Somogyi Néplap, 1985. szeptember (41. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-18 / 219. szám
1985. szeptember 18., szerda Somogyi Néplap 3 Csurgónagymarton ros, kék virágcsillagokat a fehér vásznon. Nagy házban laknak Nagy Sándorék, az ember hatvanegy éves, nyugdíjas. Pár hete vásárolt új lovat, azt édesgeti a rúdhoz, s a szőlőbe indulna éppen. Szívesen invitál a hátsó konyhába, úgy mondja, pógár ember errefelé itt éli az életét. Látva értetlenségemet, nevetve magyarázza: pógár, az tehetősebb, mint a paraszt. De mégis csak paraszt az. Bikát, tehenet tartanak, tejet hordanak a „csarnokba”, ahol az asszonynép is elbeszélgethet várakozás közben. Amúgy nem jut idő vendégeskedésre, elfáradnak estére nagyon. Megmutatják a szekrényben sorakozó szőtteseket, a sok rőf sifont, s előkerül a fiatalkori sárga csizma, amiben Sanyi bácsi a párjának udvarolt. — Rosszul alszom már éjszakánként, van idő a gondolkodásra — mondja Sanyi bácsi. — Kiszámoltam a napok oan, kétszáztizenöten élünk már csak a faluban, iassan elmennek az emberek. Gál Endre iratok között lapoz. 1970-ben még 350 ember élt Nagymartonban, tavaly kétszázötvenöt. De hasonló a helyzet a többi társközségben is. — Vigyázni kell az emberekre, javítani a közérzetüket, s elsősorban visszaszerezni az elvesztett bizalmat. Tavaly létrejött az elöljáróság, egyelőre még kiforratlan gondolatokkal, de úgy hiszem, ez olyan intézmény lesz, ahol az elöljáró egyben a falu gazdája is lehet. Fontos a szakigazgatási szervek szavahihetősége, inkább egy nyílt nem-et, egy őszinte nem lehet-et kell kimondani, mint körmönfontan hitegetni. Rácséi Sándor, Nagymarton elöljárója, traktoros a téesz- ben. Huszonöt éve tanácstag. — Jó ivóvíz kell elsősorban — mondja. — Htjaink gondozottak, szép kultúrhá- zunk is van, még a nagytanácsiak is hozzánk jönnek értekezni. Az emberek szívesen vállalnak társadalmi munkát is, és én amondó vagyok, aki nem érzi jól magát a faluban, az úgyis elköltözik. Minek az útjába állni? Klie Ágnes Klenovics Imre látogatása a Kutasi Állami Gazdaságban KGST-szakértők munkaügyi megbeszélései A KGST tagországok munkaügyi szakértőinek két csoportja kedden megbeszéléseket kezdett Boglárlellén. A péntekig tartó tanácskozásokon a szakértők egyik csoportja megvitatja az egyes tagországok munkaügyi információs rendszereinek működéséről, a munkaügyi adatok, statisztikák számítógépes feldolgozásának lehetőségeiről szerzett tapasztalatokat. A másik szakértői csoport a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet által elfogadott egyezmények alkalmazásával és végrehajtásuk ellenőrzésével kapcsolatos tapasztalatokról tanácskozik. Mindkét megbeszélést Kó- nva Lajos, az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal elnökhelyettese nyitotta meg. ÁLLAMPOLGÁRI VIZSGA — A demokratizmus újaibb próbája — így jellemezte tanácstag ismerősöm az elkövetkező három hónap egyik legfontosabb tanácsi feladatát, a településfejlesztési hozzájárulás országos, de mégis egy-egy város, kerület, község közvetlen jövőjét meghatározó, vitáját. — Demokratizmusból vizsgázik most a tanácsok szervezete és emberei, de vizsgázik az állampolgár is. Igen, valóban erről van szó. Hiszen a tanácsoknak a településfejlesztési hozzájárulással kapcsolatban többszörös a feladatuk: őszintén és nyíltan kell tájékoztatni egy-egy körzet lakóit a teendőkről, az akadályokról, azok elhárításáról, s ugyanilyen nyíltan kell