Somogyi Néplap, 1985. szeptember (41. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-21 / 222. szám
1985. szeptember 21., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS „Talán dilnnyögl egy új mesét..." Fiatal képzőművészek seregszemléje A kiálló fogú nyuszi jelzi talán a legjobban, hogy milyen változások játszódtak le az utóbbi 'évtizedben a fiatal magyar művészetben. A Walt Disney mesevilágát Idéző füles ezúttal Zrínylifel- v.i Gábor festményén szerepel a budapesti Ernst Múzeumban, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója éves kiállításán. Ha néhány évvel ezelőtt bukkan fel — ami persze csak elméletileg lehetséges —, bizonyára fotorealis- ta módon megfestett mezőben ugrándozik, s a kezében tartott konzervdoboz legapróbb betűs feliratát is leolvashattuk volna. Most odavetett kontúrok keltik életre a nyuszit, mondhatni, könnyed firkákból épül fel a kép, s természetesen néhány élénk színfoltból. Az irónia mellett bizonyára az önironikus szándék sem hiányzik e nagyméretű festményből, hiszen készítője néhány évvel ezelőtt még az egyik legelkötelezettebb foto- realistának számított — egy olyan kiállításon azonban, amely száznál több harmincöt éven aluli alkotó több száz munkáját mutatja be, nem elsősorban az egyéni elképzelések változása miatt, hanem az általánosan jellemző elmozdulások szempontjából érdemes erre a műre felfigyelni. Merthogy a változások, elmozdulások nemcsak néhány művészt, egy-egy szűk csoportot érintenek, az aligha kétséges. Azokat, akik korábban talán kételkedtek volna ebben, végképp meggyőzhette a vita, amely a Művészet című folyóirat hasábjain folyt a közelmúltban hónapokon át. Érdekes módon nem olyan művész támadta az új törekvéseket, aki a hagyományos érték- rendszert védelmezi, hanem olyan, aki 10—15 évvel ezelőtt maga is a korábbi hagyományok, fétisek, tabuk ellen. lázadt. S hogy miént iS támadhatta a mostani újat, ahhoz az elmúlt évek Stúdió-kiállításai — ahogyan a mostani is — bőségesen szolgáltathattak adalékot, híven tükrözték ugyanis a helyzeRészlet a kiállításról tét. Nevezetesen azt, hogy a netvenes évek avantgard- neoawantgiard lendületének neiyet egy csöndesebb, töprengő Db szemléletmód foglalta el. A neoavantgard törekvések, eljutva a konceptuális művészetig, szinte a végső határokig tágították a művészet lehetőségelit — s szinte teljesen elveszítették kapcsolatukat a közönséggel. A kiállítótermekben az utóbbi években újra megjelentek, hatalmas méretűvé növekedtek a vásznak, visz- szakapta jogait a szín, a figura, a fiatalok a hagyományok és a hetvenes évek eredményeinek integrálásával törekiednek egy új, korszerű művészeit megteremtésére. Természetes tehát, hogy a stúdió-kiállítások vitát kavarnak, s valószínű, hogy az idei bemutató fogadtatása sem lesz egyértelműen elismerő. Sokan nyilván azzal sem értenek egyet, hogy az idén nem külső szakemberekből, hanem a stúdió tagjaiból álló zsűri szemlélte meg előzetesen a beküldött munkákat, s úgy döntött, hogy minden jelentkező kapjon teret az Ernst Múzeumban. Ez egyrészt azt hozta magával, hogy a színvonal valóban egyenetlenné vált (bár a kép így objektív), másrészt azt, hogy a rendezésnek is szokatlan megoldást kellett alkalmaznia. Ha van rendezőcentrikus színház, .miért ne lehetne ilyen kiállítás is — kérdezheti valaki. Az eredmény: Bán Andrásnak és Szegő Györgynek köszönhetően olyan terephez hasonlít az Ernst