Somogyi Néplap, 1985. június (41. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-12 / 136. szám

4

Somogyi Néplap

1985. június 12., szerda

Ötvenhat év az erdőkért

\ X

Erdőapó és a telepőr

— M eggyi romh odott a lába — szól s gyengéden meg- simogatja sántákálö kutyáját, Szeretettel, csaknem hat évtized tengernyi tapasztalatával beszél a virágzó banditáról, a sárga báli ruhájúikat magukra öltött borbolyáktól, s a nyári orgonáról, mely az öreg, dédelgető kezek alatt gyámoltalan, megfagyott ágaival a kíméletlen télről mesél hajladozva. Sárosdi János a balaton- földvári parkerdő gondnoka az, akinek kérges tenyere alatt hol panaszkodnak, hol virágszirmaikat siratják, hol pedig ünnepi pompájukkal illegetik magukat a virágok.

— ötvenhat éve dolgozom azon, .hogy erdeink szépek legyenek. A mögöttem hagyott évékben megjártam. Tihany, Pannonhalma, Ka- poly erdeit, de Balatonsza- badit és Kőröshegyet is. Voltam erdész, parkosító, parkőr és gondnok.

Nyolcvan esztendejét meg-' hazudtolóan fiatalos, egiész- séges „erdőapó”.

— Gyulakesziben születtem', családunk harminc évig erdészházban lakott. Szüleimtől örököltem a kék égbolt, a tiszta levegő, a növényeik, s az állatok sze- retetét. Életem első és egyetlen szerelme a feleségemen kívül az erdő —.teszi hozzá. '■— A nap huszonnégy órájában szórakoztat, 'szívesen végzett munkát és kikapcsolódást nyújt.

Szavait rendben tartott ösvények, sétányok tanúsítják, melyek pókhálószerűen hálózzák be a parkot, a szalonnasütők melletti rő- zserakásök, s a másfélmilliós költséggel épült vörösfenyő kilátó, a hegy „mél- tósógoe ura”.

— Én vagyok a gondnok

s „ő” a telepőr — veregeti meg a. kutya bozontos szemöldökét. — Csak annyit kell mamdanom neki, ha valahol ricsajodnak: szólj

már nekik! Máris rohan, rendet csinál. Apró v akkan - tásolkikal figyelmeztet minden rendetlenségre, nem bánt, csak — a maga módján — uralkodik

Az elmúlt tél rendesen ellátott munkával: a hatalmas hótömeget naponta takarítottam a kilátó teraszairól, féltett kincsünk nem bírta volna el az égi áldás

óriási súlyát — mutat a büszke építményre, mely néhány évvel ezelőtt kissé megdőlt, kipányvázása óta a pisai ferdetoronyra emlékeztet. Ez a -terület sűrű dzsungel volt, amikor idekerültem. Ki kellett püsztí- tanunk a,z értéktelen növényeket, s helyette olyan faunát varázsolni, hogy az szemet s lelket gyönyörködtető legyen.

Eredményes munkát végzett. Bizonyítják ezt a vendégkönyv bejagyzíései. Angol, német, olasz és számos nyelven ínoítit söreik szólnak elismerően a parkerdő tisztaságáról, nyugalmáról s az „őr” kedvességéről.

— Nem mindenki tartja tiszteletben zöldövezeteink: békéjét. Előfordult már, hogy unatkozó fiatalok kötelékkel felfegyverkezve el

akarták dönteni a kilátót. A bevésések, a rongálások szinte mindennaposak, s a dohányzás tilalmát is gyakran megszegik , a tűzveszélyes toronyban.

Az erdő minden növényéről, állatáról melegen szók Ismeri és védi valamennyit. Ez alól talán egyetlen kivétel van: a siklókígyó, mely megtizedeli apró barátai, az énekesmadarak fészkeit.

Hosszú életének titkáról érdeklődöm. Széles mozdulattal int körül. Karjai, mintha meg akarnák ölelni a természetet, hálót adva nyolc évtizednyi egészségéért, tartalmas életéért.

— Apám kilencven évet élt. Remélem még nekem is egy jó tízesem hátra van.

Tamási Rita

Hattyúdal

13.

— Meséljen róla — kértem szelíden.

Ruth megvonta vállát. — Havonta egyszer meglátogatja a dirit, de sosem marad nála fél óránál többet.

— A didit?

— Gondolom, igen.

— Tehát nem biztos benne?

Ruth mindössze egy lekicsinylő pillantásra méltatott.

