Somogyi Néplap, 1985. július (41. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-13 / 163. szám

1985. július 13., szombat Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Nagy László évtizedei A KÖLTŐ SZÜLETÉSÉNEK HATVANADIK ÉVFORDULÓJÁRA Hatvan éve szü­letett Nagy László, a felszabadulás utáni magyar köl­tészet egyik leg­kiemelkedőbb kép­viselője. Még csak hatvanéves lenne, s már nyolcadik éve nincs közöt­tünk. Hirtelen ha­lála csak még nyilvéinivallóbbá tette, hogy nem­csak jelentősége, de népszerűsége is igen nagy. Élet­művének lényege folyamatosan épül be újabb és újabb olvasói rétegek és nemzedékek tuda­tába. Egy ilyen je­lentős pályát fu­tólag áttekinteni szinte lehetetlen. B alogh Károly harminc­hét évesen egyszer- asak kopaszodni és őszülni kezdett Meg inrai. Pedig ilyen gondtalanul ta­lán miég sosem éltek. Fele­ségével, két gyermekükkel málr letudták az első tizenöt évet, lakást szereztek-vették, volt egy kis kocsijuk. Tu­lajdonképpen a gyarapodás­ba bele is öregedték. Balóighlné hariminckét éves karára elfáradt. Annyira el- fáráidít, hogy évek óta sze­retett volna egy operabérle- tet, de évek óta annyira fá­radtnak érezte magáit, hogy nem volt ereje elmenni és- sorbaiálllnd érte. Balogh nem vette meg helyette, mert őt már régóta csupán egyetlen dolog érdekelte: a munka, amivel pénzt kereshetett. Újabban még a sör is, airnif a géemfcásokkail elfogyaszt­hatott. A férfi fűtésszerelő volt. Mondhatnánk: egyszerű fű­tésszerelőként élt mindad­dig, míg megalakították a géemkát. Persze azelőtt is fusizdt't, de az más volt. Most sokkal kényed'meseb- bern folyt a munka, s nem kellett félnie sem, mert nem egyedül állt szemben a meg­rendelővel. Védte a géemká, még szerződtetett jogásszal is. Azelőtt ha a maszekot ás utáln hazatért, morgott, feá- romfcodoit, idegeskedett, el­mesélte a nehézségeket. Már nejm sietett haza. Ledolgoz­ván a nyolc, majd a további négy-iöt órát összeült a töb- biekkél, s terveztek, vitat­koztak, magabiztosan,, vidá­man. Mégis kopaszodni, őszülni kezdett. — Mondjátok meg, máért! Miért éppen most? — kér­dezgette szelíden a söröző­ben. Sosem érezte magát ilyen szerencsésnek. — Az anyád hasában sem volt jobb do'lgod — támadt a feleségére, amikor annak fáradt arcát látta. Nem értette, mi történt velük. Minden hónapban le­tette a tízest a konyhaasz­talra. Kefl ennél több? 1 — Kell — válaszolta aka- ratosan az asszony, pedig már rózsaszín pongyolában járt-kelt otthon. A ztán Balogh észrevet­te, hogy a füle, orr- llilka erősen szőrös ö- dik, minit az öregemberek- nék. A homloka, ahol el- hágyta a haja, kifényesedett. Nem dolgozóit kevesebbet, minit azelőtt, de könnyeb­bem És nagyobb élvezettel. Miért kezdett akkor ilyen váratlanul és gyorsan öre­gedni ? Naponta leülitek néhány sörre a géermká-s okkal. Jó­ízűen tervezgettek, röpült az idő; Sötéttell ért haza szinte minden este. Nem későn, de söitéttel. Az asszony egyre elárvul- tabban mérte végig: ez a férje? Utóbb már azon is dilemmázott, ki ez. Hogy került ide? Lehetséges, hogy tőle vannak a kamaszadó gyerekei? De hogyan? Hi­szen mintha sosem tartózták vdllnia össze. Hazajárt ugyan, igaz, meg az is igaz, hogy ő tartotta el a családot. Ki tudja, miért? S mikor nőttek fel a gye­rekek? Egyszerre csak itt termettek, rögtön kamaszok­ként. Mintha szürke ho­mályból kerülitek volna elő. Hogy történt, nem tudja. És jó ez neki? Balogh végighallgatta, s természetesen idegesítette ez a női beszéd. — A családdal foglalkozz, annak örülj! — De hát család ez? Megdöbbent. — Mi a fene lennie? GULAY ISTVÁN Opera­bérlet — Ez nem család — je­lenítette ki szomorúan a fe­lesége. Balogh ingerült lett. — Mindenesetre — mond­ta — minden család olyan, amilyen az asszony ... — Nem olyan, amilyen a férfi? — Mit akarsz ezzel? Mi nem tetszik? B alogh felpattant. — A fene enné meg, hát ezért jön haza, hogy ilyeneket hallgasson. Han­goskodott, csapkodott: „A kurva életbe, olyan a han- gutot folyton, mint egy ha- lottasházíbalni!” Tombolt, hogy szinte be- leremegetft. Utána kimerült­ség fogta el. Nem tudta, mi­től, de félt is. Tulajdonkép­pen régebb óta félt, csak eddig nem törődött vele. Ettől kezdve még ritkáb­ban járt haza sötétedés előtt. Dollgoizoitt, aztán megint dol­gozott ; késő délután meg együt ült a géemkásokkal a sörözőben. Számoltak, kal­kuláltak, elégedettek voltaik miagukkal. Tulajdoniképpen mindegyikük egy-egy kis hadvezérnek érezte magát. Beléválgbak ebbe az új do­logba, és lám, győztek! Csákhogy az asszony nem győzött. Reggelit készített, takarított, bevásárolt, főzött, mosott, hazavárta a kama­szait, a férjét... Várt, várt, tizenöt esztendeje. Fáradt volt, és várt. Bármily furcsa: győzelem­re várt. Bármilyen kicsire, de győzelemre. Csakhogy ő a férjével szemben akart győzni. Legalább egyszer. Az átkozott igéeimkéjén akart győzni, ami miatt végképp magára maradt, ami miatt valószínűleg . sohasem lesz operabérlete. A géemkán, ami á férjének minden gon­dolatát lefoglalta, amire olyan büszke volt, hogy az elet hősiének érezte magát. Szólt hát nie|ki egyik nap, küldené el1 hozzájuk Bélát, a géemká' vezetőjét, akire a fűtésszabályozók tartoztak. — összevissza fűt ez a nyavalya; a gyerekszobában meg llehet dögleni a hűség- tőül, a konyhában meg fá­zom. Jött is Béla; napközben, két helyszínelés között. Az asszony konyakkal, aknával rózsaszín pongyolában vár­ta. Másnap is. A következő héten is. Aztán írt egy levelet a férjének. Lebuktatta saját magát. Balogh összeroppant. Csa­lódott ... Csalódott a fele­ségében, de ha lehet, még jobban Bélában, aki mégis­csak a géemká vezető je volt, akivel közösen vágtak bele a nagy kailándba... S ak­kor vian pofája az ő felesé­gével ... Most már hazajárt munka utón. Nem sörözött, mert nem voüt kivel. Kivált a géemkáből. Odalett az a nagyszerű érzés, amit alapí­tó géamkósként érzett. Maradt a felesége. Meg a gyerekék. Nem tudtak mit kezddni veié. Csák ténfer- geft a lakásban. Tépkedni kezdte a szőrt a füléből, orrából, kenegette a hajált ilyen-olyan szerekkel. Kutyául érezte magát. Miit tóhetet volna egyebet: egyik nap rászánta magát, sorba­állít, s vett a feleségének és magának operabérlietet. De nem vígoperákra ám! Hanem a Wagner-sorozatra. Tudlta ugyanis, hagy a Wag­ner-operáikat a felesége nem érti, nem is kedveli. Ahogy ő sem. M indenesetre, ha az idei évadban Wagner-mű hangzik fel az ope- raházbaírga második sorban, középen, Balogh ül a fele­slegével. Amíg szól a muzsi­ka, képzeletben a nürnbergi meis'terdalinok padlófűtését szereli, de nem főmunkaidő­ben, hanem utána, géem- káHként. Az ilyen igényes^ keserves, ámbár próbára te­vő munlkához ill.i!k is a Wag­ner! zene; élvezi. S nem gdndio'l arra, hogy közben, ha nem látszik is, hullik a haja, szőrcsomők nőnék a fülében, és a felesége' úgy érzi, a viliág leghosszabb ze­neművét kénytelen végig- halllgatnii. Kénytelen, hiszen ő alkart mindenáron operabérlietet. NAGY LÁSZLÓ \ _ Jártam én koromban. A diiőlkéviék éppen 1945- ben fejeződtek be, az ország felszabadulása utálni nyá­ron. Ekkor már verseket írt és festett, készült valamire. A fényes szellők korának kibontakozó lendülete Nagy Lászlóit is magával ragadta, de amikor egy évtized múl­va tájiból születésnapi verset írt, már a magyar társada­lom tragikus torzulásainak megörökítésére törekszik. Az 1950-es évek derekán nagymértékben átalakul az egész magyar költészet. Többféle szemléleti-poétikai költői forradalom zajlik le, s a legnagyobb hatású az, amely Juhász Ferenc és Nagy László nevéhez fűző­dik, s amelyet kialakult ál­lapotában látomásos -iszimbo - lilkus költészetnek szoktunk mevezini. A költői átalakulás legjelentősebb eredményeit 1965-ben a Himnusz minden időben című kötet összegez­te. A huszadik századi ma­gyar költészet egyik legje­lentősebb könyve ez. Olyan werlsek találhatók benne a címadó