Somogyi Néplap, 1985. november (41. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-30 / 281. szám

1985. november 30., szombat

Somogyi Néplap

9

IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS

........... * ..... ' r.. r , .• < / •

SZOMSZÉDÉK

S

orozatban volt rossz [kedvem azoklban az időkiben, utólag mégis kellemesnek találom a visszaemlékezést. Jóleső érzéssel tölt el, hogy volt édetemnék olyan szakasza, amlükor maradt annyi erőm, hogy tudják változtatni. Egy vidéki kisvárosiban laktam előtte, festegettem, meg rajzot tanítottam egy általános iskoláiban. Kezdetben óriási ambícióval, mint alhogy a múlt századi orosz regényekben lenni szokott, aziután egyre kevesebb lett a hév, s nem maradt más, mint a folytonos nyavalygás, hogy elmegyek innen, mert megfulladok, és megmutatom ezeknek, hogy viszem én még többre is. Főként ittasan moindogiattaim ilyenéket, s a bizonytalan ezeken nem nagyon tudtam, hogy kit vagy miit értsek. Munkahelyem is nagyon megkeserítette életemet, pedig sok kollégám egyenesen megtiszteltetésnek vette, hogy a városka leg-, előkelőbb iskolájában taníthat, három volit, ha jól emlékszem, suttogták, hogy hamarosan valamilyen kísérletbe is beyonjják, akkor több száz forint pótlékkal is megugorhat a fizetésünk. Ezt én már nem vártam meg, egy szép napon fogtam legfontosabb holmijaimat, néhány albumot, ecseteket, más kellékeket, és elindultam a fővárosiba. Majdnem negyed századát hagyta el életemnek, de nem bántam meg, mert új emberek közé kerültem. Bonyolult manőverekkel jutottam lakáshoz, bár lakásnak csak némi túlzással lehet azt a tizennyolc négyzetméterből álló szoba-konyhát nevezni, ahova némi készpénz lefizetése után költözhettem bé, mint jóhiszemű, jogcím nélküli lakó. A régi tulaj örökölt hirtelen egy házat valahol, a magas százalékot azonban csak úgy tudta megfizetni, ha ettől a lakástól az én nagy szerencsémre megszabadul.

Megtudtam^ hogy régebbi időkben örömtanyául szolgált a ház, s néhány idősebb lakója mintha még abból az állományból maradt volna ott, ám Baloghék mindenért kárpótolták. A mellettem lévő lakásban, a harminckettesben lakott Balogh Lajos asszonyává! és hét gyerekével.

— Megőrülök Váradi úr, higgye el, ez már maga a borzalom, szokta mondogatni néhány polhár bor után Balogh, hét lány, tessék elképzelni, mind a hét lány. Hát most mondja meg, Várad! úr, nem érdemelnék már meg egy fiút.

N

éha még a könnyei is potyogtak, ahogy panaszkodott. Pedig nem volt nagy vágya, egy fiút szeretett volna a sok lány után, akii majd futballista lesz, és a Fradiban rúgja a lábdát, s ő, Balogh, a lelátón ül dagadó mellel, s valahányszor gólt szerez a gyerek, fogadja a gratulációkat a ferencvárosi ismerősöktől. A Frádinák akkoriban olyan gyengén ment, hogy bizony örömmel is fogadta volna a szurkolótábor a megváltó fiatalabb Balogholt.

Esténként be-bekopogott hozzám a szomszéd, gyakori bocsánatkérések közepette ült le, és minden átmenet nélkül végigbeszélte a nap hátralévő részét. Éjféltájt fölállt, nyújtózott hosszán és búcsúzni kezdett.

— Isten áldja, Váradi úr, most már lefeküdtek az enyáimek, hazamegyek. Ne haragudjon, de szétmegy a fejlem, ha otthon maradok. Én meg nem haragudtam, rajzoltam közben, még ma is annyi rajzot őrzök Ba- loghról, hogy egy kiállítást lehetne csinálni belőle. Akkor már egy ideje nem jött, amikor váratlanul ágyba kerültem. Elég volt egy rossz lépés hogy eltörjem a lábam, s ne kelhessek föl. Máig sem tudom, honnan neszelte meg Balogh az egész esetet, de hamarosan bátortalanul nylít egy még bátortalanabb kopogás után az ajtó, és fekete szemű kislánylka lépett be.

— Csókolom, Váradi bácsi — mondta. — Apukám küldött, ohgy nem kell-e valamit hozni a boltból.

