Somogyi Néplap, 1985. május (41. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-18 / 115. szám
8 Somogyi Néplap 1985. május 18., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMUVELODES Donászy Kálmán Májusi emlék Fák között az esti parkon átsuhant a bűvös alkony, lomb se libben, lég se leng, csend üli a végtelent. Visszfényét küldi most a nap a hárscsúcsok piroslanak, s iez úgy fest az esteli fán, mint rőt fez a vén kalifán. S a dús felső bíborokból alácsorgó színborokból szívünk kortyol, tántorog, mint az ittas vándorok. így hull rám ctz esti bánat, míg mormolom rest imámat ringass alkony, mámoríts, s tiszta békét rám boríts! Hová tűnt, ki itt a hanton úgy suhant csak, mint a fantom, mint a röpke lepkefény éji lidérc rejtekén. S merre tűntök szőke fürtök, mely arany sugárban fürdtok'.’ Hol van arca bársonya? Tán nem látom már soha! Itt a sétány, ott a pázsit, . mely lomhán az égre ásít, látta lenge lépteit, mint virágit tépte itt. Mind a fűnek, mind a fának sírom ezt, de itt a bánat írja nincs, nem is terem, s gyógyfüvét sem ismerem. Fák közt így az esti parkon, míg leszáll a bűvös alkony. ág se lebben, lomb se leng, könnyen hull csak csöndbe lent. Bécs Ernő KAPOR Fongasd édes nyelveddel a májusi fűszálat. G.ledicsiák irigy kiainma karcolja a vállad. Ha kaporból kötsz osdkirot, azt se bánom! Csak bújj át a sövényen, a rácsos holdvilágon. Varjúik így a hajnalt,. amikor a széniben vetik'őziiidk az árnyak, aztán vonjuk albilaíkodra, harmatos szoknyádat. Tornav Endre András szobrai TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS c sutorjai tizenöt évig volt színész vidéken, aztán felkerült Pestre az anyósa zöldség- és gyü- molcskereskedésébe, eladónak. Álmában ugyan nem egészen így képzelte el a pesti szerződést, de hát álmában továbbra is azt képzelhetett el, amit csak akart. — Ne búsulj, fiam — mondta neki az anyósa, aki bölcs volt, mint minden anyós —, jobb ez így, majd meglátod! Mert színészre nem tudni meddig lesz szükség, de hagymára, káposztára mindig. A krumpliról nem is beszélve. Csutorjait ez nem vigasztalta meg túlságosan, és abba is nehezen törődött bele. hogy próbák helyett a bö- höm nagy zsákokkal kellett birkóznia. Igaz, bölcs anyósa szerint az is férfit próbáló tevékenység. — Eltelik egy kis idő, és meg se kottyan neked — mondta. Eltelt a kis idő, meg a nagyobb idő is, de azért még mindig „megkottyant” Csuprjainak, hanem a lelke már kezdett hozzákérgesedni az egészhez. És csak valami fájdalmas nosztalgiával gondolt színészi múltjára, ahol különben nem sok babér termett neki. Különösen a filmnél nem. Egyszer hívták ki a filmgyárba egy nyúlfarknyi szerephez, akkor is tévedésből. Amikor Pocetnyik Pál, a kamcsatkai filmfesztiválon Ezüst Róka díjat nyert filmrendező meglátta. élénken tiltakozott. — Nem. kérem, nem ilyenre gondoltam. Sokkal rusztikusabb, göcsörtösebb fejre van szükségem erre a szerepre, erős, kemény kontúrokkal. Ne haragudjon, barátom, de az ön feje túlságosan lágy, a vonalai elmosó- dottak, akár egy vízfestmény. Mint egy őszi táj. Majd, talán valami Krúdy- filmhez . . . Ez volt az az élmény, ami a filmgyárhoz kötötte Csutorjait, és az a két pár