Somogyi Néplap, 1985. május (41. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-04 / 103. szám

1985. május 4., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS A háború véget ért, de még a háborúval volt teli minden, még várták haza azolkiat, akik már sohasem térnek vissza. A békét újból meg kellett szokni, nekem is va­lamit kezdeni kellett ma­gammal. írogattam, de ti­tokban tartottam, minit va­lami szégyellndvaló dolgot. Becsvágyó álmok nem gyö­törtek, de éjszakámként le­ültem és írtam, valahogy erre volt szükségem. És el­határoztam, hogy beiratko­zom a főiskolára. A front­ról visszatértek közül so­kan folytatták így az éle­tet, hát így döntöttem én is. Ehhez egy érettségi bizo­nyítvánnyal illett rendel­kezni, én pedig még arra sem emlékeztem, hol és mi­kor vesztettem el. Mindaz, amit a katonai táskámban hurcoltam — a családi fény­képek, fivérem két utolsó levele Moszkva alól 41-ből —, elveszett, amikor meg­sebesültem. Talán valahol az Urálon túl, ahol a háború nem űz­te el az emberéket lakóhe­lyükről, ahol nem lőtték, nem bombázták a városokat, ott tán megmaradtak a frontról jött levelek, a ha­lotti értesítőik, és minden­féle iratok-papírok — me­lyek végigkísérnek ben­nünket az életben, bizonyít­va, hogy mi mi vagyunk és nem valaki más — meg­maradtak és túlélték gaz­dáikat. De Voronyezsben áillt a front, mindkét oldal­ról ágyúkkal lőtték és bom­bázták a várost. Mi maradt volna meg? Az iskola sem maradt meg, ahol tanultam, a házunk semmivé vált, va­lójában már város sem volt. Ezért a háború után hoztak egy törvényt: ha három ta­národ igazolja^ hogy befe­jezted az iskolát, s annak idején megkaptad a végzett­ségről szóló bizonyítványt, ajkkor kiállíthatják számod­ba a bizonyítvány másola­tát. Három tanár — nem is olyan kevés, ha figyelembe vesszük, hogy egyesek a fronton estek el, mások a hátországban haltak éhen, voltak olyanok is, akiknek nyoma veszett az evakuáció alatt... írtam régi osztály- társnőmnek, Nágyának, ne­ki sikerült felkutatnia há­rom volt tanárunkat. A vonat reggel érkezett a rommá lőtt voronyezsi pá­lyaudvarra. Már jó előre kimentem a kocsi előterébe, és az utasok feje fölött néz­tem a peront. Ott, a vára­kozók közt állt Nágya. Gyapjúkendőben, hócsiz­más lábát összeütögetve, za­vartan tekingetett körül. Szeme előtt húztak el a ko­csik, vonatablakok, arcok, s ő minduntalan utánuk for­gatta a fejét. Leugrottam a vonatlépcsőnől és feléje sza­ladtam, ő pedig elnézett mellettem. Amikor odaro­hantam, felkiáltott, szeme könnyes lett, és olyan szívből Grigorij Baklcmov NAGYA Az elbeszélés a Lityeraturnaja Gazeta 1982. jan. 1-i számában jelent meg. jövő örömmel öleltük és csókoltuk egymást, ahogyan később soha többé. Egész nap kéz a kézben, összeka- rolva jártuk Voronyezst, el­mentünk tanárainkhoz és mindenki örült nekünk. Őszintén szólva, úgy gon­doltam, inkább nekem örül­nek, hisz én jöttem vissza a frontról. De a földrajzta- námőnk, aki egyedül ma­radt a háború után, búcsú- záskor az előszobában ma­gához szorította és homlo­kon csókolta Nágyát. A Bristol étterembe men­tünk ebédelni. A háború előtti években lakásunk ab­lakaiból mindennap láttam az étterem hatalmas üveg­tábláit, éppen szemben lak­tunk. A krémszínű francia stóroik mögött esténként szólt a zene, zajlott a fur­csa, titokzatos élet; a késői órákban pedig a portás, aki olyan volt, mint egy admi­rális, kitárta az ajtókat és kituszkolt egy részeget, az pedig azon nyomban igye­kezett vissza. Az étterem alatt üzletsor húzódott, az üzletek közt egy boltíves átjáró volt, mely abba az udvarba vezetett, ahol Ná­gya lakott. Hányszor