Somogyi Néplap, 1985. november (41. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-30 / 281. szám

8

Somogyi Néplap

1985. november 30., szombat

i||§; .

I

RODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS

' ' ' x ■ ÁC

Árpád-házi uralkodók ereklyéi

Tanulságos, szép kiállításon tárja elénk a Magyar Nemzeti Múzeum Árulód -házi uralkodóink jelvényeit és ereklyéit A két teremnyi anyag középpontjában a magyar korona ragyog. Körülötte a hozzá tartozó koronázási kellékek pompáznak, mögöttük a szent jobb, amelyet most mutat be először e múzeum, továbbá I. László koponyaerekjéjének tartója (hermája), hogy csak a legismertebbeket említsük.

A koronát őrző ünnepi terem előcsarnokában valamivel hétköznapibb anyag található. Köznapibb annyiban, hogy tárgyai az állami élet mindermapjaiihoz kapcsolódnak. Ebben a teremben az uralkodói, kormányzati tevékenység fennmaradt emléke' közül látható néhány. A kiállítás rendezői — Fülep Ferenc és Kralivánszky Alán — nem arra törekedtek, hogy minden e korszakiból (895— 1301) fennmaradt tárgyat, oklevelet stb. kiállítsanak, hanem arra, hogy bemutassák az Árpád fejedelem véSzent László ereklyetárt«,ja.

rébőd származó királyok urálkodái jelvényeit, ereklyéit.

Vegyük mindjárt a számunkra legmindenniapib- bat, a pénzt. Amikor I. (Szent) István király 1000- ben az új magyar királyság itt látható első ezüst dénárjait verette, új álla- mli jelvénynek minősült. Rajta volt latinul a pénzt kibocsátó uralkodó neve: István király. Salamon király (1063—1074 ezüstdénárján már ott látható ab- ronicskoronás arcképe. Ez a

Királynéi korona a 13. szd. utolsó harmadából.

magyar pénzverés élső, ké- mással ellátott érméje. II. Endre (1205—1235) pénzén tűnlik fel először az Árpád- csatád sávos címere, III. Endre (1290—1301) ezüst dénárján pedig a kettőskereszt. A kettősikareszt úgy került bélé az Árpád-ház címerébe, hogy a 11. század elején II. Bazüleosz bizánci császár Szent Kereszt erekélyét küldött Budára, s az ereklye segítő erejében bízva bekerült az Árpád-háziak, később az álíami címerébe 'is. V. István (1270—1272) egyik pecsétjének felirata szerint: a korona és a kereszt legyen a pecsét ereje.

Hol vannak már ekkor, a 13. században azok az idők, miikor az Európán vé- gigszág'Uldó s megrendelésre dúló pogány magyaroktól való félelmükben a litániába iktatva imádkoz- 1 ták: „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!” Mert Magyarország nem csupán formálásán állt, a keresztvíz alá, hanem buzgó katolikussá vált, és szinte sorozatban adta az egyháznak a magyar szenteket, összesen hetet (Margit, IV. Béla leányá, akiiről a Nyulák-szigetét elnevezték, csak e századbán jutott a szentek közösségébe, addig Boldog volt.).

Az itt bemutatott pecséteket — oklevélen függve vagy magányosan — a pénzhez hasonlóan úgy váltogatták, hogy azok az uralkodód jelrendszer egy- egy fejlődési mozzanatát láttassák.. Az oroszlán, mint az Árpádok pogány időkből szármázó ősi uralkodói jelvénye a kereszténység felvétele után is megmaradt, s Imre király (1196— 1204) 1202-ből származó

arany ecsetjén szemlélhető először. Az oroszlánok a nyolc vízszintes sávra osztott címer pörös pályáján

állnak.

Még hosszasan beszélhetnénk e nagyszerű és fontos kiállítás tárgyairól, amelyek egyértelműen hirdetik európai szellemi és anyagi műveltségünk ezeresztendős voltát. Ilyen például a budai mészkőből faragott, úgynevezett Szent István szarkofág (azért ’’úgynevezett”, mert még nincs bizonyítva, hogy Géza nagyfejedelemnek, Imre hercegnék vagy válóban Széni Istvánnak készült-e), az európai uralkodói jelvények között szokatlan formájú, buzogány álafcú, régi keleti hagyományokat folytató jogar, a piszkei vörös mészkőből készített, 12. századi királyfej, amelyet a 11. században, Kalocsán emelt bazilika romjainak föltárásakor találtak. Ilyen a 13. században ezüstből megmunkált, aranyozott, drága- kövékkel és gyöngyökkel ékesített királynéi korona, amelyet 1838-ban találtak a Margit-szigeten a domonkos apácák kolostorának a romjai között, ahonnan V.

