Somogyi Néplap, 1986. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-18 / 15. szám
1986. január 18., szombat 5 Jégtáblák a vízparton Még nem állt be a Balaton. Partközeiben azonban szélsodorta jégtáblák borítják a mólót Siófokon és másutt. Kristálytisztának látszó víztükör és szélborzolta jégsikság váltogatja egymást a tavon, s itt-ott a rianás kacskaringós vonala is fölfedezhető már. Sziporkázó napsütésben megragadó volt hétvégén a Balaton. ŰJ ÉLET KEZDŐDIK Ágyhozláncoló gyötrelmes éjszakák, melyeknek egy örökkévalóság kell, hogy a hajnalban feloldódjanak. Az ember végre elalszik, miközben egyre arra gondol: fel- ébred-e mégegyszer... — Szeptember 5-én éjjel kezdődött erős mellkasi fájdalommal. Nem gondoltam arra, hogy infarktus. Mikor az ekg után az orvos megmondta, nem akartam elhinni. A iMedicor tapsonyi üzemegységében dolgoztam marósként. Nemegyszer száz túlórám volt havonta. Évek óta dolgozom a napi munka után grhk-ban is. Ez összesen napi 12—13 órát jelentett. Azt hittem, 49 évesen is büntetlenül csinálhatom. Az idegességet többnyire visszanyeltem, a fáradtságról hallgattam. Igaz, figyelmeztethettek volna az egyre gyakoribbá váló nyomasztó álmok... Ha egy nagy téren együtt állnának a magukat túlhajszoló emberek, s azoknak a fején kigyulladna egy kis lámpa, akik majd egyszer infarktust kapnak, ugye nagy fényesség lenne? Ha így volna sem hiszem, hogy legtöbbjük változtatna az életén. Nem hinnék el. Azt mondanák, miért épp velem történne valami. Én is ezzel nyugtattam magam és rágyújtottam egy Munkásra. A marcali kórházban 12 napig állt az ágyamon a „Felkelni tilos” tábla. Nyomasztott a kiszolgáltatottság, hogy úgy mosdattak, hogy kémem kellett a kacsát. Megdöbbentett, amikor később tanúja voltam, hogy egy ember az ekg-s ágyon halt meg. Felzaklattak a látogatók sírdo- gáló csoportjai. A legtöbbször mégis arra gondoltam, vajon dolgozhatok-e újra. Szeretem a szakmámat, én nem akarok portás lenni. Itt Mosdóson nincs kórházi hangulat. Nem tartanak erővel az ágyban, inkább mozogni kell. Sok időt töltünk a tornateremben, ahol lazítani is megtanítanak bennünket. Tekerem a műszerekkel körulrakott biciklit és egyre a holnapi ekg- re gondolok. Akkor dől majd el, milyen papírt kapok, hogy dolgozhatok-e. Űj életet kezdeni? Szeretnék, de tudom nem vagyok angyal. Annyi biztos, hogy okosabban próbálok majd élni, felmérve az erőmet. Huszti Elemér még nem tudta, hogy orvosa azt mondta róla, rövidesen újra a gép mellé állhat. „Éreztetni akarjuk a betegekkel, hogy egyikükről sem mondunk le, hogy magunk is hiszünk abban, hogy innen kikerülve teljes életet élhetnek.” Dr. J. G. főiskolai tanár arra kért, ne írjam le a nevét, nehogy, idős édesanyja, aki előtt eltitkolták betegségét, az újságból értesüljön erről. — Nyolc évvel ezelőtt 44 évesen már átestem egy infarktuson. Három hónap után újra tartottam előadásokat, visszaszoktam a cigire. Volt nap, hogy száz Sophiánét elszívtam. Sokat kellett éjszakáznom, de azért a sportra mindig szakítottam időt. Néha éreztem ugyan, nyomást a mellkasomban, de nem törődtem vele. Rendszeres partnerem lett a Ni- tomin. A teniszpartik előtt mindig bevettem, aztán végigbírtam a játszmát. Magam előtt is titkoltam, hogy ez a természet megcsúfolása. Most tavasszal újra rosszabbul lettem. Kiderült, hogy koszorúér szűkületem van, s hogy a műtéten kívül nincs választási lehetőségem. A budapesti Szív- és Érsebészeti Klinikán egy, a lábamból kivett érdarabot ültettek a szívemhez. Életveszélyes dolog, kezdetben mégsem gyötört halálfélelem. Miért pont én lennék a sikertelen 1 százalék? Azután ahogy közeledett a műtét napja, egyre többször kaptam rajta magam folyóirattal a kezemben, hogy nem tudom, mit olvasok. Az ember érdeklődési köre a kórházban beszűkül. Olyan látszólagos apróságok pedig, hogy valakinek a műtét után van-e széklete, hihetetlen lehetőséget nyernek. Az emberek megtanulják betegségük orvosi szakkifejezéseit, igyekeznek megérteni mindazt, ami rájuk vár. Isszák az orvosok magabiztos megnyugtató szavait, melyek azt sugallják, érte is küzdeni fognak. A minap kezembe került egy külföldi újság. Abban olvastam, hogy az Egyesült Államokban 20 ezer dollárba kerül egy olyan műtét, mint amit rajtam végeztek. Valaki tréfásan azt mondta erre, tekintsem ezt karácsonyi ajándéknak. De hiszen ennél sokkal nagyobb ajándékot kaptam: az életemet. A halál közelsége bölcsebbé teszi az embert. Megtanulja józanul mérlegre tenni önmagát. A jövőben másképpen akarok élni. Fegyelmezettebben, mértéket tartva. Persze nem úgy, mint egy beteg ember, akinek nagyon kéül vigyázni magára. Egy infarktus után sokan végignyöszörgik és aggodalmaskodjék az életüket, s épp ez a felfokozott betegségtudat lesz a vesztük. Azt mondják, a hét végén hazaengednek. A tavasszal szívesen látnám ellenfélként a teniszpályán. Egy infarktus eleve kóros betegségtudattal és ezzel összefüggő szorongásokkal já/r — mondta dr. Tahi Antal főorvos. — A szorongások viszont újabb infarktusveszélyt jelentenek. Ezért itt a rehabilitáció során: a legfontosabb feladatunk, hogy feloldjuk ezeket a szorongásokat, hogy megértessük a betegekkel, az élet meghosz- szabbításának nyitja nem annyira a kezelés, mint a kiegyensúlyozott munka, az egészséges életmód. A munkavégzés során a szívben másként be nem vihető anyagok, ha úgy tetszik, természetes gyógyszerek keletkeznek. Eaért a mai szív- gyógyászat fontos tényezője a terhelés. Sajnos tapasztalatunk szerint a hónapok múltán felülvizsgálatra visszatérők zöme rosszabb állapotban van, mint amikor hazaengedtük. A kezdeti nagy fogadkozások után sokan ugyanúgy folytatják, ahogy infarktus előtt éltek. Üjra dohányozni kezdenek és elhagyják a mozgást... A felvilágosító szó kevés, a szívbetegségek megelőzésének társadalmi üggyé kéne válnia. Az elrettentő statisztikáknál aligha kell ehhez nyomosabb érv. A 40 ágyas kardiológiai részleg folyosóján várakozva a vizsgálatra induló tréningruhás betegeket figyeltem. Egyikük sem vette igénybe a liftet. Hangsúlyozott sportossággal szedték a lépcsőfokokat. Magabiztosan, mint akik most nyerték meg életük nagy versenyét. Bíró Ferenc RÁDIÓSZEMLE Éjfél után Nem tudni pontoson miféle tömegigény kielégítése késztette egy évvel ezelőtt a Magyar Rádiót arra, hogy bevezesse az úgynevezett non-stop adást. Ez azt jelenti, hogy a Himnusz elhangzása után nem állhatnak le a műsort szóró adóállomások, nem térhetnek pihenőre a rádiósok, hiszen kezdődik az Éjfél után. Igaz, a rádióújság mindig a nap végén közli az időpontot, s nem ezzel indítja, jelezve, hogy a rádiós tudatban is úgy él a műsor, mint az előző napról áthúzódó adás, s nem a nap kezdése. Erre a Jó reggelt a hivatott, ott kívánnak jó munkát, jó napot az ébredőknek. Csak látszólag érdemes azon vitázni: van-e szükség arra, hogy éjjel dolgoztasson a rádió bizonyára nem csekély számú munkatársai közül olyanokat, akik feltehetően álomkórban szenvednek. Magam ugyanis bármennyire is kényszerítenének rá, csak nehezen tudnám ígérni, hogy rendszeresen hallgatója leszek a műsornak, mivel amikorra az kezdődne, már rendszerint a magnót használom. Az ugyanis, ha a kazetta végére ér, azonnal kikapcsol. Azt hiszem, hogy a tisztesség is úgy kívánja, hogy eláruljam: olyan műsorfajtáról írok, amelynek legnagyobb jóindulatom ellenére sem lehetek állandó hallgatója. Ám azt hiszem nem is az az Éjfél után célja, hogy egészséges emberek föláldozzák megérdemelt pihenőidejüket azért, hogy elcsíphessék mondjuk a három óra ötven perckor kezdődő népdalcsokrot, vagy a nulla óra negyvenkor induló zenekari muzsikát. Ezúttal félre kell tennünk a kritikus azon szüntelen feltételezését, hogy a műsor miatta, egyenesen érte van. Akkor viszont újfent bizonytalanság tolul Kiknek szól a műsor, kik hallgatják? Nem valamiféle olcsó szellemeskedés akar lenni, inkább a tények sűrűsítése: azok hallgatják az Éjfél utánt, akik nem aludtak el, és bekapcsolják a rádiót. Abban pedig a műsorszerkesztésnek van igaza, hogy nem ez az idő alkalmas leginkább arra, hogy fogékony állapotában találja a hallgatókat. Ezért kézenfekvő törekvés, hogy elsősorban a könnyebb műfajú zenék feladata az aludni nem akarók ébrentartása. Mert azt sem hihetjük, hogy az Éjfél után pusztán az éjjeliőrök műsora, hiszen mint a gyakorlat bizonyítja, ők sok helyen békésen alszanak ebben az időben. Vannak azonban — biztosra veszem — en nek az adásnak is régi hallgatói. Éppen néhány héttel ezelőtt Györffy Miklós mondta el, hogy egy éjjeli műsor közben érkezett hallgatói visszajelzések mennyire meglepték a szerkesztőket, annál is inkább, mert előzőleg úgy gondolták, hogy műsorukat alig hallgatják. Érdekes az is, hogy éjjel, mintha a bemondók is éreznék: keveseb emberhez beszélnék. Erre azonban szükség lenne napközben is. Nem valamilyen j ópof áskodó stílusra gondolok, hanem arra, hogy úgy érezze a hallgató, hogy most hozzá beszélnek. Ilyen egyszerű feladata van az Éjfél utánnak. Tulajdonképpen nem tudom, hogy mennyire kifizetődő egy ilyen program, hallgatói nézőpontból azonban mindenképpen üdvös, hogy van egy műsor, amit hallgathatunk, ha ilyen vagy olyan ok miatt nem tudunk aludni. S kívánhatunk-e jobbat magunknak, mint azt, hogy jó és kellemes legyen az az ok, ami miatt ébren töltjük az éjszakát. Varga István A délszláv nemzetiségi szövetség országos választmányának ülése A Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének országos választmánya pénteken tartotta idei első ülését Mohácson; a tanácskozás munkájában részt vett Gazsó Ferenc művelődési miniszterhelyettes is. Az országos választmány Mándity Marin főtitkár előterjesztése alapján megvitatta a szövetség tavalyi munkáját és meghatározta az idei feladatokat. Kötetlenül — Gyerekek, viselkedjetek kötetlenül! Teljesen lazán. Értitek? Mintha otthon lennétek, vagy az ifiparkban. Mindegy, hogy mit mondotok. Ez a műsor, az „Én, ők, Akárki" a tizenévesek műsora. Itt mindenki laza. Mindjárt indul az adás, de ezzel ti ne törődjetek... — Leókám! Mi a jófene lesz már ott? Ne menjünk el nyaralni a Lidóra, amíg tisztába teszed a csecsemőidet? — Pillanat, főnök. Azonnal indulhatunk. — Fejezd be gyorsan a pótmamaszolgálatot, mert a lámpák már a paksi erőművet eszik. — Ne törődjetek vele gyerekek. A főnök sürget. Az a dolga. Nekünk meg az, hogy lazák legyünk. Ha valaki görcsös, beremeg a kamera ... hihi. Na jó. Amikor Neadjisten együttes befejezi a műsorát, és a „Cicamica jaj, hová lett i tavalyi nagylemezem” című szám után meghajolnak, akkor te, kis szőke, mondj valami olyasmit, hogy: nahát, ez jólesett. Ne ízt! Véletlenül se ezt! Csak valami ilyesmit. Lazán, szabadon, kötetlenül. Te meg ott... te, te. Szóljanak már annak a pólóingesnek! Kösz. Szóval te meg erre mondj valami effélét, hogy: hű, de bemelegedtem ettől a jó rockzenétől. — Még egy másodperc, főnök! Figyelsz, póló? Ne ezt mond. Én itt csak tippeket adok. Felejtsétek el, hogy mit mondtam. Rögtönözzetek közvetlenül. Bármit kitalálhattok, csak körülbelül ez legyen a lényege. Világos? Ezután elindul az adás. (Mi ezt látjuk.) A Neadjisten együttes játszik, a cicamicák meghajolnak. A kamera rákocsizik a kis szőkére, aki azt mondja: — Nahát, ez jólesett. Rögtön utána egy pólóing néz szembe velünk a képer- ryőn: — Hű, de bemelegedtem ettől a jó rockzenétől — lihegi teljesen kötetlenül. — Milyen volt, főnök? — Kitűnő! Leókám! Tudnak ezek a gyerekek akkor is, ha nem babusgatod agyon őket. Mester Attila