fogadni a javaslatokat. A megértő türelemre is szükség van. Megérteni, hogy egy adott körzet mik- ro-gondjai igenis „versenytársai”, esetleg „ellenfelei” lehetnek egy rosszul vagy jól megfogalmazott nagyobb feladatnak: hogy hiába a számok, tervek, költségek, beruházási gondok ismeretében jól megválasztott javaslat, ha a saját szempontjaikat jobban ismerő, azok igazságában hívő emberek mást akarnak. A döntés a lakosság joga. Vagyis a legtisztább demokratizmusnak kell érvényesülnie. S ebbe beletartozik a döntés felelőssége is. Az, hogy dönteni csak jól felkészülten és tájékozottan szabad. Ez a tájékoztatás is a tanácsok írásban vagy személyesen megteendő feladata. Tudatni az állampolgárokkal, hogy településük vagy körzetük mit tud és mit nem tud megvalósítani a korábbi tervekből, s mi az, ami talán éppen a településfejlesztési hozzájárulás révén elérhető, felépíthető. Bölcsőde, óvoda, iskola építése, vagy bővítése, a közmű (ivóvíz, szennyvíz), az úthálózat fejlesztése sok helyütt együtt meglévő feladatok, lehet-e közülük választani? Kell! S mert a településfejlesztési hozzájárulás mértéke egyéni lehetőségeink miatt is korlátozott, jól kell dönteni — ezért rendkívülien fontos a túlnyomó többség egyetértése. Túlnyomó többség? Az egyes emberek véleményének azonossága. Vizsgázik hát az állampolgár, önmaga előtt is: felismeri-e azt a kristálypontot, ahol egyéni érdeke és a közösség érdeke találkozik. Hajlandó-e már javaslatában a két érdek egyeztetésére, s hogy továbblépjünk: a megszületett közösségi döntést tudomásul veszi-e akkor is, ha esetleg nem az ő javaslatát fogadja el a többség? Forintokról, egy-egy város, kerület, község jövőjéről döntünk, de mégis: a településfejlesztési hozzájárulás helyi társadalmi vitáiban a demokratizmusunk — hajlamunk és képességünk a demokratizmusra — vizsgázik. S. Boda András haranglábbal. Szomorúfűz ad árnyékot a buszmegálló mellett, vadszőlő kacskaringózik a házak falán. Balogh Sándor tizenhat éve vezeti a falusi üzletet, ő a „bótos-kocs- máros-fölvásárló” egysze- mélyben. — Állattartással foglalkozik a falu népe, most éppen a jövő évi baromfi feliratása megy — kezdi barátságosan a beszélgetést. — Jó falu ez, jók az emberek is. Napközben szinte üres a település, iparosemberünk sincs már itt. Negyven éve is megvan, hogy kádárunk, kovácsunk volt. A borbély sem dolgozik már, kiöregedett a szakmából. Vásárlók érkeznek, gyors mozdulatokkal szolgál ki, tejet, kenyeret, két kiló sót. Dicséri a kerek kenyeret, nincs annak párja hat faluban. Gömbölyded asszonyság bólogat helyeslőén, aztán hozzáfűzi: — Híres ez a falu másról is, a szőtteseiről, az omlós réteséről, ha nem kóstolta. nem is tudja, mi a jó. Szó szót követ, bemutatkozunk. Az asszonyságot Nagy Sándornénak hívják, s mi éppen őt keressük. A tanácselnök mondta, gyönyörű szőtteseket őriz a ládafiában, pi— Bárhová mehetünk, bármit megnézhetünk a gazdaságban, ez a mai nap épp olyan, mint a többi munkás hétköznap. — Ezekkel a szavakkal fogadta tegnap Kir- kovics István, a Kutasi Állami Gazdaság igazgatója Klenovics Imrét, a megyei párt- bizottság első titkárát, aki azzal a céllal kereste fel a gazdaságot, hogy közvetlen tapasztalatokat szerezzen a nagyüzem helyzetéről, életéről, az itt élőket foglalkoztató gondokról és természetesen a feszültségeket oldó, a nehézségeket mindenkor könnyítő örömökről. Kötetlen, nyílt és őszinte, minden formaságtól mentes találkozó és