Nagyon jólesett a gondoskodás, hogyne kellett volna, hiszen amolyan legényember- háztantás volt az enyém, vagy még annál is rosszabb, mert szinte mindig csak any- nyliim volt otthon, amennyi aznapra kellett. Főzéssel nemigen bajlódtam, rendszertelenül ettem, olcsóbb éttermékben, bisztrókban. Déliben ugyanaz a kopogós ébresztett fel szundikálásomból, csak már határozottabban hangzott. A nyolc év körüli lányka egy tálcán hozta az ebédet, bablevest meg paprikás krumplit.

gy hétig mindennap ugyanez a jelenet játszódott le. Akikor volt éppen szilveszter. Életem szomorúságos napját vártam, ennyire lent még soihasem éreztem magam, senkim egy idegen városban, éppenhogy csak lábadoztam, arra gondolni sem mertem, hogy valahova elmenjek. Balogh azonban megmenekített a rossz hangulattól.

(Vörös Ferenc rajza)

— Jöjjön át mlihozzánk, szomszéd — mondta szilveszter délutánján, s én örömmel fogadtam el az invitálást. Nélkülözhettem minden protokollt, hiszen egyetlen fölhiasított szárú nadrág jött cslak föl a gipszelt lábamra, s nem is untatott a jó szándékú Baloghék családja. Először jártam náluk. Furcsa, még sohasem gondoltam arra, hogyan zsúfolhatnak be annyi embert egy ólyan kicsi lakásba, mint az enyém is volt. Baltoghéknál azonban mindén mértani pontossággal megszerkesztett rendben szolgálta viszonylagos kényelmüket. Itt tudtam meg, hogyan lehet egy ágyból hármat csinálni, ha jön az est, hogyan szolgál az asztal szöknék is, ha úgy adódik. Nevetnem kellett azonban, amikor megláttam, hogy a hűtőszekrényt lakatra zárt lánc fogja körül, miint valami kikötött csónakot nyár- időben a Balaton partján. Illetlennek találtam azonban, hogy érdeklődjem ennek okáról. Hamarosan azonban zsébéfoe nyúlt Balogh, és El- zet-kulcsot vett elő. A kinyitott hűtőben sört, bort, pezsgőt pillantottam meg. Mellette nejlonzacskóban lila ötszázasok feküdtek.

— Ez az egyetlen hely, amely biztonságos. Nem lehet meghízni senkiben sem — mondta Balogh, és intett a féleségének, hogy hozzon poharakat. Az asszonyt először láttam akikor, úgy látszik sikerült észrevétlenül jármlia a lépcsőházfoan, pedig termetes alakját messziről lehetett látni. Amennyire értettem hozzá, megállapíthattam, hogy hét gyerek ide, hét gyerek oda, szomszédasszonyom ismételten előrehaladott állapotban van.

— Igyunk, Váradi úr a jószomszédságra — emelte poharát Balogh. (Feleségének nem öntött, mintha ott se lenne, úgy viselkedett.) Úgyse sokáig találkozunk már. Tudja, lakást kaptunk.

Szilveszter után néhány nappal becsöngettem hozzájuk valamiért Senkii nem nyitott ajtót. Hamarosan új lakókat láttam kijönni a lakásból, egy fiatal párt. Szinte naponta találkoztunk, de soha egyetlen szót nem váltottunk.

Már a nyámajk is vége volt, amikor véletlenül a Népfürdő útján összefutottam Baloglhgal.

— Váradi úr, drága Váradi úr! — kiáltott, hogy a járókelők mind engem néztek.

— Mii újság, Lajos? — kérdeztem, hogy a látásom okozta ovációt elkerüljem, merít már csaknem leállt a gyalogosforgalom.

— Váradi úr, maga még nem is tudja. Fiam született, fiiam. Gyönyörű gyerek a Lajosika jöjjön el megnézni, ugorjon föl, itt lakunk a közelben.

Négyszobás lakást, amelyben tízen laknak, még olyan leleménnyel bizonyára soha nemi osztottak be.

— Ez a nappali szoba — kalauzolt a gazda, ebből nem engedtem Váradi úr, ez meg itt enyém az asszonnyal. No és nézze meg a lányokét is. Aztán büszZkén a negyedik helyiség ajtaját nyitotta k)i. E meg, láitja, a Lajoska szobája.

A kicsi mintha már értené, hogy neki nagy feladatai vannak még az életben, rám mosölygott. Három labda jelezte a szobában, hogy a célirányos nevelés megkezdődött.

