Somogyi Néplap, 1985. október (41. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-19 / 246. szám
1985. október 19., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK tagja van a szakkörnek. A kezdeti öt vagon terméstől, eljutottunk a kétszáz vagonig. Ha az ember belefárad a munkájába, a gyümölcsfa látványa falüdíti: kétszázötven fa, jonatán, starking, golden, majd idared, glos- ter. A pedagógia gyümölcseit sok év érfleli, aiz almafa minden évben terméssel gyönyörködtet. Volt úgy, hogy egyetemi professzor csodálkozott rá a dédii száktudásra. Mindig befogadták itt az újat, azt, amit az egyetem később tanított. Talán éppen Ottó szívós újaltakarása volt ennek is a felhajtóereje. ö 'magyarázta el az embereknek, hogy a bevételnek legalább a negyedét kell beruháznia a termelőnek, akikor hálálja meg a k. rt a gondoskodást. Pasqualii 941-es és RS gépe, 'műhelyének felszereltsége bizonyítja: ő veszi ezt a legkomolyabban. S nemcsák „gazdaként”, hanem pedagógusként is. Az elsők között ismerkedett meg a basic nyelvvel; ausztriai útjukon személyi számítógépet vettek. S míg a városi iskolák egyetlen ilyen készülékkel rendelkeznek — vagy eggyel sem —, a dédi és varészlói gyerekek hármon is dolgozhatnák, és csodák csodája: a gép programozása közben egyre világosabb az, amit a matematikában nem értettek. „Tanítók! ez ám a ti Nagy Rendelésetek. A Szülék, az ő legdrágább kintseket, legnagyobb Kötelességeknek, helyettek való telyesítését bízzák reátoik s várják meg tőletek. Ezek helyett kell nektek, az emberiséget illető legnagyobb Munkában munkásoknak lennetek.” (Nevelés és tanítás tudomány, 1822.) Szépen szól a kétágú emberhangszer. A lá- gyabb, edl 'hangsorból hajlítja szólamát a nő: — Nyolcéves voltam, amikor anyám a négy gyerekkel áttelepült Erdélyből, Mike- szászáról Táborfalvára. Eleven az emlék bennem: olyan kemény tél volt, mint a tavalyi. Nem fűtötték a vagonunkat. Anyám mint a csibéit védő k átlós átterelt bennünket a következő vagonba. Abban lovakat szállítottak. Kétoldalt az abrákot ropogtató állatok, középen mi, immár leheletmelegben Háború utáni magyar betlehem . . . Így kezdődött az alföldi életem, Csűrös Matild leánykora ... Itt, a könyvekkel^ festményekkel, köröndi fazakasalkotásokikal, faszobrocskakkal fészek- meleggé tett dédi szobában ismét az asszonya szólamé a vezető szerep: — Talán már a szépapám is tanító volt Erdélyben. Nagyapám emlékére Udvarhelyen székelykaput állítottak. Most a nagynéné- méknél szolgálja Péterffy Béla emlékét. Apám, anyám szintén pedagógus volt. Én Nagykőrösre jártam iskolába; valahogy büszkévé tett, hogy Arany János ott tanított kilenc esztendeig ... A középfokú tanítóképzés vailámi olyasmit adott, ami talán már nincs is: életre szóló hivatástudatot, hitet a küldetésben . . . Nagyszerű tanáregyéniségek vezettek bennünket a pályára: dr. Juhász Gyula pedagógusoktatórik, Csikai Pál biológiatanár. Érettségi után szerettem volna továbbtanulni, éhhez azonban értelmiségi származásojm nem volt jó ajánlólevél. Táborfalván tanítottam három évig. ötvenkilenc tavaszán egy csillebérci úttörős továbbképzésen ismerkedtünk meg Ottóval. VihaA líd keményebb hangjaiból építkezik a férfi szólama: — Nagyszakácsiban születtem, 1936-ban. Apám ott tanított. Szegény anyám korán elment: kilencéves voltaim, hogy meghalt. Ketten voltunk testvérek. A háború alatt nyomorogtunk. Egyenesen a masina mellől, a polyvalyukből kerültem a kaposvári képzőbe; a nyolcadik után ugyanis egy évig dolgoztam. Engem Laczi József és