Somogyi Néplap, 1985. szeptember (41. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-14 / 216. szám
1985. szeptember 14., szombat Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS verandán ült, előtte kopottas A vájdling, és krumplit hámozott. Szája szegletében cigaretta lógott, fél szemét hunyorította — csípte a füst. Az ujjpercnyti hamu belehullott a vízibe a sárgás gerezdek fölé. Alig hallhatón sistergett, aztán megfeketedve, millió darabra enyészve, beborította a készülő vackorét. Egyedül volt. A nap a nagy diófa lombjai mögé bukott, veresre festve az ég alját. Hamarosan hazaérkeznek a többiek, s már előre élvezte, miként néznek majd nagyot, hogy hazacsöppent. Mári learatta már hetvenötodik évének kalászát, s ha feltűnt piszkaiéhoz hasonlatos alakja, melyben csodálatos hogy az az egyszál bél is elfért, a család fteldierult. A tanár úr úgy örökölte, mint a házat. Igen, örökségnek mondható, hisz úgy maradt rájuk, meghatározhatatlan minőségben. A ház apósáé volt, és Mári náluk kezdett szolgálni, amikor még ferencjóska volt a divat, s az urak früstökölték. De rég volt már. Az öreg tanítóék elhaltak, s a világ akkorát fordult, hogy már nagyobbat nem is tudott volna. S ki volt ebben a vesztes, mint ő. ö, aki fillérjeit összera- kosgatva gyűjtötte az utolsó nyoszolyá- ra valót, s a végén kétszer gyújthatott be a spanheltba a bankókkal, mert úgy több hasznukat vette. A cselédek szétszéledtek, de ő maradt. Hogy tudott volna tovább állni, hisz ő dajkálta már a kismiagyságát is. Aki tudj isten mitől, de ugyancsak egy tanáremberbe habarodott bele, s haza is hozta magával a messzii nagyvárosból. így hát nem volt újdonság. Otthon minden úgy ment tovább, mint eddig, s mindennek közepe az iskola maradt. Bár ez a Franci más volt mint az öreg tekintetes, mert mindenféle kuklkerokat, szerkentyűket hozott magával, és a k'isszobát telepakolta. Egyébként hamar összebarátkoztak. Mitől maga sem tudta, de úgy tudott nevetni, és a kisnagysád is olyan szemeket meresztett rá, hogy neki is jó érzéssel kellett lenni iránta. Az volt az első, hogy leparancsolta, ne nevezze őt tekintetesnek, mondja csak egyszerűen, Franci. Hát ő mondta, a végén egész megszokta. Azt is, hogy őt csak Marikámnak szólította. Nem is kérhetett olyat, amit első szóra meg ne tett volna neki. Mert okos ember is volt, olyan tudósiféle. Fizikus volt, így mondták ... Így éltek békességben. Az öröm igazán akkor költözött be hozzájuk, amikor megszületett Csillagom1. Ügy megszerette azt a kis büdöst, mintha a sajátja lett volna. Pedig neki sosem adatott meg... Az a kis gyönyörűség. Ö is csak Marikámnak szólította később, csakúgy, mint Franci. De sokszor kuporodott ölébe, nyag- gatta mesével. Szerette nagyon, még akkor is, ha sokszor feldühítette. De ne adj Isten, hogy a szidáson kívül mással illette volna... Csak egyszer, egyszer járt el a keze... Az évek múltak. Csillagom felnőtt, elkerült egy nagy városba magasabb iskolába. Ünnepnapnak számított, amikor hazajutott. Először mindig hozzá nyitott be. Mert bizony az idővel ereje, és egészsége is elszállt. Gyomrával mind többet betegeskedett, és mér nem ő szolgálta kii a családot, magát se tudta ellátni, néha olyan gyenge volt. Aztán egyik nap odaállít Franci elé és bejelentette, hogy elmegy. Elmondta, hogy régóta fontolgatja, és anélkül, hogy bejelentette volna a családnak, élintézte a szociális otthonba való felvételét. Tegnap kapta meg a papírt, hogy mehet. Franci hallani se akart róla, de Mári azt mondta — amit életében egyszer se a tanár úrnak —, hogy punk* Részlet. tűm. Azért döntött így, mert nem akar kölönc lenni. Tudja ő azt jól, hogy nem tekintik annak, de ha vérszerinti anyja lenne, akkor is így döntene, mert ez így helyes. Itt lesz két faluval odébb, akkor látogatják, amikor akarják. <3 is visz magával kulcsot, ha kedve szottyán, hát hazalátogat. Egy szónák is Száz a vége, úgy történt, áhogy azt Mári tervezte. Beköltözött az otthonba. Aztán, megműtötték. Tudta, hogy Franci sokat sutyorog az orvosokkal, és hiába tetette magát, látta ő jól, hogy titkodódzik. De nem törődött vele, mert azt mondták neki, éhet, ihat, amit akar. Miikor aztán jobban érezte magát, felült a buiszra, és