Somogyi Néplap, 1985. szeptember (41. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-21 / 222. szám
8 Somogyi Néplap 1985. szeptember 21., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Szirmay Endre MEDITÁCIÓ Az ősz megbocsájtó és könyörtelen szelíd ölelésű és megszokhatatlan vár; kimért idejét megosztja velem hisz tudja - ha felforr a katlan megfakul minden napfény-szerelem s a száraz kéregről sercegve lepattan az összetartó engedelem. Emlékeitekben a megérkezés is észrevétlen . fejet hajt a fű, a bokor, az ág a sunyó árnyék lobog útra készen nem fordul velünk vissza a világ! Mégis a beérés kemény kaloda a sorshoz nincs se kulcs, se kilincs a rejtély meg nem oldható - a hárfázó szél halk muzsikaszó - egyszerűsége múlhatatlan csoda. Mikus Sándor szobrai Balra, fönt: Ülő asz* szony. Alatta: Fiatal mező* gazdász. Jobbra, fönt: Tánc. ZELEI MIKLÓS gyüá H ogy nem állhatják egymást, azt mindenki tudta... Mikor a ve- teránságot tanúsító érdemrend átvételére a parlamentbe voltak hivatalosak, a Pestre utazást megszervezők gondosan ügyelték rá, hogy ők ketten véletlenül se kerüljenek egy autóba. „Még képesek kiszállni az indulás előtt, ha megtudják, ki az úti társ ...” Barta, mint fiatal szoc- dem, úgy 1927 tájékán hallott először Kozsikról. A Munkásotthon vezetősége hozott egy határozatot, hogy nyolc vasast, köztük Kozsi- kot is, mint „szélsőségest” kitiltják az otthon rendezvényeiről. ö is megszavazta... A döntést pedig egy népes műsoros est előtt hirdették ki, mikor tele volt az otthon emberekkel. A kitiltottak körül sűrű lett a levegő, a hátuk mögött pedig összesúgott a közönség: „komcsik... nem lehet miattuk az otthon működését kockára tenni...” (S hogy a kitiltottak kommunisták voltak, bizonyossá lett; mert a rendőrség nyomban le is tartóztatta mind a nyolcat. (Kozsik arca akkor ivódott bélé Barta emlékezetébe. A kitiltottak ugyanis villogó szemmel, szótlan daccal vették tudomásul a határozatot. Kozsik azonban a döbbent csendben történt eltávozáskor a közönség nyitotta folyosón egyszeresük megfordult, és a vezetőséghez vágta: „MunkásórulókI” Barta volt a vezetőség leg- fiatalábbja, de köztük volt Ellentétük Rózsiikkal talán innen származott. Egyszer egy munkás-sakk- versenyen a sors egy táblához rendelte őket. Akkor a kitiltás esete mindkettőjüknek eszébe villant. Kozsik egy pillanatra előrelépett, már-már úgy látszott, Bartá- ra borítja a táblát, aztán mégiscsak megállt, és leült játszani. Ügy döntött: „Egy fölényes győzelemmel még jobban a pofájába vághatom a megvetésem, mint ha itt botrányt csinálok.” Az első partit azonban Barta nyerte, a másodikat Kozsik. De így már nem volt igazi az öröme. „Majd még találkozunk...’” — morogta a döntetlen verseny végén. Egész idő alatt ennyi is volt csak minden társalgás közöttük, no meg időnként az, hogy „sakk!” mit csinálhatnék itt mit is tehetnék befogom lovaimat befogom e harmadik emeleti lakás elé befogom lovaimat e lakótelepi ház elé befogom őket a lakótelep elé budapest elé az ország elé és ordítok gyüá gyüá V alamikor a harmincas években aztán egy másik versenyen ismét találkoztak, de nem kerültek össze. A verseny után Kozsik odament Barta asztalához, s azt mondat: „Van egy eldöntetlen ügyünk” ... „Lehet” — felelte Barta, aki ekkor már az építők szakszervezetének helyi titkára volt. Állta Kozsik tekintetét. Játszani kezdtek. A jelenlevők egy darabig kibiceltek, aztán lassan mindenki magukra hagyta őket, mert váltva nyertek. Az istennek sem akart eldőlni, melyik a jobb... Évek téltek el, de újabb perdöntő játszmára nem került sor. Kozsik a háború kitörése után illegalitásba kényszerült, s nem sokára ez lett Barta sorsa is. A szociáldemokrata párt betiltását követően egy fáskamróban bújikált hónapokig. A háború után, mikor a Munkásotthon ismét működni kezdett, találkoztak. Kő- zsák az otthon nagytermének beszakadt vastraverzeit hegesztette, Barta pedig néhány kőművessel egy lövedék szakította rést falazott be. Csak biccentettek egymásnak. Barta, amikor készen lettek, a söntósben