Péter Lajos, volt tanítóim indítottak útnak. Eredetileg elektromérnökl pályát gondoltam ki magamnak, de ez az akkori viszonyaim között kivihetetlen volt. A kaposi képzőben otthonba találtam, nem hagyták, hogy elikallód- jam. Pedig mi voltunk Klausiz Robival az osztály „szégyenei”, vagyis az értélmiségi származásúak, akik rontották a Statisztikát, s nem a tanulmányi eredményükkel. De Lóczy István osztályfőnökünk olyan ember volt, akii a lelkűnkbe rajzolt... Bennem is megvan a rajz: igyékszem magam is ilyen mélyen rajzolni a gyereklélekbe. Nemesvid- ra szerettem volna kerülni, azonban Nemes- dédre irányítottak. El voltam keseredve nagyon. Akikor Pál Géza bácsi, dédi gazda azt mondta, sose felejtem: „Aki az ördög-dombi forrás vízéből iszik, többet innen nem tud elszabadulni”. Én ittam abból a forrásból, és itt ragadtam egy életre. Forrás... Az itteni nép lelke is. Megfogott szorgalmuk, tisztaságuk, jóravalóságuk. Ez úgy igaz, ahogy Böröcz Ottó a nevem. ros, nagy szerelem volt, júliusban már össze is házasodtunk, így kerültem Nemesdédre. S attól kezdve, hogy együtt vállalták Dé- det és Déd őket, valami elkezdődött itt. Az „együtt”-ben látták az egykori mezőváros jövőjét, nem az „egyedül”-ben. Szellemi közösségre vágytak, s ezt nemcsak a kollégákban, hanem a népfrontvezetőben, az orvo- séklban, a nagy tapasztalatú gazdákban találták ímeg. Pedig albérletgond, majd a komfort nélküli öreg épület vizessége nyomasztotta őket. A szép arcú, átható tekintetű fiatalasszony fél év után kénytelen volt elhagyni az EiLTE levelező szakát: abból a csekély kezdőfizetésből, az akikori közlekedési viszonyok mellett, nem bírták ... Később azonban, hogy a jó dédi talaj megszilárdult a .talpuk alátt, mindketten elvégezték a tanátképző főiskolát levelezőn: Csöpi — így nevezik Böröcz Ottónét az ismerősei — magyar szakon, Ottó fizika-matematikán. Az iskola, az úttörőmozgalom volt az a központ, ahonnan a kultúra szétgyűrűzött a faluba. Böröcz Ottó volt az „úttörős”, a kedves, alföldi ízekkél beszélő fiatalasszony a „kultúros” Felkapta őiket a hír: újságírók, rádiósok fordultak meg ámulni náluk. Üttörőszínpadukról Orion űrhajó indult a jövőbe, aranyat érő műsorral a seregszemléken. Az oilvasómoz- galom országos eredményei között a dédi példa fogalommá vált. „Az első könyv házhoz megy!” — ez volt a hét határiban híres jelmondatuk. És tanítványaikkal könyvet küldtek haza a szülőknek. Nemsokára már így szólt a jelmondatuk: „A könyv házhoz megy!” A második, az ötödik, a tizedik.. Gondoltak az öregekre, a betegeikre, a „gyesen” lévő fiatal anyákra is. Sok nemes- dédi emberben erről az időszakról ma is ez a jelenet elevenedik ímeg: téli úton szánkóval tizenöt—húsz kötetet húzó kisgyerek... Az olvasómozgal’om eredményeit számiba vevő első országos konferencián Darvas József elismerő hunyorgását érezhette magán a felszólalás lázában a dédi pedagógusnő, aki Nyíregyházán ezeket is elmondta: „Az úttörők által szervezett új olvasóik száma Ne- mesdéden százötven. Ezéket az olvasóikat decembertől májusig szervezték be. A kölcsönzött könyvek száma 1972, tehát a múlt év januárjától májusáig 1681 kötet volt. 1973- ban, ugyanebben az időszakban 4658 kötet könyv. Azt hiszem, a számok önmagukért beszélnek: majdnem 3000 kötet könyvvel növekedett a könyvtár forgalma a gyerekek segítségével.” A könyvakciók azonban csak egyetlen színét adják a szivárványnak, amely a szellem napvilágától' ragyog. Aki találomra felüti az akkori kultúrház működési naplóinak valamelyik