hazautazott egy-két napra, ahogy azt társainak mondta. Hát így érkezett, s mivel látta, hogy vacsora nincs, nekilátott. Mivel már két napja nem volt étvágya, úgy gondolta, egy kis csigerrel javíthatná. Vett Fukszéfanál, alibiktől korábban is hordták a bort, egy fél litert s várta a hatást, miközben fújta a füstöt. Újkéry Csaba* MÁRI Először Franci ért haza. BaUonkafoát- ját hanyagul a fogasra dobva örvendezett. — Csakhogy látom Márikám! — Ülhüm — felelte üdvözlésképpen Mári, majd folytatta. — Gyere csak te Franci, ülj ide velem szembe. — Csak nincs valami baj? — kérdezte Franci, milközlben letelepedett és beleszagolt az üvegbe. — Ej már megint ezt a vackot... — Hagyd csak te! — De amikor van bent palackos, hisz tudja... — Köll a fenének — mondta Mári, elnyomva a csikket és megigazítva kendője csücskét. — Nem azért iszom én, tudod te. A rossebbes savanyú helyett ... de hiszen erről akarlak kérdezni. Mit mondott neked a doktor.. mennyi van nekem még hátra? — Ugyan, Márikám — fészkelődött Franci — száz év... — Szóval olyan kevés... — bólogatott Mári, s az arca alig láthatón elborult, miközben kötényéből újabb cigarettát kotort elő. — Minek szívja, minek? — Arra a kis száz évre — legyintett Mára, s ekkor nyílott az ajtó, és Csillagom robbant be rajta. Mári kezéből kiesett a kés, cigaretta, arca átszellemült. Csillagom felkapta, pörgött vele, kacagott, mint régen. Ahogy letette, Márkiak meg kellett kapaszkodnia az asztal szélében, és elsötétült előtte a világ. A kisszobáfoan a heverőn tért magához. Csillagom, és Franci aggódó tekintettel 'hájolt föléje. Mondta, hogy már semmi 'baja, 'biztosan az a rossebbes csiger, de legalább az étvágyát hozta volna meg. Este odaült az ágya szélére Csillagom, egy tányér húslevessel, és kijelentette, hogy addig nem hajlandó onnan felkelni, míg Mári ki nem (kanalazza. Igyekezett szegény, remegett a keze, több csörgött mellé, mint a szájába. De nem bánta, mert bármilyen szép sárga volt a leves és jó illatú, inkább kikívánkozott belőle. De azért csak erőltette, mert látta, hogy a lány arca ettől felderül. Aztán végre túl volt ezen a kínkeserven és a cigaretta után nyúlt, de még arról is lemondott, látva rosszalló pillantását. Amikor az üres tányért Csillagom kivitte, Mári nehézkesen felkelt és nagy feketecsatos táskájából egy borítékot vett ki, és párnája alá tette. A lány visszajött, és a heverő szélére ült. Mári megszólalt. Hangja komoly volt, arca vértélen, bozontos szemöldöke mögött mélyen ült szeme. — Csillagom... én megmondom ne-' ked. Én kifizettem a temetésemet az otthoniban... — De Márikám ... — No hallgass most. Azt akarom, hogy tudj róla, nem azért mintha a halálra készülődnék — mondta hamiskásan mosolyogva, és a sercenő gyufa lángja megcsillant szemében áhogy rágyújtott. — Nem nagy temetést, harmadosztályút katolikus vallásomban ... ahogy éltem. Mert tudod, én nem nagyon bízom1 ezekben, az otthonban ... Maradt még egy kis pénzem, nem sok. Ezt neked adóim — és párnája alá nyúlva kivette a leragasztott borítékot. Nakém most nem kell pénz, és tizediké felé már megjön a nyugdíjam. Csillagom nem tiltakozott, átvette a borítékot, megpuszilta Mári homlokát és összeszoruló torokkal kiment a szobából. Megfogadta, hogy ezt a pénzt sosem költi el. Szobájába érve mindenféle fenyegetéseket és bűvös szavakat írt a borítékra, hogy a rossz szán- dékúakat elűzze. Nem tudta még akkor, hogy mindez kevés. Bele sem szoktak még a szorgalmi időszakba, amikor megkapta apja táviratát, hogy Mári nincs többé, és mikor lesz a temetése abban a faluban, ahol a szociális otthon van. Ott állt a család a kis ravatalozó ajtaja előtt, amikor megjött a szociális otthon képviselője és a temetőgondnok. Kezet fogtak velük, kinyitották a ravatalozót, s beléphettek. Egyszerű, névtelen, barna koporsó feküdt a ravatalon. Csillagomnak elszorult a torka és a nagy őszirózsacsokrot letette elé jé— Szeretném utoljára látni — mondta halkan. — Kérem — felelte a szocotthonos. Intett a gondnoknak, akf lecsavarozta a fedelet, és leemelték. Csillagom felhajtotta a szemfedőt, és hátrahőkölt. A koporsóban egy puflfadt arcú, idegen asszony feküdt. — Jézus! — kiáltotta Csillagom. — Ez nem a Mári! Ki ez a nő? A