— Nem. De akkor is a nyakam rá, hogy a dirihez megy!

— Havonta egyszer?

— Ügy valahogy. Csinos, harminc körüli pasas. Szőke, kék szemű, és lehet vagy két méter.

— iNe mondja ... S

— Na jó, száznyolcvannál nem alacsonyabb.

— Autóval érkezik?

— 'Meghiszem azt! Fekete Chevrolettel.

— És mikor látta utoljára?

— Hát, azt így hirtelen nem tudnám megmondani.

Olyan negyediké vagy ötödiké körül... Hát persze! Ne-* gyedikén. Emlékszem már, hiszen akkor kapunk fizut. De miért érdekli annyira?

— Szeretném megismerni az ízlését.

Ruth furcsán nézett rám.

— Csak nincsenek biszexuális hajlamai?

Igyekeztem türtőztetni magam.

— Gyerekkorom óta kizárólag a nőikhöz vonzódom. Maga szerint ez betegség?

■— A legsúlyosabb kór. amit az orvostudomány ismer — súgta vidáman, majd hozzátette: — Csak azért

mondtam, mert állandóan a férfiakon jár az esze.

— Rendben, akkor beszéljünk a nőkről — adtam meg magam.

Ruth megtorpant. Egyik lábát kicsit előbbre helyezte, s 'mutatóujjával a mellemre bökött.

— Mondja csak, nem zsaru maga véletlenül? Néhány járókelő szitkozódva került ki bennünket.

— Ezt meg miből gondolja?

— A kérdéseiből. — Várt néhány másodpercig. — Ha netán zsaru lenne, jdbb, ha most azonnal elkotródik.

1— És a szimpátia? — Éreztem, a kérdéshez illesztett mosoly nem sikerült valami fényesen.

— Rühellem a zsarukat. Szóval?

Ruth arckifejezéséből az elszántságon kívül nem tudtam mást kiolvasni. Lassan benyúltam a zsebembe, elővettem a kiadóval kötött szerződésemet, és a kezébe nyomtam.

Sokáig nézegette, aztán felágaskodott, hogy szájával elérhesse az arcomat.

— Nahát, ez aztán a

mázli! — csicseregte a csodálkozás és a kedvesség határán. — Még sohasem találkoztam élő íróval! Ha én ezt elmondom Eveimnek,

meg fogja ütni a guta! Mr.

Wittgen, maga igazán a

meglepetések embere. Ugye maga igazi író?

— Néhány kritikusom szerint nem.

Ruth rengeteget kérdezett, én pedig türelmesen

válaszoltam. Amikor például megkérdezte, hogy miért jöttem el Silver Citytből, azt feleltem, riportot akarok írni a szállodák életéről, s elKOVÁCSOLT SIKER

Á nyolc óra tizenhat

Akár egy élő múzeumiban lennénk. A gerendákról hatalmas fújtatók lógnak alá, izzik a parázs, s a kovács- vas mellett ott .pihen a nagy kalapács. Ötvennégyben vették a .szaktársak a tizennégy éves Bolhái Ferencnek. A kovácsvas mellé dobogót építettek, s megnyitották a fújtató karját, Mosolyra derülhetett, aki akkor látta az inast. Ám a keménykötésű legénykéből mégiscsak kovácsmester lett. Meg nem válna a kalapácstól, így érzi jól -magát, ebben a műhelyben. Itt kezdett, s ha a nevek közben változnak is, ő maradt So- mogytarnócán, a gépműhelyben.

A briigádbeliek sem különbek.Jetién. Egy kivételével mjj^fljpki itt kezggjgjfez egyCsaknem harmincán üljük körül a kaposvári kórház vérellátó osztályán a nagy folyosói asztalt; idősek, fiatalok, férfiak, nők. Egyben hasonlítanak: az első szóra jöttek, amikor értesítést kaptak, hogy beteg embertársukon kell segíteni.

Régi véradók csaknem valamennyien. A tegnap . délelőtt azonban soron kívül jöttek be az osztályra.

— Két. betegünk szívműtét előtt áll — mondja dr. Tóth Ágnes, a megyei vérellátó osztály vfezető főorvosa. — Az operációra Budapesten kerül sor, ám mivel rendkívül ritka vércsoportú betegekről van szó, a szükséges mennyiségű vérre sokáig kellene várni. Osztályunk a megyében szervezte meg a véradást. így történt, hogy a Vöröskereszt megyei szervezetének segítségéve] az „A” Rh-negatív és „B” Rh-negatív vércsoportú önkéntes véradóinkat megkértük, segítsenek nekünk. Száz ember közül kettőnek- hatnak van ilyen vércsoportja, tehát nagyon ritka.