kötetét, ismeretterjesztő előadások, kiállítások, szülői akadémiák, baráti találkozók, politikai rendezvények, megemlékezésék sokaságát böngészheti végig. A Déryné Színház kedvelt játszóhelye volt Déd, ahol a lakosság huszonöt százaléka — egyik-másik ember bevallottan „Böröczék kedvéért” majd azért, mert gyönyörűségét lelte az előadásokban — bérletes volt, s Az ember tragédiájának éppúgy tapsolt, mint a Gül babának''... Valami reformkori szellemi csap meg ma is, ahogy az akkori tevékenységtől lázas éveket elevenítjük föl. „Együtt, egymásért” szólt mindig ez a kétágú emfoerhangszer. S a faluért! Szellemi épüléséért, de anyagi javáért is. Almáskertté vált általa a falu. Ottó így emlékezik vissza: — Amikor megkaptuk szolgálati lakásnak ezt a házat, ahol most is élünk, a kertben gyümölcsfákat találtam. Varasdi bácsi taná- csdlta, hogy ne vágjam ikii őket. S lám, nemsokára már én lettem a gyümölcstermesztő, szakkörben Végh Péter jobblkeze, a növényvédelmi szaktanácsadó. Ma is hetven És most ismét az eöl szólam: — Ottó tíz évig volt szakfelügyelő a járásiban. Én lemondtam a művelődési otthon vezetéséről, és átvettem tőle az úttörőcsapatot. Amikor szándékomat említettem feljebbvalómnak, ő kurtán csak annyit kérdezett: „Van magánál papír és toll? írja meg ...” Fájt. Akkoriban sok harcunk volt ebből a harctéri állásból: „Ti csak társköz- ségiek vagytok!” Kezdett valamiféle láthatatlan hurok szorítani bennünket. De ne emlegessük a múltat: mostanában olyan tanácsi, párt- és toesz-együttimmlkállkodíás kezd kialakulni a véseiek, dédiek, varásizlóiak között, amilyen még soha nem volt. Megújult a vezetés mindenütt, tudás és jószándék is együtt van. Azt hiszem, ezt nevezik alkotó 'légkörnek... Talán ezt érzékeltetik a nemesdédi emberek is, akik a falujukért együttmunkál- kodni sohasem voltak restek. Nem volna arra elég egy szfvásnyi tinta a töltőtollban, hogy minden közhasznú munkájúkat felsorolja a krónikás. Így hált térjünk vissza Bö- röczékhez! Hogyan látják egymást? Csöpi: — Azt szoktuk mondani, én vagyok a lírikus a családban, Ottó a matematikus. Én Ady, Vörösmarty, Weöres nyelvén beszélek, ő a logika nyelvén, Ha festményt vásárolunk, én a fegyelmezetlen, első pillantásra Iharmóniá'tlan képekért nyitom ki a pénztárcát, Ottó a formákkal is rendet hirdető alkotásokért. Kiegészítjük egymást ő hosszabb lángra csavart személyiség, következetes, és ezzel engem 'is inspirál. Ottó: — Más a bioritmusunk, így ha valamelyikünk éppen „gödörben van”, a másik a kezét nyújtja, hogy kiikapaszkodhassan. Eddig útjukat földi csillagok — Csöpi tanárnőét Kiváló úttörővezető, Üttörővezető Érdemérem, aiz Oktatásügy Kiváló Dolgozója, Ottóét Kiváló úttörővezető, az Oktatásügy Kiváló Dolgozója, Kiváló Társadalmi Munkás kitüntetések, miniszteri dicséret — övezi. S egyfajta elismerése pályályuknak, hogy a nagylány — Ildikó — szintén tanár lett: Kaposváron dolgozik. A „kicsi”, Bea harmadikos gimnazista Kanizsán. Böröcz Ottó az idei tanévtől igazgatóként szolgálja a nevelésügyet Déden, s a pártvezetőségben is tevékeny a faluért, Csöpi pedig nemcsak helyi, ihanem megyei tanácstagként is. Tanítványaik jelentős hányada hátrányos helyzetű cigánygyerek. Szakmunkássá nevelésük talán legnagyobb pedagógiai sikerük. Hitvallásuk rövid, de mindent elmond e két, egyre nemesedő életű emberiről: — Mindig arra törekedtünk, hogy a gyerekékben is elhintsük azt a József Attilái igét, ami szerint mi is élünk: „dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / úgy érdemes”. Leskó László