áll­tunk sorba az üzletek előtt vajért, kenyérért, cukorért. A ruhatárban lesegí­tettem Nágyáról a kis bundát, a ken­dőt, Nágya tenyerével hát- rasimította a haját, lehúzta szűk ruhaujját és odasúg­ta: „Mit gondolsz, nem baj, hogy hócsizmában vagyok?" Én mentem elöl, ő, mint egy iskoláslány, mögöttem, az ajtóban előre engedtem. És most itt ülünk egymással szemben a magas, hideg te­remben, a nagy ablaknál. Az asztalon hűvös, kemé­nyített terítő. Az ablakon túl nagy pelyihű hó hull, né­zem, hogyan esik a túlolda­lon bele a házunkba, mely­ről leszzakadt a tető és be­omlott a födém. Most erre a romtetőre hull a hó. Az erkély vasrácsán keresztül hull, mely épségben függ a semmi fölött. Valaha itt futók, estikék, petúniák ne­velkedtek. Nézem most a Bristolból, hogyan hull oda, a mi házunk belsejébe a hó, és egy egész élet vonul el a szemem előtt, mely már el­múlt, és talán nem is volt soha. Odajött a pincérnő, s mi­közben letette a kis Dalack bort, a tapasztalt nő értő tekintetével mérte föl Ná­gyát, aztán rám nézett mo­solyogva, mintha értenénk egymást. Egy pillanatra az ő szemével láttam Nágyát, önbizalom nélküli feszélye- zettségét a szokatlan étter­mi környezetben, tarkójára tűzött vékony hajfonatát, nagy, domború homlokát, haja tövénél a bepúderezett kis pattanásokat. — Emlékszel, amikor ná­lunk jöttünk össze nyolca­dikos korunkban? — ka­pott Nágya a múlt után. — Hát arra emlékszel-e, hogy régen itt a Mihajlovszki óra állt? Igen, a Mihajlovszki óra. N em emlékszem már, miért hívták így, még a háború előtt lebontatták. Néztem arrafe­lé, ahol valaha az óra állt és szinte láttam, ahogy itt a Bristol mellett, az utcai pádon vizsgázom kémiából a mi szigorú igazgatónőink, Jekatyerina Nyikolajevna előtt. Már háború volt, de a mi évjáratunkat még- nem hívták be. Egyszer csak hí­re ment — sokféle hír ter­jengett akkor —, hogy azo­kat hívták be először, akik befejezték a tíz osztályt, én pedig nem fejeztem be, a kilencedikből mentem át a repülőtechnikumba. Ekkor határoztuk el Gyimfca Man- szurowai, iskolai jó bará­tommal, hogy gyorsan ma­gán vizsgát teszek a tizedik osztályból — együtt akar­tunk a frontra menni. így történt, hogy itt az utcai pádon vizsgáztam kémiából, a másik pádon Gyimka ült, súgott, aztán odaült hozzá egy részeg és jókat mula­tott. „Nézz csak magadra! — háborodott fel Jekatyerina Nyikolajevna. — Csak nézd meg magad és Manszurovot. Hogy Manszurov bevonul, azt megértem, neki majd hasznát veszik. De te minek mésiz?” És életben van Je­katyerina Nyikolajevna, és élek én is, lám eljöttem Vo- ronyezsbe a bizonyítványo­mért, Gyimka Manszurov pedig nincs többé. Emlékszem, hogyan men­tünk ki a pályaudvarra, jegyet akartunk szerezni Szmolenszkig. Ott, Vjazma vagy Szmolensak környékén harcolt az az ezred, amely­nél a bátyám tüzérségi pa­rancsnok volt, hozzá akar­tunk szökni. Szmolenszket már elfoglalták a németek, de dlterjedt a kósza hír, hogy a mieink visszafoglal­ták a várost. Hogy hittünk mi akikor a kósza híreknek, hogy akartunk hinni! A pályaudvari ügyeletes bevitt miniket az irodájába és óva­tosan kikérdezett: igaz-e, hogy Szmolenszk megint a mienk, honnan tudjuk ezt? Jegyet persze nem adtak. Közben robogtak a szerel­vények, a tehervagonok nyi­tott ajtajában fiúk álltak teljes katonai felszereléssel. Szerencséjük volt, egy-két évvel idősebbek voltak ná­lunk. Késő estig jártuk Nógyá- val Voronyezst, hol egymás Szépen magyarul — szépen emberül Fiatalos ifjúsági nyelv A stílus maga az ember. A fiataloké — természete­sen — fiatalos. Azaz sok­színű és ellentmondásos. Egyhangú és ötletes. Szű­kös és eleven. Valljuk