művön kívül, minit a Ki viszi át a Szerelmet, a József Attila!, a Tűz, a Mennyegző, A Zöld Angyal. Ez az utóbbi vers 1965-ből való, s egyik összegezője a költő és a világ viszonyá­nak. A Zöld Angyal a bur­jánzó vegetáció, az „érzé­ketlen” tenyészet jelképe. Ez a tenyészet hálózza be, szövi át az embereknek és a társadalom egészének a törtéméllméit, ez teszi múlttá, táirsadálmiból természetivé azt az ezeréves paraszti kul­túrát, amelyben nemcsak hóban Nagy László apja, anyja, de maga a köl|tő is felnőtt, s amely a hatvanas években egész Magyarországon radi­kálisan feiszálmolódott. A költő ezt a hatalmas éiet- fonmaválitást olyannak lát­tatja, amilyen a valóságban volt: szükségszerűnek, de tragikus elemekkel is téli- tettnek. Tudja, hogy értékek is pusztulnak, s tudja, hogy idős emberek szemléletét már nem lehet megváltoz­tatni. Nemcsak az emlékek viégeladása, de sirató is ez a vers: siratja a visszahoz- hatatlant, s ugyanakkor 'be­látja a korábbi életforma ellmúlálsónak halaszthatatlan­ságát. A Zöld Angyal nemcsak abban személyes, hogy a szülői házat, a szülőket, a gyermek- és ifjúkori emlé­keket is megidézi. Az teszi végérvényesen személyessé, s a személyiség legbelsőbb rétegéit is megmozgatóvá ezt a költeményt, hogy egy­úttal a költő egyik nagy­szabású ars poeticája is. A vers zárórésze általánosítja a személyesen is átélt tár­NAGY LÁSZLÓ sadalmi tapasztalatokat, s a történelem mindenkori „na- vaiszságáibóli” kiindulva bont­ja ki azt a költői magatar­tást, amelynek gyölkérzette az ötvenes években alakult ki: a minden helyzetben helytálló ember mégis-mo- náljót: „Tovább a remé­nyéin, ha a Lehetetlenért is, tovább, / hogy venejték- usizólyom a Tejúthoz legyen hasonló, / hoigy a végső súj- táS után a föloldozást a Zöld Angyal hozza / s ma­gasan játsszon szívem: a fényből kitóphétetlen levél!” Nem az élet értelmetlen­ségét, nem az emberi cse­lekvés hiábavalóságát hirde­ti Nagy László, hanem azt, hogy nifncs olyan élethely­zet, amelyben ne töreked­hetnénk pozitív kibontako­zásra. Felmutatja a rosszat is, de segít élni. Értelmes liénynék tekinti az embert, aki képessé válhat arra, hogy saját sorsának alakító­ja legyen. S az ilyen költé­szet évszázadok múltán is él és hat. Vasy Géza Ülő nő. Vörös Ferenc grafikája Jártam én koromban, hóban, húzott aiz álom. Mást kerestem s meílllém te álltái, ikordé! mélllleitit felnőtt virág száll, sebzett virágom. Húsz évem elveszett, s érzem, te Iliász o vigalsz, Mord iküílfellken, hol a füist szárnyal, szádról szóló (hairmoniilkáddail föl-felvidítasz. Engem a szépség, a vígság csodásain éltet. Érte égék, hogy megmoradijalk, bálr úgy keljen szívnom, mint rabnak kő eb ól a mézet. Köröttem kusza az élet,-kusza a sorsom. Vértezz hittel, hűséggel ólig, alklkor én a halálos ágyig belédfogózom. Vállamon bárányos éggel Nyár csak azért süt, hogy majd egyszer leszüreteljen vész vagy fegyver. Ki így, ki úgy, földön vagy égen, mindent megtud rettenetében, amikor nincs már mi megóvná, rejtelmek válnak foghatóvá, nagy fény mennydörög s ama kürtöt sikárolják földborzadt fürtök, nyakak, ha nem hajlottak másnak, megbicsaklanak a halálnak, tüdőre a hegy kősziklája, harckocsi ront harmonikára, tündérszemek, énekes nyelvek megfagynak, földben megerjednek, s rázkódhat a siratok háta, a Mindenség nem borul gyászba! Mi vagyok én, ha e planéta csak egy bevérzett margaréta! fgy is ember, se bölcs, se büszke, égi, földi virágzás tükre, rügytől gyümölcs-rogyásig látó, enyészeten is átvilágló — csonthártya-dobja minden kínnak, vagyok a legkomolyabb csillag. Sorsom egy merengés kitárja, iktatja az elme magába. Én az ítélettel beteltem, akarom, hogy ne is feledjem, tudjam, hogy végül is kinyújtnak, így vágtass, szív, az iszonyúnak. Vállamon a bárányos éggel, s a nemvalósuló reménnyel legyen a kölöncöm tömérdek! Kik elmúlnak: szörnyen szegények!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents