Somogyi Néplap, 1985. november (41. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-07 / 262. szám
1985. november 7., csütörtök Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, »Dl Parujr Szevak PRÓFÉTÁK Nem jömnek gyakran, de sose késnek; jókor születnek, korra pontosan, csiak miég élőbb is, koruk előzve, és a Világ ezlt meg nem bocsátja. Vannak őseik, nem hazátlanok, apjuk és anyjuk sosem akárki: felmenőik közt ott a vadember, kii nem tud rtötoíbé barlangiban élni. Származnak ők az öregembertől, aki sziírvesen hált egy hordóban. ösei)k közit ott van az az if jú, ki aromásába beleszeretett. Elődeik közt c(tt vannak mind-mind, kük lelkűket az ördögnek atdják, cserébe meglesz, amit kívántak, felednek bitang, korai véget. Ártalmatlanok, mint a Nap fénye, nádi siklóknak méregjfoguk nines — mégis, országok rettegnek tőlük, pedig ezt épp ők nem s nem akarnák. HAGYOMÁNY ÉS JELENKOR Pjotr /Koncsalovkij: Gadiz Királyokkal is tegeze szólnak, már há leszálilnak holmi királyihoz., de ha nem szállnak, akkor se niémák, cipőjükkel is elbeszélgetnek. Akik új rendet s törvényt hoznának: ibörvényen kívül reklesztik mindig! Nem rettegnek ők gonosz haláltól : nehezen élitek, megbaínü könnyebb. Tandori Dezső fordítása Szergej Jeszenyin A virág így szól: ég veled... A virág így szól: ég veled, s fejecskéjét mélyebbre ejti. Nem látom Itöbbé, azt jelenti, arcát és szülőföldemet. Kedvesem, ne pásulj, ne félts! Őket, s a világot is láttam, és ezt a síri reszketést mint (új becézést, \várva vártam. Megértettem az életet, és •mosolyogva kikerültem'. Ügy éltem minden percemet, tudva, Semmi sem ísmételhetetlen. Nem mindegy-e? f/lajd jön az új. Nem hullat könnyet, aki elment. Elhagyott árága, (ne búsulj, ki jön, majd szebb dalokat zenget. Tűnődsz majd Versem dallamán, kedves, Ja. leltél új [barátra. S lehet, emlékezel reám, ísmételhetetlen virágra. 1925 Rab Zsuzsa fordítása Jelma Bebutova: (Tájkép pálmákkal A szovjet kultúra napjai alkalmából a moszkvai Tretyakov képtár, a fcujbiservi Szépművészeti Múzeum és a Szovjetunió Kulturális Minisztériuma anyagából állítottak ki igényes válogatást a Szépművészeti Múzeumban. A realizmus változásait, a hagyomány és újítás szerepét érzékeltetik a rendezők az elmúlt másfélszáz év árosa festészetében. A realizmus olyan kiemelkedő mesterei, mint Verescsiagin, a tercier- festő Ajvazofvszkiij, vagy a Munkácsy Mihállyal egy időben működő, n agyiélek zetű történelmi pannókat festő Szurikov képein az orosz föld és nép jellegzetességei kaptak ihletett lángot. A hagyományok ereje és a modernség előrevivő lendülete küzdött egymással a Szergej Geraszimov: Parasztasszony szitával századvégen a hatalmas ország képzőművészetében is. A művészeti irányzatok és csoportosulások színes tablójából az 1871-ben alapított Vándorkiállítása Társaság tagjainak .képei tűnnek ki új, a valóságot kritikusan mérlegelő saemiléletüktkeiL Fő műfajuk a népi életkép volt, ezeken az orosz kisemberek hétköznapjait ábrázolták (Makoyszikiij, Szavnanov, Levitan). Az orosz itájak költői szépségének érzékeltetésére friss hangot találtak. A XIX. század végének és a XX. század elejének festészete is tükrözi azt a válsághangulatot, mélyet az orosz társadalom a nagy októberi forradalmat megelőzőén átélt. Az 1903-lban megalakult „Orosz Művészek Szövetségének” tagjai voltak a Dimitrij Menykov: 6-os villamos zászlóvivők. Kokorin, Tu- asamszkij, Vinogradov képeiken a Vándorkiállítási Társaság 'hagyományát folytatták, de az európai fejlődést is vigyázták. Ők voltak az orosz impresszionisták. Munkásságuk a helyi hagyományba ágyazódik. Műveiket széles, szabad ecsetjárás, lírai- ság, életöröm jellemzi. A polgárság kritikája festői metaforákban kapott hangot. A franciaországi művészeti forrongások az 1910-ben alapított Káró