Boros Lászlóné karádi gyógyszerész a Vöröskereszt helyi titkára, Falujában szervezte az akciót, de a huszonhét véradó közül hatan Andocsról, négyen Szentbalázsról érkeztek.

— Nagyon sokat segítettek a község vezetői — Schádl Lajos párttitkár és Kovacsik Lajos tanácselnök — mondja. — Amikor egyik véradóinkat kerestem, csak a szomszédok voltak otthon, de ők is ragtön felajánlották, hogy szívesen segítenék. Erső állomásul a Nazir szállót választottam.

— Engem is bele fog írni a 'könyvébe? — kérdezte, és ajkát a hollyvoodi sztárokhoz hasonlóan benedvesítette.

— Ha nincs ellene kifogása.

Válasz helyett belómkarolt.

A vacsora kitűnő volt, igaz, meg is kérték az árát. Először konyakot rendeltünk, majd rákisiailátát, bélszínt .vegyes körettel, végül pedig egy üveg avignoni bort, ami Ruthnák hamar megártott.

11.

Visszafelé beugrottunk Charlie-lhoz.

Ruth nem volt elragadtatva a krimótól, szerinte büdös volt és füstös, de azért föltornászta magát a bárszékre. Whiskyt ittunk és bambultunk. Charlie diszkréten megvárta, amíg Ruth a toalett felé indul.

— A fene se gondolta volna, hogy ilyen nehéz dolog néhány bogár beszerzése — mondta, s egy gyu- fásskatulyát csúsztatott a tenyerem alá. — Svábbogár, sajnos, nem volt az egész kerületben. Ezek poloskák, Mr. Wittgen. Viszont szép kövérek. Ellenőriztem őket. Nyolc darab első osztályú poloska...

(Folytatjuk.)

kori uradalmi műhelyben, együtt alakítottak brigádot is, amelyről egyre többet beszélnek a Dél-somogyi Mezőgazdasági Kombinátnál. A brigádvezető Varga József is kovácsnak tanult, ez volt édesapja tisztes mestersége, s akkoriban még úgy dukált, hogy a fiú kövesse az apát. Ma persze az szerepel az igazolványában, hogy gépszerelő. A gépműhely előtt találkoztunk.

— A brigádra kíváncsi? Nézzen körül előbb. Ez a mi birodalmunk. Régi épület, de nem futja most újra. Télen-myáron, hóban és sárban kint az udvaron kell javítani a munkagépeket meg a traktorokat, hiszen nem férnek be. Itt élünk mjLJavaly még tizenketten v^pink, de hárman nyűgről nem lehetett szó, mert más a vércsoportjuk.

Balogh Antalné úgy jött Kaposvárra, hogy kisgyerekét a bölcsődében hagyta.

Az önzetlenséget és nagy nekibuzdulást látva azon gondolkodom, hogy miféle felső késztetés hajtja az embereket, hogy segítsenek beteg társaikon. Egyféle magyarázatot Kreka József né ad:

— Édesapám sok műtéten esett át, nagyon sok vért kapott. Elhatároztam, én is segítek, amikor tudok.

Az anidocsi Németh Jó- zsefné tegnap harmincadszor adott vért. Hallgatjuk dr. Tóth Lászlóné megyei véradó szervezőt, aki megköszöni a szíves segítséget a résztvevőknek. Mondatfoszlányok hangzanak a folyosón: „Emberi kötelességünk.” „Addig jó, amíg mi adhatunk.” „Csak valóban használjon.”

Aztán buszra szállnak, haza mennek. És az élet zajlik tovább. Nekik — az első hívó szóra érkezőknek is — részük lesz abban, hogy két ember élete — a nehéz műtét után — jobbra fordul.

díjba mentek. Az egyik betegség miatt, infarktust kapott, a másik kettő még visszajár, segít ha kell. S ez jó, mert munka bőven akad. A nyolc óra nálunk nléha tizenhatot jelent. Mint most tavasszal is. Törik az alkatrész, nincs raktáron? — hát megcsináljuk.

— De még mennyire! — vág közbe Bolhái Ferenc, a kovács. — Kiegyenesítjük még az ekevasat is, ha a szükség úgy hozza. Az őszszel is harmincat hoztam rendbe. Tudja mibe kerül egy új? Ezernégyszázba! Hát akkor kiszámolhatja, menynyit takarítottunk meg.