Múzeum, amelyről a Farkas László: Nagy kürtő munka kellős közepén levonultak az építők, s az állványok, betonvasak, téglák, malterosvödrök között a falra akasztva, odatámasztva várakoznak a festmények, rajzok, grafikák. Mintegy elszállításra várva, mint az egyik terem közepén egy kanapé. Elgondolkodom, ráfeküdjek-e, de azt már talán nem viselné el a közönség. E megrendezett rendetlenség azonban az egyes művek értékét sem nem emeli, sem nem csökkenti. A nagyméretű vászon így is lehet feszültséggel teli, drámai erejű mű (Fehér László, Voj- nich Erzsébet, Jovián György) vagy míves, a felület minden négyzetcenlfimétérén egységesen kidolgozott munka (Szirtes János, Kelecsényi Csiiilia, Kopasz Tamás), éí lehet túldimenzionált, mint amilyen . Soós Tamás Sárga felhők című triptichonja. Az ellenpéldát Demeter Zsuzsa képéi szolgáltatják: kis méretük ellenére monumentális hatásúak. Az utóbbi években, a festmény iránti érdeklődés újraéledésével párhuzamosan egyre csökkenni látszik a hatvanas—hetvenes évek könnyűlovasságának, a grafikának szerepe, noha olyan kitűnő teljesítmények jellemzik ma is, mlint most Fillenz Istváné,’ Molnár Józsefé, Orosz Istváné, Hegedűs Lászlóé, a „dóbozgra- fikákat” készítő Olajos Györgyé, az absztrahált természeti formákból építkező, leporelló- szerűen összehajtható munkákat kiállító Buták Andrásné. Nem kevés a kitűnő szobrász! teljesítmény sem (Pál Zoltán, Körösényi Tamás, Zsakó István, Varga Ferenc Géza, Fusz György, Nagy Gábor Mihály), s jónóhány fiatal vállalkozott arra, hogy olyan teret hozzon létre, amelyben egyenrangú elemként kapnak helyet a plasztikai, grafikái értékek, s talált tárgyak, efamer anyagok. Ezek az instaládiók (berendezett terek) kitűnően :1- lették a rendezők konstruálta téribe, sőt, Kalmár István és Sinkó István Ember-tájfutás című „5 objektre, zenére és pecsétekre” épülő „terepmunkája” mintegy a kiállítás egészén végigvezeti a nézőt. Több rokonszenves installációval találkozhatott a néző (Trombitás Tamás, Orosz Péter), olyannal is, amely a videót is felhasználja (Kopek Gábor), jómagam valóban átütő erejűnek, összefoglaló jellegűnek azonban csak Bukta Imréét éreztem. Hajnali szabad permetezés — ezt a címet viseld a mű, amelyben helyet kapott négy, önmagában 'is egész grafika, néhány pozdorjale- rneZből kivágott figura, festett ásó, természetes alom, géz, spray, acélgolyók, s amely lírai, egyben ironikus vallomás a munkáról, az ember és a természet kapcsolatáról, a művészet lehetőségeiről. Helyszűke ide, zsúfoltság oda, talán a fenti példák is jelzik, hogy nem marad élmény nélkül az, aki a stú- dkHkiál,látásra .átogat. Végül is nem volt köteles mindent meglátni und a tégla- kunacoK vert. Va?” ha érdektelen látott, tovább léphetett azzal: „Talán dünnyögj egy új me- sét.. P.Szabó Ernő 11MB.».. TESSÉK VÁRNI! Ördög nem létezik — ebben mindenki biztos. Ideig-óráig magam is így véltem, amíg az élet sarokba nem szorított, így történt... Egyszer, késő este, odahaza üldögéltem, és búsan töprengtem arról, hogy miután az idén már harmadszor bocsátottak el, többé nem tudok elhelyezkedni. /.