémák hullámai már-már elmossák a kultúra értékvédő gátjait. Az árak emelkedésének szö­kőárja lehetetlen helyzetbe hozza a kultúra hordozóinak előállítását: ami — csekélyke — dotációt például a könyv­kiadás kap, azzal a művelő­désügy a más tárcához tarto­zó nyomdaipart dotálja. Drá­gul a lap, drágul a könyv, s hogy eladható legyen, netán még hasznot is hozzon, ah­hoz nemcsak színesebbé, ha­nem felszínesebbé, tarkábbá és alantasabbá is kell lennie. Alantas alatt értve az öncélú szenzációhajhászást, izgal- masságot, erotikát, így ké­peslapban, filmen, színpadon, szórakozóhelyeken a női test olyan mutogatását, amely a nőt s a nézőt egyaránt leala­csonyítja. De nem ez a leg­súlyosabb, hanem hogy a sajtóban rég lejártnak hitt idealisztikus, sőt misztikus ostobaságok és filozófiai-po­litikai téveszmék kapnak nyilvánosságot, azon az ala­pon, hogy „ez kell a népnek”: az asztrológiától a kuruzslá- son, magnetizmuson át a vi­lágteremtési vagy világvége koncepciókig, sőt a zsarnok­ságok (hol fasisztoid, hol „ba­los”) kultuszáig —, hogy csak ábécé rendben említsek egy­két jellemző címszót. Csillag- jóslás? „Azért csak lehet benne valami” — mondhatja a megzavart kisember, akire hivatkozva megjelentetik a szemetet. Kétségtelen, hogy a prob­lémák kiútja: a gazdasági hatékonyság, s a demokratiz­mus összekapcsolása. És a demokratizmusnak éppúgy érvényesülnie kell a kultúra területén is, mint a gazdasá­gosságnak. Csakhogy az a jelszó, miszerint „azt kell ad­ni, ami eladható, amit a tö­meg (az olvasó, az ifjúság, a nép stb.) kíván” — végzetes lehet, ha a szükségképpen még mindig elmaradott és évezredek maradi hagyomá­nyát, babonáit, tévhiteit is hordozó tudati szférára meg­gondolás nélkül alkalmazzuk. Nem is szólva arról, hogy ki mondja meg: mit kívánnak a „tömegek”? Azok, akik eb­ben gazdaságilag is érdekel­ve vannak, elsősorban a szó­rakoztatás kis- és nagypolgá­ri „nagymenői”, haszonélve­zői, üzletelő főnökei, akik olykor szemtelenül lebecsülik a munkásosztályt, és egy nyugatimádó sznob réteg meg a csak krimit, kalandregényt, pornót, bestsellert óhajtó „át­lagember” (azaz a kispolgár) igényeihez igazítanák a tö­megkommunikációt, a mu- lattatást, a folyóiratkultúrát, a könyvkiadást és nem utol­só sorban a könyvtárak és művelődési otthonok minden szolgáltatását. A demokratizmus nem je­lentheti a hangoskodó fél­műveltek kulturális rémura’- mát, de a kultúra gazdaság­nak való szolgai alávetettsé­gét sem. Az értékek védel­méről, sőt terjesztéséről nem mondhatunk le. Egyetlen pél­da: ha az állami kiadók kénytelenek is kisebb értékű (de nem ártalmas) műveket megjelentetni, hogy szóhoz juttassák az olvasót, sőt el­tartsák a kortársi magyar irodalom javát (amely a je­lenben mindig ráfizetéses) — ne súlyosbítsák helyzetüket az igénytelenség kiszolgálá­sában való fölösleges ver­sennyel olyan magán-, gmk-, testületi, sport- vagy akár tö­megszervezeti kiadások, ame­lyek nem vállalják az érték közvetítését is, hanem csak nyereségre törnek. De nemcsak erről van szó. Arról is, hogy a hatékonyság és demokratizmus mellett a kultúra létkérdés is: az előb­bi kettő sincs meg nélküle. És nemcsak a szakmai mű­veltségre gondolok, hanem arra az általános műveltség­re, humánumra, szocialista erkölcsre is, amely nélkül egyszerűen nincs korszerű magatartás, munkamorál és termelés. Vagy hogy valami egészen más példával éljek: kellő vizuális iskolázottság nélkül egy műszaki rajzot sem lehet leolvasni, terméke­ink eladhatóságának pedig mind fontosabb föltétele a korszerű, ízléses és célszerű ipari formatervezés, amely már nemcsak szakmai biz­tonságot, hanem művészi készséget is kíván. Vizuális műveltség nélkül azonban még a tévéműsort sem lehet megfelelően szelektálni és élvezni. És így tovább éle­tünk minden területén. A kulturális értékek védelme és közvetítése éppoly létkér­dés, mint a gazdaság. A gaz­daságosság viszont megkí­vánja a kulturális értékek szükségszerű állami és taná­csi támogatásának felülvizs­gálatát, átrendezését, bele­értve a szakmai bürokrácia leépítését is. Kristó Nagy István Szepesi Attila Á madárember háza itt lakott ő a horgas ismeretlen gyerekkorod szava-sincs mágusa kezében kakasfej hajában kiflihold vonult a tenger-éjen át mezítlábas csavargó vendége volt egy görbe szék egy tört palack a legendához épp elég több limlomot arcához miért szelídítene körülveszi a lombzúgás a puszta űr farsang-éj éjnél éjebb éjszaka betemetett kutak beszéde faliórák beszéde kakukk ikaikwkk tél-nyár forró tengerek évszaka világomlások évszaka törött tükörben nap süt hull a hó de mióta lakatra zárták a szélcibálta ablakot az erdőhang elnémult benned nincs aki az időt kimondja

Next

/
Thumbnails
Contents