Bubi társaság képein követhetők leginkább a futun izmus és a fauvizmus formajegyeivel, kompozíciós sémáival, szm dinamizmusával. Konosalovszkij, Rosano- va, Menykov első világháború előtt készült képei már témaválasztásukkal is az új, technicista korszak hírnökei. Koncsalovszkij Cadiza rózsaszín színáimaivál a szürrealizmus közeledésére is utal. A nagy októberi forradalom fölrázta a művészek alkotó energiáit. Festők kezükben fegyverrel is küzdöttek az új célokért, de a plakátok, transzparensék nyelvén is szolgálták az új társadalom felépítését. Először absztrakt eszközökkel, majd a monumentális propaganda lenini élvének meghirdetése után a megújult realizmus tartalmi- for raid almi megoldásaival ábrázolták az ország életében végbement nagy változást. A dokumentumszerű hűség, a forradajlimli pátosz és az orosz realista hagyeonány egybefonódása jellemzi a korszak java alkotásait, a szovjet hősök ábrázolásait, mint Jüannak a Kreml 1917- es ostromát megjelenítő művén, vagy Geraszimov Asz- szony szitával című, életteli orosz parasztasszonyát ábrázoló képén. A szocialista realizmus módszerei a harmincas években formálódott ki. Nagy szerepet kaptak bennük a VándorkiáLIítási Társaság hagyományai, műveinek optimista derűje. Az emlberáb- rázoJásé volt a főszerép a szovjet társadalom új típusainak gyakran patetikus megörökítésével. A tájképeken Gricaj és Mojszejenko iparú tájáhrázolásaikat az impresszionista tájkép hagyományába illesztették. A korszak főműveiből Dejnieka monumentális Füsrdőző nője és Geraszilmov Lenin az emelvényen című látható a budapesti kiállításon. A Nagy Honvédő Háború tragikus évei, a szovjet nép hősies helytállása új kópté- mákat és új megoldási formákat hozott. Drámaiság, emelkedett pátosz jéliemzi a korszak képzőművészetét az erős dokumentáló igény mellett, mely ma is nyomon követhető a földrésznyi ország művészetében. A [béke megváltoztatta a művek alaphangját. A felszabad ultság, az életöröm, a diadal, az új felfedezések izgalma a képeken is követhető az élet próblémáinak vállalása mellett. Brestyánszky Vera Szergej Jeszenyin j Bői bí 1 meg a Cimbora Ezt az elbeszélést Katyusa nővéremnek ajánlom Az öreg Robii a falu vegén lakott. Robiinak saját viskója meg egy kutyája volt. Kéregetnd járt, karéj kenyereket koldult ösz- sze — úgy tengette életét. Sohasem válit el a kutyájától; amelynek nagyon kedves neve volt: Cimbora. Elindul Robii a falúba, kopog az ablakon, a aimhora meg mellette ál, és csóválja a farkát. Mintha a maga alamizsnáját várná. Azt mondják az emberek Robiinak: „Kergesd el a kutyádat, Robii, hisz neked magadnak sincs betevő falatod...” Robii szomorú szemmel tekint rájuk — egy szót se szól. Odakdáüt a Cimboráinak:, elmegy az ablaktól, és nem fogadja el a karéj kenyeret. Mogorva volt Robii, csak ritkán elegyedett szóba valakivel. Beáll a tél, dühös hóvihar •tombol, a talaj menti szél nagy kupacokat fúj, söpör össze. Megy, megy Bobii a hőkupacokon, botjára (támaszkodik, portáról portára vergődik, a Cimbora meg ott bukdácsol mellette. Odasimui Robiihoz, időnként kedvesen az arcába néz, és mintha azt akarná mondani: „Nem kei- lünk mi senkiinek, se te, se én, minket nem melegít fel senki sem, egyek vagyunk egymással.” Bőhil ránéz a (kutyájára, és — mintha kitalálná, mit gondol — csendesen, halkan azt mondja: — Csak te ne hagyj el engem, öreget, Cimbora! Addig lépdel Robii a kutyával, amíg élvánszarog a viskójáig; a viákó futat len, roskatag. Benéz a kemence- lyukba, kdtorász a szegletekben, de tüzelő nincs — egy hasábnyi sem. Ránéz Bobii a Cimborára, az meg csak áll. és várja, miit mond a gazda. Robii meg gyöngéd kedvességgel azt mondja: — Befoglak a szánkóba, Cimbora, megyünk az erdőbe, szedünk egy csomó rozsét, gallyat, (hazahozzuk, be- fütjük a házat, és