<z égvilágon senki sem törődik velem, az én kezem és agyam senkinek sem kell. Bizony, nem maradt más választásom, mint hogy elismerjem: a szerencse kereke egyáltalán nem készül éppen mellettem megállni, sőt ellenkezőleg — elszáguldott mellettem. Tehát mitévő legyek? Rövid gondolkodás után arra a következtetésre jutottam, márcsak az van hátra, hogy eladjam a lelkem. De vajon ki veszi meg? Mefisztó? ö — miért, miért nem — viszont nem jelent meg, és egyálata- talán nem próbálkozott megkísérteni. Nos, határoztam el, akkor magamnak kell vevőt találnom. Kinyitottam a telefonkönyvet, és valami megfelelőt kezdtem keresni. Roppant csodálkozásomra, rábukkantam |a „Sátán és Tsa” cég telefonszámára. Ekkor kezdődött el a pokoli zűrzavar. Feltárcsáztam a számot. Egy fiatal női hang jelentkezett: — litt ia Sátán és Tsa cég. Hallgatom. — Mr. Sátánnal szeretnék beszélni — feleltem. — Várjon... — válaszolt a női \hang. Vártam... öt percig, tizenöt, harminc percig ... Végül valami kattanás hallatszott a Ikagylóban, azután szaggatott búgás következett. Feldühödtem, és újra tárcsáztam a számot. — Itt a Sátán és Tsa. Hallgatom — hallatszott ugyanaz a hang. — Mr. Sátánnal kell beszélnem! — ordítottam bele a tkagylóba. — És kérem, ne tegye le a kagylót! — Mr. Sátán, a Belzebub, Belióc-cs Ördög céghez ment át — válaszolta ugyanaz a niji liong. íjitévő lehettem? Felhívtam' a Belzebub és Tsai céget. SzaküíZtQtt: ugyanolyan hang válaszolt, nánt a Sátánnál. — iltt a Belzebub, Beliál és Ördög cég. Hallgatom. — Mr. Sátánnal akarok beszélni! — Mr. Sátán nem dolgozik nálunk. — Akkor hívja az Ördögöt, hogy az ördög vigye el! — Tessék várni. Vártam. Végül aztán egy másik hang közölte: — Ördög értekezletre ment. Három óra múlva lesz itt. Nyilván céltalan volt telefonálgatni. Elhatároztam, hogy személyesen megyek el a céghez. Kiderült, hogy Ördög aznap nem lesz bent. Gyalogszerrel mentem haza. Éhes gyomorral feküdtem le. Éjjel baljós sorállásról, telefonkagylókról álmodtam, amelyek „tessék várni!” kiáltással poityantak rám, meg egyéb pokoli ribillióról. Három nap múlva mégis sikerült befurakodnom az Ördöghöz. A keserű tapasztalaton okulva, öt példányban elkészítettem lelkem leírását és la javasolt szerződés terveztét. Ördög átnézte, azután így szólt: — Nos, kérem, az ön lelke talán megfelel nekünk. Mit óhajt cserébe? — Pénzt, sikert, szerencsét. — Nos, ez gyerekjáték. Menjen haza, és várjon, majd Ihívatjuk. Három hét múlva hívtak, amikor már-már feladtam a reményt. Lóhalálában siettem a cég irodájába. Ördög egy lexikon nagyságú szerződést rakott elém. Három óráig tartott, amíg mindegyik oldalát aláírtam. Ettől a pillanattól kezdve bizonyára valósággal özönlik majd a pénz, a siker és a szerencse. Hazamentem és vártam. Egy szép napon csengetés hallatszott. A postás volt. — Végre! — gondoltam örömmel. — Kezdődik. A táviratban ez állt: „Az ön által aláírt szerződés K— 27/a pontja értelmében ön köteles befizetni a cég számára az első összeget: 100 000 dollárt”. — Gazemberek! Csirkefogók! Szélhámosok! — üvöltöttem. Milyen jó volt valamikor régen, amikor az embereknek Mefisztóval volt dolguk. Mindent ő maga döntött el, nem voltak sem szerződések, sem társaságok. És azonnal elszámolt. Ezek a maiak pedig ... valóságos rablók! Ekkor támadt egy ötletem: telefonálok a versenytársaknak! A telefonkönyvben egy Szeráf, Kerub és Angyal elnevezésű társaság is akadt. Feltárcsáztam a számot. Egy különösen ismerős, fiatal női hang válaszolt: — Itt a Szeráf, Kerub és Angyal cég. Hallgatom. — Mr. Angyallal szeretnék beszélni. — Tessék várni! — hallottam válaszul. Hát azóta várok ... Mitévő lehetek! Hiszen a munkanélküli számára a várakozás megszokott dolog ... Fordította: Gellért György