be, kedves felnőtt társaim: ha a fiatalokról esik szó, gyakran abból általánosí­tunk, ami szemet szúr vagy fület sért! ítéletünk ezért féligazság. Az ifjú­ság nyelvhasználatában sem az értékeket keressük elsősorban, hanem a hi­bákat. Aki a fiatalok, diákok között él, tudja: az új tantervek bevezetésével anyanyelvi ismereteik gya­rapodnak, kifejezőképes­ségük fejlődik. Amin föl­szisszennek a felnőtt fül­tanúk, az a beszédmód és az első hallásra nyersnek, érzelemmentesnek ható szóhasználat. Főleg a fiúik, lányok kapcsolatának ki­fejezésében. A divatos sza­vak ép szókapcsolatok azonban pontosabban, dif­ferenciáltabban és nyíltab­ban utalnak a konkrét em­beri viszonyokra. íme, egy szerelem ki­bontakozásának fokozatai a szavak „vallomásában”: jó vagy nálam — bírlak — szeretlek. Először tehát a racionális ténymegállapí­tások hangoznak el, s csak utána az érzelmes, szavak. Ez a beszéd nem őszintébb annál, mint -amelyik a lég­gömbröptű és -tartalmú „saeretlek”-kel kezdődik ?! Figyeljék meg, mannyi- ra élethűen követik a kap­csolat alakulását a követ­kező „fiús” kifejezések: hajtok rá — együtt járok vele — udvarolok neki. A társalgás változó tartalmát és hangulatát ielzik ezek a szavak: szövegelünk — rizsálunk — beszélgetünk. S amikor először marad kettesben a fiú és a lány, csumiznak (lásd: puszil­kodnalk), később csókáznak, végül „rendesen” csóko- lóznak ők is. E „nyelv- használat” ellen csak ak­kor lehet kifogásunk, ha forgalmas utcán látjuk, halljuk ... Költői Adám mellett, hol egymás mögött, a havas járdák keskenyre taposott útjain. Nagy rit­kán csengetett egy-egy vil­lamos, fagyos ablakaival be­világította maga körül az utcát, aztán eldöcögött, ma­gával vonszolva a fényt. Autók nem jártak, a Szín­ház téren, a megmaradt osz­lopos drámai színház előtt felvillant a jélzőlámpa, egy kecskét vetzettek át. Egy öreg húzta kötélen szarvá­nál fogva, az öregasszony hátulról biztatgiatta egy­ujjas kesztyűjével. A fénytelen sötétségben telihold ragyogott a város, a tér, a női kolostor romjai felett. Úgy világított, akár a mezőben, Valamikor aipá- cák éltek a kolostor cellái­ban, megrendelésre azsúroz- ták a lepedőket, a batiszt zsebkendőiket, az ágyhuzato­kat, szorgalmasan hímezték az idegen monogramokat. A hólepte téglahalmok messzi­ről egy botjára támaszkodó szerzetes fekete sziluettjére emlékeztettek. És ahogy mentünk a ferde hóesésben, úgy tűnt, mintha a hold is meg a szerzetes is mozogna. Nágya most a hegy lábá­nál lakott. Sokáig álldogál­tunk a havas kerítésnél. Széttártam köpenyemet, szárnyával átöleltem Ná­gyát, magiamhoz szorítot­tam. — De hiszen nem szeretsz — mondta, s kész volt az ellenkezőjét is elhinni. Ez kijózanított. A padlón ágyaztak ne­kem. Nágya kishúga mind- utalan benézett, kíváncsian figyelte, hogyan teázumk kettesben a konyhában. El- ailvás előtt még sokáig hal­lottam suttogást a válaszfal mögül, Nágya anyja sutto­gott valamiről. M ásnap Nágya kikísért az állomásra. Megint ott álltam a kocsi előterében, a vonat. elindult, integettem. A ferde hóesés­ben távolodott a város, a pályaudvar, Nágya. S máig ebben a pillanatban sem ér­tettem meg semmit, csupán zavaros bűntudatot éreztem. Pedig két nappal ezelőtt, amikor megérkeztem, Ná­gya azt a fiút várta itt, aki neki rendeltetett, akit a sors neki őrzött meg, csak­hogy én ezt sakkal később értettem meg. Hiszen ki mást vánhatott volna Ná­gya, amikor az egész osz­tályból, az összes fiú közül egyedül én jöttem vissza a frontról. Z. Somogyi Erzsébet fordítása ZELK ZOLTÁN Hajolj alvó anyád fölé Hajolj ailvó amyád fölé most, mint ő Ihajollt gyerekkorodban ágyad