Szent István király

kézfej-ereklyéje.

István 1272-ből való sírkövének két töredéke is előkerült.

S itt elakad a szó. A mostoha sors ránk szabadította a törököt, s vállaltuk a védőbástya szerepét — mégpedig tudatosan, amint ezt Balassi Bálint egyik nagyszerű versében énékelte: „Oh én édes hazám, te jó Magyarország! Ki kereszténységnek viseled pajzsát ...” S még ezék után csoda, hogy van miit megmutatni múltunk értékeiből. A számtalan Árpád- házbeli király közül mindössze egynek, III. Bélának és feleségének, Anitióchiai Annának a sírja maradt ránk háborítatlanul...

A kiállítás tehát sokkal többet ad az uralkodói jelvények és ereklyék bemutatásánál. Azon túl, hogy pompás értékekben gyö- györlködhetünk, elgondolkoztat, s erősíti nemzeti - történeti tudatunkat. „

Dr. Csonkaréti Károly

< " 1 GYŐRI LÁSZLÓ

Macskaősz

Az ősz még macskaősz.

Ez a kisebbik idő, ez a nesztelenebb, ez még csak halk idő, száraz és pattogó, kis szikrák járnak még a gyorsan távozó búzaföld felett.

Még kis szikrák egyedül a tar tarló tüskein, még macskaősz egerész a kis lyukak felett.

A rések szelídek, még rések, hézagok,

, még hajszálgyökerek,

I még egérlyuk-picikék,

; még tücsökjáratok,

■ még csak ciripelők az igazi ősz előtt.

í Mert most még hátravan a nagy fa árkosán,

‘ a nagy, a szétlottyadt

■ vastag földi hajzat,

, hátravan az erdő,

; mely mindent szétfeszít,

I a hanyattvágódó sár,

I a sárlombrengeteg, a mocskos és kúszó ár a búzaföld helyett.

Ez még csak macskaősz. Cirmos és szelíd.

Ez még csak egerész.

A lyuk hajszálgyökér. Hajszálgyökérnyi ősz.

; Macska és egér.

BÉNYEI JÓZSEF

Fekete kendők

Arcodon nem nő szerelem, magadra hagytak.

Fekete kendők falain zárva az ablak.

■

Gyászolj fehérben álmokat, hasztalan átkok - , könnyed s mosolyod egyként i fehér zsarátnok.

Áldozz, s alázkodj földig, vesd le a gőgöd.

Egy ember a korai csöndbe beletörődött.

, Fekete kendők fala közt fordulj a fénynek, legyen kezedben zöld ág, szemeden ének

Tódor János INFARKTUS

•

Megfagyott, lila derengés az arcon. Eszméletét elvesztve szemed nyitva maradtok, a száj mintha a levegőbe készülne harapni.

Nem érti, mi készteti arra, hogy csákném egy órája figyelje ezt a szisztematikusan rutinszerű küzdelmet egy ember életéért. Miféle perverz, félelmetes kíváncsiság ez, amely oda vonzza a rácsos ablakhoz? Az uitcán emberék jönnek és mennek, s mindannyiszor tőle kérdezik hogy vajon md történt odabent az étteremben.

Észrevétlenül, cigányzene ddUamfo&zlányaira lopakodott be a halál, hogy kiválassza a maga emberét a jókedvűén nótázó asztaltársaságból.

ök már éppen indulni készültek, amikor barátjuk távi tálasára átülitek a szomszédos asztalihoz, ahol Béla bácsi, a nyugdíjas asztalosmester és ősz hajú barátnője múlatta a korántsem oly drága időt. Szinte irigykedve nézte az öreget, aki hetvennek mondta magát, ám barázdált arcával, tömör, koromfekete bajuszával, csont- kerétes szemüvege mögött csillogó huncut szemével hatvannak sem látszott. A társaságában levő asszonyság, akiniek feltűnően fiatalos arca séhogysem volt szinkronban a feketéből hirtelen őszbe váltott hajjal, egyre azt bizonygatta, hogy neki öt kiskorú gyermeke van. S bár ezt senki sem vonta kétségbe, a nő mégis minduntalan a gyerekedről beszólt, fényképüket mutogatta, dicsekedett a legkisebbel, aki csak nemrégiben született. De nehogy azt higgyük, hogy ő most magára hagyta őket (mi akkor éppenséggel semmit sem hittünk), vigyáz rájuk a szomszédiasszony.