megmelegszünk a padkán. Befogja Bobii a Cimborát a szánkóba, rozsét, gallyat visz haza, befűt a kemencébe, átöleli, simogatja a Cimborát. Elgondolkozik a padkán, kezdi felidézni a múltat. Beszél az öreg az életéről a Cimborának, szomorú mesét mond róla, amikor pedig (befejezi, fájón teszi hozzá: — Nem fellelsz semmit, Cimbora, egy szót se szólsz, de az a szürke szemed okos ... Tudom, tudom ... te mindent értesz ... A förgeteg belefáradt a sírásba. Ritkultak a hóviharok, csengve hulltak a tetőről a cseppek. Olvad a hó, megapad. látja Bóbiil: elmegy a tél, lá|tja — és így beszél a Cimborához. — Tavasszal jobbra fordul az életünk, Cimbora. Melegen sütött a sziép napocska, és máris futottak —: csobogó patakocskák. Nézi Robii a kisablakiból: már megfeketedett a föld az ablak alatt. Megduzzadtak a rügyek a fákon, áradt belőlük a ta- ivaszilíiat. Csak hát becsapta Robiit a kora, csak hát ki- biaforálit az öreggel a tavaszi latyak. Meg-megrogigyant a lába, köhögés fojtogatta a mellét, nyilallott és fájt a dereka, a szeme pedig egészen elhomályosult. Elolvadt a hó. Felszáradt a föld. A kisablak alatt kirü- gyezieltt a fehér fűz. Csak hát az öreg ritkábban jár ki a házból. Fekszik a polcágyon, nem tud lemászni. Nagy nehezen mégis lemászik Bobii, lemászik, köhögni kezd, elszamorodik. — Karán jósolgattunk annak idején, Cimbora _ — mondja a kutyának. — Ügy látszik, nemsokára meghalok, csak ihát semmi kedvem sincs meghalni, itt hagyni téged. Beteg lett Bobii, nem kél fel, nem mászik le többé, a Cimbora meg el nem mozdul a polcágy mellől, érzi az öreg: közeledik a halál, érzi, átöleli a Cimborát, átöleli, közben keservesen sír. — Kire hagyjalak, Cimbora? Az emberek mind idegenek. M.i együtt éldegéltünk ... (együtt éltük le az életünket. Isten veled, kedves Cimborám, érzem, hogy közel a halálom, a mellemben lassan kihűl a pára. Isten veled ... De járj el a síromhoz, ne felejtsd el öreg barátodat!... Bobii átölelte a Cimbora nyakát, erősen szívéhez szorította a kutyát, megreme- gett — és elszállt belőle a liélefc. Bohil citt fekszik holtan az ágyon.. A Cimbora mindjárt tudta, hogy meghalt a gazdája. Egyik sarokból a másikba járkál a Cimbora — járkál és búsul. Odamegy a halotthoz, megszagolja — megszagolja, és panaszosan felvonít. - .. Az emberek azt beszélik egymás között: ugyan miért nem jár ki Bobii? Abban állapodtak meg, hogy elmennek hozzá; ahogy meglátták, hátrahőköltek. Boddl holtan f ekszik a polcágyon, a házban hullabűz terjeng. Az ágyon ott ül a kutya, ül és búslakodik. Az emberek fogták a halottat, elvitték, megmosták, koporsóba tették, a kutya meg el níam mozdult a halottól. Elindultak a holttal a templomba:, a Cimbora mellettük haladt. Kergetik a kutyát a templom- mellől, kergetik — nem akarják beengedni a templomba. A Cimbora erőnek erejével be akar menni, ide-oda ugrál atemp- lomitornácoiri, fel-felvonít, a bánátitól meg az éhségtől alig támolyog. » Kivittek a halottat a temetőibe, kivittek — elásták a földbe. Meghalt Bobii, aki nem kellett senkinek, nem is siratta meg senkii. Vonít a Cimbora a síron, vonóit, és lábával kaparja a földet. Elő akarja ásni öreg barátját, előásmi — és melléje feküdni. A kutya nem megy el a sírról, nem eszik, búsul. A Cimborát elhagyta az ereje, nem áll fel, nem is tud felállni. Nézi a sírt, panaszosan nézi, nyöszörög. Kaparni akarná a földet, csak hát nem tudja felemelni a lábát. Elszorul a szíve... remegés futott végig a hátán, lehajtotta a fejét, lehajtotta, csendesen megremegett ... és meghalt a síron a Cimbora ... Suttogni kezditek a síron a kis virágok, csodás mesét suttogtak a barátságról a kis madaraknak. Egy kakukk repült a sírhoz, és rászállt egy szo- marúnyírfára. Olt ült a kakukk a sír fölött, szomorko- dott, és panaszosan kakukkolt. Makai Imre fordítása