E

lköszönni készültem, amikor zavartan megszólalt Balogh. — Egy kérésem lenne, aranyos Váradi úr. .Rajzolja le ezt a gyereket, magának arany keze van, áldja mleg az isten érte. — S szemében könnyek csillogtak. Én meg csak rajzoltam, rajzoltam, mintha csakugyan arany lenne a kezem, s annak csillogása vakítaná Baloghot, hogy már ne is a pici arcát lássa a papíron, hanem az eljövendő nagy gólokat, amelyekkel majd fontos mérkőzéseket fogunk megnyerni, s ezeket mind La- joskának kell lőnie, ezt már eldöntetett. Próbáltam úgy rajzolni a rögtönzött portrét, hogy látszódjék: nem irigylem érte.

’Varga István

CSEHSZLOVÁK

FOTÓK

Kiállítás nyílt a Csehszlovák Kulturális és Tájékoztató Központban fotóművészek alkotásaiból. Képeink a kiállításról: Jobbról: Milos Vajir: Akt. Fent: Lenka Nesazalova fotója. Alsó képünkön: Lenka Nesazalova: Cím nélkül.

Papp Árpád

SZEPESI ATTILA

APORIA

De hát ki mondta nektek, Hérakleitoszom,

hogy egyszer is lépjek abba a folyóba ...

Kaland

1

Art Buchwald

Kidobni

A nukleáris jhulladék nem az egyetlen dolog, amitől az Egyesült Államokban lehetetlen {megszabadulni.

— Szeretnék venni egy 67 centi átmérőjű tévét.

— Akkor jó helyre jött. Nálunk kötheti a legkedvezőbb boltot az egész városban.

— És mit csináljak a használt készülékkel?

— Amit akar. ;Mi nem szólunk bele, mit kezdenek vásárlóink a tévéikkel.

— Beszámítja esetleg az újnak \az árába?

— Maga tréfál. Tudja, hányat fhajítanak ki az USA- ban mindennap?

— Elszállítja legalább, ha veszek egy {újat?

— Nem őrültem meg. Emberek ezreinél és ezreinél zsúfolódnak fel a régi készülékek. Nem tudják leladni, elajándékozni, sőt még kidobni nem, hiszen a szemeteseknek /sem kell.

lehetetlen

— IHát akkor mit csinálnak vele?

— Ugyanazt, amit az atomhulladékkal: keresnek egy mély üreget Dél-Karolinában, és eltemetik.

— De én (meg sem tudom emelni a régi készülékemet.

— lAkkor itassa át benzinnel, és gyújtsa föl.

— \A nappaliban?

— iHa (magának jobb érzés, akkor tegye a konyhában ... iNézze, uram, van valami, amit meg kell hogy értsen! Amerikában a legnagyszerűbb dolog hogy megveheti a legkorszerűbb termékeket, a legrosszabb pedig, |hogy (nem tud túladni az előzőkön. Ha van egy hűtőszekrénye, mosógépe vagy tévéje, élete végéig sem szabadul meg tőle. Ezért láthat annyit kitéve a hátsó udvarokban.

— Akkor úgy gondolom,

megjavíttatom inkább a régit. Az mennyi lenne?

— 550 dollár.

— (Hisz még nem is látta.

— Minden tévészerelés 550 dollárba {kerül.

— Annyiért akár egy újat is vehetek.

— 'Tudom. Épp azért számítok fel ia javításért is 550 dollárt.

— Talán felajánlhatnám a tévém egy nyugdíjasotthonnak vagy egy árvaháznak.

— 'Én \meg sem próbálnám a maga Ihelyében, nem fogadnak iel használt darabokat. Miért nem viszi föl a padlásszobába, és felejtkezik el róla, ahogy mindenki más Iteszi?

— Nincs már elég helyünk, ott van a régi kályha meg az előző mosogató.

— Nézze, nem érek rá! Vásárol tévét vagy nem vásárol?

— Vennék, ha egy halvány ötletet kínálna, hová vihetné el á régit.

— (Ha csak elképzelésem lenne is, legalább kétszer annyi új készüléket adhatnék el.

Fordította: Szegő Gábor

tüzet raktunk vacogtunk ültünk a pilisi barlangban itt élt egykor Ozséb a boldog remete s míg szakadt az eső útrakeltünk lehunyt szemmel játszottunk sarkvidéki

expedíciót és tengeri utazást

nem sejtettük hogy alattunk

medve és tigris porlad denevér függ a résben kíváncsin hallgatózik s alásszálihattunk volna tovább a barlangmélyi kürtőn az alvilágba hol zúg a fekete folyó s izzanak cseppkövek de elfelejtettük megnézni a falon nem mállik-e görcsös kezek nyoma őskori ákombákom veres bölény mammut most megnézném hiába nem találom a szűk barlangbejáratot fiammal keresgéljük harminc év után de a gizgaz benőtte hegyomlás eltakarta a titkos tűzhelyet