eszmecsere volt ez, melyen részt vett Gajdos László, a nagyatádi városi pártbizottság első titkára, Egyed György, a gazdaság pártvezetőségének titkára, Kiss Gyula közgazdasági igazgatóhelyettes, a néhány hónapja alakult vállalati tanács elnöke és eljött Császár József is, az öreglaki Állami Gazdaság igazgatója, ahol a közelmúltban hasonló látogatást tett a megyei pártbizottság első titkára. Az ötezer hektáros nagyüzem az állami gazdaságok sorában a közepes nagyságúak közé tartozik, ám tiszteletreméltó, hogy az alig több mint tizenöt aranykoronás földeken kétszázhúsz-két- száznegyven milliós termelési értéket állítanak elő, huszonöt-harminc milliós nyereség mellett. Ahogy Kirkovics István tömör tájékoztatójában elhangzott, két fő tevékenység határozza meg egész gazdálkodásukat: a szarvasmarhatenyésztés és a gyümölcstermelés. Hatmillió liter tej, 1148 tonna hús, 770 vagon gyümölcs és 300 vagon gabona kerül ki évente a gazdaságból. Hogy milyen színvonalon dolgoznak ezért, legjobban az bizonyítja, hogy a mutatók alapján a megye állami gazdaságaiban a másodikak, országosan tizenkilencedikek a rangsorban. — A legjobban az izgat minket — mondta az igazgató, hogy nem tudunk látványosan előre lépni. Ebben a gazdaságban ennyi van. — Nem gondoltak melléküzemágra vagy a tevékenység vertikális bővítésére? — érdeklődött Klenovics Imre. — Földrajzi helyzetünk miatt nem beruházással, hanem tőkebefektetéssel igyekszünk bővíteni a vertikumot. A Nagyatádi Konzervgyár almaié feldolgozásához pénzzel társultunk. Ezt tettük a tejüzemmel is; részvényesként léptünk be a féltartós tej gyártásához. Most tárgyalunk a Böhönyei Állami Gazdasággal, — ahol vágóhíd van — a selejt szarvasmarhák értékesítéséről. Az eszmecsere igen tág határok között mozgott. A megyei pártbizottság első titkárának érdeklődésére szóba került, hogy itt különös súlyt helyeznek a közgazdasági elemző munkára. Jó ideje például az új szabályozók hatásával foglalkoznak, hogy a lehető legjobb döntések 'születhessenek ezek szellemében. — Milyen a szakmunkás ellátottság? Hogy ítélik meg a felső- és középfokú intézetekből kikerültek szakmai és emberi felkészültségét? Milyen a fegyelmi helyzet? Hogy vált be a tejminősítés? Milyen tapasztalataik vannak a szerződéses fegyelemről? — záporoztak Klenovics Imre kérdései. A válaszokból kitűnt, hogy itt nem is any- nyira a szakmunkás ellátottság, mint a középirányítók hiánya okoz gondot, s a kaposvári főiskoláról kikerült fiatalokkal messzemenően elégedettek. — Az igazsághoz persze hozzátartozik — jegyezte meg Kirkovics István, — hogy vannak olyan egyetemet végzett dolgozóink, akik kitűnő szakemberek, de valahogy hiányzik belőlük a készség, hogy átérezzék a gazdaság egészének a helyzetét, gondjait. Csak a saját területük a minden. És ez nem jó. Ami pedig a fegyelmet illeti, sok mindent elmond az irányítás • következetességéről, hogy hét év alatt egy embert kellett elbocsátani. Sokkal lesújtóbb vélemény hangzott el a szerződéses fegyelemről : — Ilyen nincs! A partneri kapcsolat, a megszokott üzlettársakkal papír nélkül kötött egyezség többet ér, mint — tisztelet a kivételnek —a papírral alátámasztott. Pedig nem így kéne lenni! Szóba kerültek a tartalékok, a takarékosság lehetőségei, a pártmunka, a pártépítés tapasztalatai, a még fellelhető bürokratikus jelenségeik, a rossz beidegződések megszüntetésének módjai. És az is, hogy érezhetően lazult a somogyi állami