A gépműhely vezetője, Rozsonya János maga is a Táncsics Mihály brigád tagja, s akár a többiek, somogyi arnócad.

— Mindenkinek van otthon kertje és tart valamilyen állatot. Otthon is van mit tenni. De ha a szükség úgy diktálja, szombaton és vasárnap is itt vannak. Arról már ne is beszéljünk, hogy mennyi időnk ment a településünkre.

— Hallottam, játszóteret építettek...

— ... és az óvodáiban is csináltunk egy hasonlót. Ha karbantartásról van szó, akkor is hívhatnak minket. Elmegyünk az iskolába, építettünk járdát... Mindent, ami kellett.

A somogytarnócai brigádban egy ember van, aki napjában ingázik a szomszédos Csákánya vison tára. Az egyik bognár, Hautek János. Igaz, ő nem alapító tag, csak két éve került a brigádba.

— Ismeretlen volt a közösség ?

— Én is itt dolgoztam a gazdaságnál, de máslhól. Aztán jött a betegség, műhelybe kellett mennem. Volt egy üresedés, a kollégám, Béres János hívott, így gyorsan befogadtak. Olyan közösség ez. amelyikből nem lehet kilógni.

Nem hinném, hogy bárki is irigyelné őket az itteni körülményekért, ám mégsem panaszkodnak. Egyszerűen csak dolgoznák. E munka megbecsülése volt, hogy a napokban megkapták a szakma kiváló brigádja címet.

Nagy Jenő

Aranyfácán —

„szerződéses áron“

Vendéglátóéknál is megkezdődött a balatoni szezon. Egyik-másik üzletben már mozogni is alig lehet, persze nem a sok vendég, hanem a sűrűn rakott asztalok, székek miatt (minden tenyérnyi helyet ki kell használni), a pénzuyélőgépek mohón villogtatják színes szemeiket, hangzatos nevű discók támadnak, amelyeket valóságos sorscsapásként fogadnak a közelben lakók, s az üzletvezetők kalkulálnak: „a végső határ a csillagos ég”.

Helyenként a szó szoros értelmében percenként emelkednek az árak. Mint például a felvonulási épület stílusú, ám első osztályú Balaton eszpresszóban, mely Siófok központjában jelentős forgalomra számíthat. A minap két üveg Aranyfácán sör mellett beszélgettünk itt, s éppen az utolsó kortyoknál tartottunk, amikor a pincérnő udvariasan bejelentette, hogy váltás lesz. A pénztárcába nyúltunk, s némi borravalóval megtoldva kifizettük a számlát: 76 forint. A váltás nem tartott sokáig. Körülbelül 10 perc múltán az asztalunkhoz lépett egy másik felszolgáló, akitől két Aranyfácánt kértünk. Miután kihozta fizettünk.

— 90 forint — szólt dallamosan.

— Hát ez hogy lehet? — néztünk rá megütközve. — Tíz perccel ezelőtt 14 forinttal kevesebbet fizettünk.

— Most már zenés felárat is számítunk — felelte.

, Megdöbbenve néztünk egymásra, majd a zenekari pódiumra, ahol vastag takaró alatt szunnyadtak a hangszerek, erősítőik.

— Zenei felár, zene nélkül?!

A pincér sajnálkozva megvonta a vállát, ő nem tehet róla, ő csak egy alkalmazott. Az árakat a szerződéses üzletvezető állapítja meg. (Igaza van. Bár arról, hogy számlát sem adott a 90 forintról, s az asztalon ital árlapot sem találtunk, talán ő is tehet.)

Az Aranyfácán bplti ára 12,40 forint. Egy palackért először 38 forintot fizettünk, aztán 45-öt.

Ügy kell nekünk — mondtam hazafelé menet, majd megidéztem a vendéglátó szakemberék „tudományos színezetű” jóslatait, az *új üzemeltetési formák, köztük a szerződéses üzletek várható előnyeiről. „Jól járnak a bérbe adó cégek, de a vendégek is, mert a konkurrencia a fogyasztóknak kedvez.”

Tény: a bérbeadók valóban jól járnak, s mivel a bérbe vevő is jól akar járni, valakinek fizetnie kell a cehhet. S ez a balek természetesen a vendég. Persze csak addig, amíg hagyja magát „vendégül” látni.

Sz. A.

Véradás: sorom kívül