szocotthonos elsápadt. Ránézett a temetőgondhokra, aki megvakarta a fejét, és megszólalt. — Akkor a másik volt. — Milyen másik? — képedt el a tanár úr is. — Hát akit délelőtt temettünk el, mint Szabó nénit... — Hogyhogy?! — Hát kérem — mondta a gondnok, mert a szocotthonos csak hebegett — ketten haltak meg az otthonban. Mind a kettőt kiszállították. A koporsók, ugye, névtelenek. Véletlenül összecseréltük — tárta szét kezét. — Eltemettük szegényt, mint Szabó nénit, aki ugye még itt van ... — Miért névtelenek a koporsók? — csattant fel szinte hisztérikusan Csillagom. — Mert, mert így olcsóbb — mondta a szocotthonos bánatosan. — De hát ő kifizette! — Debet, kérem. Nagyon sajnáljuk ... Igazán, de most már mit lehet tenni. .1 — Hát tényleg — mondta a gondnok. — Kicseréljük a fejfákat és a pap majd beszenteli a sírját, merthogy az református temetés volt... C sillagom tekintete megakadt a ravatalozó sarkában még földtől szennyes szerszámokon. Nem szólt semmit. Odament, felragadott egyet, és elindult a frissen hántolt sír felé. Agyában akkor sem volt még gondolat, amikor az első ásónyomot megtette. Ahogy dolgozott, fokozatosán tisztult ki tudata. Látta, hogy vele szemben apja áll, és földbe mélyeszti a kezében levő ásót. Pozsonyi bemutató A Pozsonyi Fővárosi Galéria gyűjteményéből rendeztek kiállítást Budapesten a Csehszlovák Kulturális és Tájékoztató Központ Népköztársaság úti bemutatótermében. Képeink a tárlat anyagából mutatnak be néhányat. Emil Sedlak: Mészégető Nerpeekan Alexander Szabó: Egy a sok közül — partizánasszony Ferdinand Hlozniik: Kivándorlók Vincent Hloznik: Tragédia Szépen magyarul — szépen emberül He szaporítsuk a szót! Sok ember azt gondolja, hogy tartalmasabb a beszéde, ha sok szóval mond el valamit. Nagyobb nyomatéket éreznek a hosszú szavakban, a több szóból álló kifejezésekben, mint az ezeknek megfelelő egyetlen szóban. Különösen azok szeretik a felesleges szószaporítást, akiknek kevés a mondanivalójuk. Nem lesz vele kifejezőbb és tartalmasabb a 'beszédük, csak hosz- szadalmasabb. A szószaporításnak csak az egyik módjáról szólok e rövid írásban. A rádióban, a televízióban, a mindennapi nyelvhasználatban, sőt tudományos dolgozatban is nagyon gyakran találkozom vele. Ez a mód a szóhalmozás. Több azonos jelentésű szóval neveznek meg egy fogalmat, és azt gondolják, így sokkal nyomatékosabb leszí a mondanivalójuk. „Önök nagyjából általában tudják, hogy ... ”, „Fé- lig-meddig el vagyak paló- cosodva én is egy kicsit”, „Ebben a pillanatban éppen most tudtam meg...” — s még idézhetnék néhányat a jegyzetfüzetemben került mondatokból. Az ugyanazt a fogalmat jelölő nagyjából és általában, félig- meddig és egy kicsit, ebben a pillanatban és éppen most párok közül az egyik pontosan elég lett volna a mondanivaló kifejezésére A kettő együtt nem erősítette azt, hanem inkább gyengítette. A szóhalmozásnak nagyon gyakori az a formája, amelyben egy idegen szó és a neki megfelelő magyar szó kerül egymás mellé. „Korrektül és helyesén viselkedtél” — mondta lazautóbuszban egy idősebb férfi egy fiatalabibnak; „szimpatikus és rokonszenves fiatalember” — dicsér két hölgy valakit; „Most elérkeztek a finisben a hajrához” — hangzott el egy ballagási ünnepélyen; „A szépirodalom alakítja és formálja az olvasóit” — olvasom egy dolgozatban. „Egy menettérti returt kérek” — hallom a jegypénztárnál. Töprenghetünk azon, vajon a beszélő nincs tisztában az idegen szó és’ a magyar szó összefüggésével? Vagy a nyomaték kedvéért két szóval akarta kifejezni magát, s nem jutott eszébe más szó, csak a magyar megfelelő? Az azonban bizonyos, hogy e felesleges szóhalmozások nem adtak nagyobb nyoma-, tékot a mondanivalónak. Bachát László SUHAI PÁL Ki adni nem lúd Mind nyomorult, {ki adni nem tud. Torz képpel ezért fosztogat. Vagy bújik önnön éjjelébe, mint erdőn vérezve a vad. Ki adni nem tud, maga párja. Szegényebb;úgy lesz, hogyha kap, hiszen csak (újabb tartozással lehet, s lesz most már gazdagabb. Fordított koldus, utcasarkon, aki csak 'azért kéregét, hogy adna fillérért cserébe akármit, gesztust vagy hitet. Száműzött lélek, önnön árnya, élők közt [bujdosó halott, tekintsen rá, ki él még, lássa, s köszönje meg, hogy adhatott.