gazdaságok közötti kapcsolat, aminek hiányát érzik. Éppen ezért sokat várnak az állami gazdaságok országos központjának átszervezésétől, hogy valóban egy összefogó tájékoztató, koordináló egyesülés legyen ez. Az eszmecsere nem ért véget az iroda falai között, hanem folytatódott a késő délutánig tartó üzemlátogatás során. Klenovics Imre megtekintette a gazdaság kivitelezésében készülő esztétikus, modern művelődési házat, ellátogatott a gyümölcsösbe, ahol a diákok segítségével javában tart az almaszüret. Megtekintette az ezerkétszáznegyven férőhelyes tehenészeti telepet, a kétezer férőhelyes, gyárnak is beillő hízómarha telepet, és végül a somogysárdi méntelepet. Egy gazdaság mindennapjába pillantott bele, de — ahogy mondta búcsúzóul — a látottak, a hallottak, az eszmecsere kölcsönös, hosz- szabb távra szóló haszonnal jár. Vörös Márta Földpáta Mecsekből IMPORTPÓTLÓ ALAPANYAG Importot pótló kerámia és üvegipari alapanyagot termel a Pannolit Dunántúli Kőbányavállalat pécsváradi üzeme. A mecseki homokbánya anyagáról ugyanis bebizonyosodott, hogy hazánkban egyedülállóan magas — harminc százalékos — a földpát-tartalma, s ezt az ásványt eddig csak külföldről tudták beszerezni a felhasználó ipari üzemek. A pécsváradi bányában a homokot osztályozó gépsor korszerűsítésével megteremtették a termelésének feltételeit. Nagyobb szállítmányt először a hazai üvegipar orosházi gyára rendelt a mecseki . földpátos homokból. Hogy igényét kielégíthessék, három műszakban fejtik s dolgozzák fel a Mecsek pannon-kori homokkincsét. A földpáttal az alumínium- oxidot viszik be az üvegbe, amely úgy könnyebben formálható, s lágyításához kevesebb energia felhasználására van szükség. A közeljövőben egy mágnesszeparátort is üzembe helyeznek, hogy a földpátos homokot a vasszennyeződéstől • megtisztítva a finomkerámia-ipar számára is hasznosíthatóvá tegyék. Eszmecsere az örömökről, a gondokról Tiszteletreméltó eredményességgel Dombok ölében Egyre fáradtabbak a kora ősz öregedő fényei. Hamarabb kell megjönni a hegyről is. Ugyan ki látna már lámpás nélkül a pincék sötétjében bolyongva? Rövidülnek a nappalok, a présházakhoz vezető erdei út mellett lassan színesre érlelik leveleiket a fák. A dombok között meghúzódó egyutcás falu — Csurgónagymarton — azonban egyelőre még zöldruhás fakatonáival, és a faluszéli kőhuszár köszöntésével fogadott. Ügy ült a kac- kiás bajszú virágos csákójú hadfi a templom előtti kőtalapzaton, mint a hősök tit- noka, akikre emlékezni kell. Mögötte a templomkert elvadult füvén nyikorgó lendülettel mozdult a vaskapu. A faluszéli udvarban békésen aludt a talicska szárán egy kakas. A falu a csurgói tanácshoz tartozik. Gál Endre tanácselnök azt mondja, a két hónapja kapott hivatalba végre hazajött — felelősséggel a szülőföld iránt. A volt tanárember számára Csurgó és a hozzá tartozó települések boldogulása a legfontosabb. — Legégetőbb az infrastruktúra fejlesztése — mondja, aztán maga is nevet ezen, tehát igazít a mondaton —: azt kell elérnünk, hogy ne csak a falu őrizze népét, hanem ők is ragaszkodjanak a szülőföldhöz. Olyan körülményeket kell teremtenünk, hogy a kistelepülésen élők ne költözzenek el nagyobb helyre csak azérí, mert két napjuk esik ki a munkából, ha orvosi vizsgálatra mennek. Út kell, jó víz, emberi körülmények. Munkát találnak Csurgón, élni azonban csak saját közegükben tudnak, számukra is fájdalmas az elszakadás. A vegyesbolt előtt kis tér,