Értelmetlenül múlt az idő, az életnek igenis vannak efféle üres járatai, amikor magányunkat nyüzsgő társaság veszt körül, és mégis ...

Nem látta, mikor került a padlóra a féhéfinges, sötét bőrű férfi. Az ősz hajú anya éppen arról fecsegett, micsoda diisiznóság, hogy a vakációra hazahozott állami gondozottak után ilyenkor is kéll gondozási díjat fizetni. Béla bá, állandósult mosolya elárulta, hogy ő már a Világba való belenyugvás békevonatán utazik.

Tőlük néhány méterre a piros szőnyegen ott feküdt az élettelennek látszó test; résizvétlen résztvevőivé váltak a halállal beárnyékolt emberi színjátéknak. Utólag visszaidézve volt az egészben vadam ii groteszk, vállrándító tehetetlenség. Mintha csak tévében nézték volna, borukat kortyolgatva, a halállal szemben időközben megkezdődött küzdelmet.

Kibamló tincsekkel hajolt az eszméletlen férfi ajkéra egy átlátszó tüllruhás amazon. Lélegzetével igyekezett mozgásba hozni a dermedt szívizmokat; könnyező barna szemében az őrült aggódás szikrái csillogták. Karnyújtásnyira ülték ettől a némafilmtől, mégis mintha asztalukat üivegbúra venné körül; a múlás szigorúan racionalista haloittkómeiként akaratlan, ám mégis tüntető mindenma- pisággal.

„Az a nő egész este ivott, még megmérgezi azt a szerencsétlent” — mondta af- fektálva asztaltársaságukból a rövidre sfcucoölt frizurás,. őszes hőlgyemény.

Két rövldnadrágos-pólós fiatalember masszírozta a férfi mellkasát. Német dokik, súgta oda a tüsténkedő főpdnoér. Amikor udvariasan felszólította őket, hogy hagyják el az éttermet, szinte szabadkozva tettek éíeget a kérésnek. A belső terem homályló üvegű ajtaja mögött meghúzódó zenészek csak hangsúlytalan árnyak voltak. Látod, mondta neki a barátja, ennyi az élet. Minden vagyunk, és semmik leszünk (— tette hozzá már ő, természetesen csák magában).

De hirtelen a tudait kla- usztrofőbíájává zsugorodott a mindenség. Nem ismerte a

halált, ha a laikusoknál (és ki nem az) valamivel többet is vélt tudni róla. A halál, mint zavaros, agyagtól piszkos-sárga víz egy fizenkét- éves fiú megérzésében. Akkor már harmadszor dobta föl a Duna, s- ha nővére nem ugrik utána másodperceken belül, vége a dalnak. Miközben sodorta a nagy folyam, kizárólag az járt a fejében, hogy már töbé nem focizhat. Nem anyjára apjára, testvérére, egyedül a játék elvesztésére gondolt.

A gyermeki tudat őszintén barbár infantilizmusa, amikor még el merte képzelni vágyáit. Az élet akkor még maga volt a játék. Ahogy ma felidézi: nem kétségbeesetten, csupán valamiféle szomorú belenyugvással gondolhatott az a srác, ott a Dunában fuldokolva, a háláira. Ma már persze a hálál nem rezignált nyugalom, sokkal inkább gyáva kónyszerkép- zet.

Ha ez a halál, szánalmas dolog a vég, gondolta, miközben egyre a fiatal doktornő szőke hajának játékát figyelte, belemerülve a szemlélődés imbolygó semmijébe. Méltatlan volt ez a lesikelő- dés (meglesni a halált), ám szorongásába vegyült valami, a szánalmon túlmutató drukk is. Szurkolt ennek a sötét bőrű férfinak, egyfajta humán fair play nevében: áhogy a gyengébbnek szurkolunk.

Figyelte a doktorlány kezét; amint oxigént pumpált a férfi fejére húzott gumi- maszkba; kívülről valószínűtlen játéknak hatott az egész, aíkár egy légőgyalkor- lat. Szerette volna megszól j - tanú, segítségéről biztosítani, szerette volna szeretni, igen ezt érezte akkor, szeretni fenntartás nélkül azért, ami, azért, amit tesz. Szeretni a halál miatt, a közhelyek rohadt valóságával: a halál ellen.

— Nem, kérem nem halt meg. Az intenzív osztályon fekszik — mondta másnap a telefonba a mentőszolgálat ügyeletese. A doktornő nevét is följegyezte egy papír- fecnúre, hogy majd esetleg felhívhassa.

Plersze, mint annyi minden, ez is elmaradt.