fölé — s olyan mosoiyall! olyan hajlássa!! dlyan puháin! Nézzed a szemét, a lehunyt pilláik mögött tűnődik a szelídség. S rendekbe naikja érthetetlen képeit lassú életé nők. Nézzed kezét is! Lúg mairta ki az ujjalkat és meg görbülnek, mintha kezedet szorongatnák, - vagy mintha tálat tarbainának. Hajolj féléje szelíd ívben s kutassál! párás állmai közt - asztalnál ül most két fiávall s a tállak ételeikkel telve ... dicsérd hát másnap ebédnél, dicsérd a krumplifőzeléket: hízelgő szó ringassa holnap, mintha föl nem is ébredt volna. JEVSZEJ KRUKOVEC Hogy is mondta a bölcs? A vonat megnyugtatóan za­katolt kerekeivel a sínek il- lesztékein. Kupébeli szom­szédom, egy kövérkés, őszes hajú férfi meg-megvillantot- ta lapos üvegű orrcsiptető- jét. — Csodálatos időnk lett, nemdebár? — szólalt meg, szemmelláthatólag beszédbe akarva elegyedni. — Hát, szép ... — Márpedig, ha jó az idő — ahogy Descartes mondotta —, jó a hangulat is. Újból bólintottam bele­egyezésem jeléül. Ámde kí­nosan éreztem magam ami­att, hogy nem ismerem Descartes-nak ezt az érdekes kijelentését. — Hangulat, hangulat — nyújtotta el a szót szomszé­dom, mintha szónokolna. — Mindennek ez a kezdete, és mindennek ez a vége — ahogy azt Henrich Heine ál­lította ... Heinrich Heinét olvastam, de ilyen megjegyzése sehogy- se ugrott be. De hát lehet mindent észben tartani? Be­szélgetőpartnerem eközben pedig tovább szorongatott műveltségével. — És egyáltalán, hol a kez­dete annak a végnek, amivel végződik a kezdet? — ahogy azt Jean-Jacques Rousseau szerette mondogatni. Szomszédom úgy nézett rám orrcsiptetőjének üvegén át, ahogy a professzor néz a vizsgán megbukott diákra. És Í9V folytatta: — Mit mondjak, minden relatív, ahogy azt Albert Einstein megállapította. Lám maga meg én most itt uta­zunk ... De hova? Végül is ennek mi a jelentősége? Ahogy Voltaire mondotta: menj a magad útján, és az emberek hadd mondjanak azt, amit akarnak ... összerezzentem. Hiszen ezek — ugrott be hirtelen — nem Voltaire szavai, hanem Danteé. Ám beszédpartnerem nem hagyott magamhoz térnem. — Emlékszik, mit mondott Cicero a néptömegről: jöt­tem, láttam, győztem. Más­részt viszont Arisztotelésznél azt találjuk: ember — ez olyan büszkén cseng. Sehogy sem akaródzott ve­szíteni tekintélyemből egy ilyen nagy tudású ember sze­mében, és ugyanakkor na­gyon szerettem volna olvas­ni az előttem fekvő könyvet. Éppen ezért megtörtem a csendet: — önnek tökéletesen iga­za van. Igazolásként szeret­ném emlékeztetni az ön ál­tal is jól ismert indiai filo­zófus, Prijmaputra (a nevet futtában találtam ki) szavai­ra, aki azt állította: az em­ber az emberiség öröme. Ez­zel kapcsolatban Rene Cha- tobrian okosan jegyezte meg: mindent, ami az enyém, ma­gammal hordok. Vagy — ahogy Jaroslav Hasek mond­ta: változnaaz idők, meg­változunk mi is. Tulajdon­képpen ezért volt meg Ar­túr Conan Doyle-nak minden oka, hogy azt állítja: így mú­lik el a földi dicsőség. De nyilvánvaló, hogy erre By­ronnak köszönhetően jött rá, aki egyik történelmi tanul­mányában proklamálta: lásd a gyökereket!... Amíg ezt a szóáradatot el­mondtam, szomszédom fel­állt, és hátrálva az ajtó fe­lé ment. — Köszönöm az érdekes beszélgetést — motyogta. — Manapság nem oly gyakran sikerül találkozni a vonaton ilyen művelt emberrel. Na­gyon örültem. — Én még jobban! — ki­áltottam a mögöttem bezáru­ló ajtónak. Eltűnt a folyosón. Végre kinyitottam a könyvet. Ám alig merültem bele az olva­sásba, azt hallom a szomszéd fülkéből: — Ha jó az idő, tudja, jó a hangulat is — ahogy Mar- cello Mastroianni mondta ... Fordította: Juhász László

Next

/
Thumbnails
Contents