odaszólt Rózsiknak: „Ideje lenne már egy klis sakkozásnak...” Rózsiknak eszébe jutott rendőrségi megkínzatása, meg az is, hogy egyszer még megfizet a rohadt opportunistáknak. Szó nélkül leült a sönltés- ben levő asztalihoz, s kikérte a sakkot. Nyert. Egyszer, kétszer, háromszor. Hornyok András Kozsik és Barta Nagyon koncentrált, hogy ne hagyjon Bartának egyet se nyerni. De eközben nem tudta kigondolni, mit vág majd a fejéhez, ha felállnak a partiból. így elég sután sikerült: „Na mi van? Ha Horthy rendőrsége nem segít, akkor már nem megy a dolog?!” Csak később, otthon jutott eszébe, hogy ezt mégsem kellett volna. V aUamifédle bűntudatot is lérzéüt emiatt, csak azért neffn rohant be a titkárságra tiltakozni a két párt egyesítésekor. Pedig lehetett valina lármázni, hogy „már ilyen régi munkásárulókait is magunk közé. engedünk?” Beszélt viszont, járatta a száját pár év múlva. Ahhoz volt szokva, hogy ő mindent kimond, Egy taggyűlésen, egy valahonnan „fentről jött okos” azt mondta: „a dolgozók ellátása mind hús, mind zsír tekintetében megfelelő”. Hát ő leistenkedté: „mert elég baj az nekünk magában is, hogy a mészárszék üres, minek kell erre még hazudni is?” Mikor emiatt Kistarcsára került, volt is mit füstölögnie. „Most aztán röhöghet rajtam Barta... a hozzá hasonlóak denuncáálá- Sa nélkül is a követ töröm.” Hamar rájött, hogy Barta nem röhög a dolgon. Együtt törik a követ... Beszélni azonban nem beszéltek továbbra sem, sakk meg volt, hogy ellenszenvüknek teret adjanak. A szabadulás után ismét elsodorta őket egymástól az Pap Gábor Nyárutó Tegnap azt hittem végképp itt az ősz, őszült eső koppant fényes, tar homlokon. Rovátkát húzott a párás ablakon. Kopott küszöb alatt lapult már a dér. Ma reggel a nap derűsen köszönt. Orsóról cérna, fürge fény szaladt a házakra, fákra, le az út kövére, — visszaverődött zsibbadó szívemre. ANATOL POTEMKOVSZKIJ Telefonos történet A történet azzal ikezdődött, hogy csengett a telefon, és egy női hang rákezdte: — Végtelenül sajnálom, de ma nem jön össze semmi. Nem tudunk találkozni. — Elnézést — 'szóltam (közbe hirtelen —, ez valami félreértés \lehetl . — Nincs semmi félreértés! — válaszolt sietve a hölgy. — Ma egyáltalán nem tudok elmenni a találkára. Lehetetlenség. — Ha nem, hát nem — mondtam beletörődve. — Nem kell mindjárt megsértődni egy ilyen apróság miatt! — kérlelt a hölgy. — Néhány nap múlva ismét telefonálok, és mindent megmagyarázok. — Ebben én nem hiszek! — mondtam, iés letettem a kagylót. Még szép, hogy így válaszoltam, hiszen teljesen lehetetlen, hogy ez t— a téves kapcsolás eredményezte — beszélgetés még egyszer megismétlődjék. Tévedtem. Egy hét múlva a hölgy ismét telefonált. — Végtelenül szégyellem magam — suttogta a kagylóba .—, ide |megint el kell ha- lasztanunk, sajnos... — Szóval, nem tudunk találkozni? <— éreztem rá a lényegre. — Nem tudunk — mondta a hölgy. — Csak arra kérem, ne vegye (nagyon a szívére! Megígértem neki, hogy nyugodt maradok, így hát a társalgásunk be is fejeződött. A harmadik beszélgetésünk azonban egy kicsit meghökkentett. — Olyan csodálatosan szép, felejthetetlen volt a tegnapi nap! — búgta jelentős hang. 'T. " súllyal a telefonba a már ismerős hang. — De sajnos, ma este már nem tudok elmenni! Ugye, nem haragszol? — Nem f— válaszoltam. La- konikus válaszom megnyugtatta a hölgyet. Ezek szerint már tegező- dünk. „ Ebben a helyzetben joggal hittem, s köztünk lévő viszony mélyebb egyszerű ismeretségnél. Aztán még két- három beszélgetés után teljesen beigazolódott, hogy igazam van. Bár a hölgy nem volt bőbeszédű, röviden telefonált, ennek ellenére lényegre törő hivatkozásai, elszólásai gyakran zavarba hoztak. Mondtam is mgamban: lám, lám, mennyi furcsaságot produkál egy téves telefonhívás! Az volt számomra a legkülönösebb, hogy a hölgy, amikor nem ér !rá, rögtön nekem / telefonál, amikor meg ráér, ki tudja, kivel (mit csinál édes kettesben? Őszintén bevallom: ez a (furcsa helyzet egy kissé idegesített. Aztán az utolsó telefonhívás végleg szokatlanra sikeredett. — Sürgősen szükségem van tízezer zlotyval — mondta a hölgy idegesen. — Tudsz adni nekem most rögtön ennyi pénzt? . — Természetesen — örvendeztettem meg. — A legnagyobb örömmel állok ren- lelkezésedre: mondhatom úgy is, hogy megtisztelsz. — Akkor tizenöt perc múlva ott vagyok nálad! Letettem a fcagylót, tizenöt percig mozdulatlanul ültem a karosszékben, és mamagban elégedetten könyveltem el, hogy a tréfám egészen jól, isőt /a vártnál is jobban sikerüti. És abban a pillanatban — pontosfln tizenöt perc múlva — megszólalt a csengő az előszobában... Fordította: Kiss György Mihály élet. Régi ellentétük is már- már feledésbe ment. A vete- ránkütümtetéskor ugyan látták egymást, de úgy tettek, mintha a másik nem lett volna ott... Aztán évekig semmi ... Miikor a hetvenes években Kozsikék lakónegyedében megépült a járda, Kozslik egy hosszabb betegeskedés után rendszeres délutáni sétára szánta el magát. A másjjdik alkalommal botjára támaszkodva Barta jött szembe vele. „Jó napot, szaki! Maga .is ide költözött?” Mondta már-már megörülve, de aztán eszébe •jutottak a régi dolgok, és gondolta: valamit az orra alá kéne dögölni! „Ha valamiben segíthetek, akkor szóljon ... A fiam országgyűlési képviselő ...” Banta, akinek a látása megromlott, inkább csak a hangjáról ismerte föl Kozsi- kot. Hét ez a vén forrófejű még mindig él? — tűnődött. — És még az országgyűlési képviselő fiával henceg! „Köszönöm!” vágta vissza sértődötten. „Az enyém meg vezérigazgató. Gondoskodik mindenről, ami kell!” „Hát ha nem, ákikor nem...” — mondta Kozsik, és továbbment. Másnap újra találkoztak. „Hát sakkozni még mindig nem tanult meg?” — kérdezte Kozsik köszönés helyett. „Ügy, ahogy maga játszik, már inas koromban is játszottam a sakkot!” — felelte Barta. De erre már Kozsik is paprikás lett. „Akkor mondja meg, mit lép az én kedvenc világos megnyitásomra I” ,;Majd meggondolom” ... kopogott tovább Barta, és másnap hozta a választ. Kozsik hazament, meglépte otthoni tábláján, s napestig gondolkodott, mit válaszoljon., Barta is. Nyár lett, aztán ősz, és a délutáni sétán egymás mellett elhaladva hol egyik szólt, hol a másik. Köszönés helyett, csak egy lépést: „Vezér g7-re”, vagy „futó üt a C2 gyalogra”, meg ilyeneket. Késő őszre járt, és a táblán már alig volt néhány figura. Kozsik tudta, hogy ez egy nagyon fontos játszma kettőjük között. Néha már reggéldtől ebédig s azután a sétáig is csak a tábla előtt ült. Egy nap úgy érezte, néhány lépés után mattot tud adni. Jól meggondolta és kimondta' Barta tudomásul vette és hazaikopogott. Holnap hozza a választ. Kozsik odáhaza elégedetten dörzsölte a kezét. „Vén szoedem. Azt hitte, revansot adhat nekem. Pedig ezt a játszmát már nem javíthatja ki!” — gondolta, és hosszan gyönyörködött az állásban. Ekkor azonban beléhasított: elhibázott valamit. Egy kombinációt kifelejtett. „Hű, a szentségit! Pedig azt hittem, ebből a helyzetből már nem menekülhet. S nemcsakhogy van kiútja, de a lépés, ha rájön, matthoz is vezet. Nézzük csak! Ha ide lép, akkor nem, de ha ide, a futárral E ttől ideges lett. Egész éjjel le-fel járt a szobában, és megoldást keresett. Sajnos semmi megoldás nem kínálkozott. Legföljebb, ha Barta elhibázza. Márpedig ha csak nem bolond, ezt a megoldást Barta megkeresi. „Fután G8 ... Futár G8 ... Ezt az egyet nem lépheti! Futár G8 ... FG8 ...” —mondogatta szinte delejez- ve, hipnotizálva a táblát. Igen, az FG8-at nem szabad megtalálnia. A fene egye meg azt a futárt... Végre eljött a séta másnapi ideje. Szinte remegve nézte az utcát, jön-e Barta gúnyos, diadalmas mosolyával, s kimondja-e a futár G8-at. De nem látta jönni. Amikor Barta lépcsőháza elé ért, néhány ember csődülete állította meg. A temetkezési vállalat autója állít a járda szélén. Koporsó mögött zárták be épp a fekete ajtót. A lakók halkan súgta-búgtak. Döbbenten tudta meg, hogy Barta meghalt. „Hm ...” — morgott meg- indultan maga ölé. A szemében még valami nedvességet is érzett. Hosszan nézett a távolodó gyászos autó után. A kocsi rendszáma: FG—8 ... és még három nulla volt.