virsli, amit bánatában megevett a büfében. Ennek is sok éve már, de azért csak megdobbant a szive, amikor egy napon Pocetnyik Pál lépett be a zöldségesboltba. Lombja vesztett fejjel, kissé elhízva, de azért a régi zsenire emlékezhető mozdulatokkal válogatott a padlizsánok között. Vajon megismer-e? — gondolta Csutorjai, bár ennek valószínűségében maga is kételkedett. Mindenesetre katonásan begombolta köpenye felső gombját, és kicsit kihúzta magát, mint közlegény a feljebbvalója előtt. P ocetnyik hosszan matatott a padlizsános- ládában, majd- kiemelt három szépen fejlett példányt, és vitte a mérleghez. Amíg vitte, szórakozottan rápillantott a pult mögött feszesen ácsorgó Csutorjai ra, aztán ránézett még egyszer, most már egy kicsit koncentráltabban, miközben a mérlegre rakosgatta a padlizsánt. — Igenis — mondta rekedten Csutorjai a mérleghez ugorva —, egy kiló tíz... Tessék ellenőrizni... — Jó, jó ... — szólalt meg Pocetnyik, továbbra is mereven figyelve Csutorjait —. elhiszem. Nem érdekes .. . Hanem, barátom, megtenne nekem valamit. .. — Hogyne, nagyon szívesen . .. — Akkor mondja utánam... Várjon csak, igen! Ezt a szöveget... Nem minden fajta szarka farka tarkabarka, csak a tarka fajta szarka farka tarkabarka . . . Megismételjem ? — Nem szükséges... — mondta Csutorjai, és eleget tett a nagy filmrendező kérésének. — Remek — mondta Pocetnyik —. most ugyanezt suttogva, aztán teljes hangerőből ... Csutorjai elmondta suttogva, aztán ordítva, hogy az egyik padlizsán legurult a mérlegről. — Nagyszerű! — tapsolt Pocetnyik. — És most, uram, tegye a golyóstollát a jobb füle mögül a bal füle mögé, és sétáljon a pult mögött gondterhelten. Kezdhetjük? — Igen ... — mondta Csutorjai, és sétált a pult mögött gondterhelten. — Ez az — mondta Pocetnyik megelégelve Csutorjai jövés-menését —, most még arra kérem, álljon a mázsára. Lemérjük, hány kiló. — Köszönöm, uram — mondta aztán —, s egyben elnézését kérem, hogy fá- rasztottam. Filmrendező vagyok, és a legújabb filmerm hez keresek főszereplőt, de kizárólag civilt. Talpig civilt, a civilnél is civilebbet. Magának olyan rusztikus, gö- csörtös feje van, erős, kemény kontúrokkal, a beszéde pallérozatlan, a súlya is megfelelő Itt a névjegyem. Holnap tizenegyre várom a filmgyárban. próbafelvételre. Nagyon kérem, jöjjön ki! C sutorjait nem kellett nagyon kérni, hogy másnap kimenjen. Megcsinálta a próbafelvételt, és néhány nap múlva közölték vele, hogy megkapta a szerepet, * — Nagyon jó, amit csinált — dicsérte Pocetnyik —, ez a natúr természetesség, ezek a szögletes mozdulatok, az egésznek életszaga van. Látja, ezért szeretek én civilekkel dolgozni a filmjeimben. Csutorjai lapított. Istenem, csak nehogy valaki lebuktassa, legalább a felvételek megkezdéséig. KRISZTJO MARKOV Kapocs az emberek között Mit tehet, mit kell tennie az irodalomnak.napjainkban, amikor a hamleti „lenni vagy nem lenni” kérdése immár nem az egyes embert érinti, hanem az egész emberiség fontos kérdésévé lett. Amikor a „lenni” feltétele, hogy békéjét megőrizze a világ. Az irodalom — kapocs az emberek között. Arra hivatott, hogy egyesítse az embereket az igazságért, a szociális igazságosságért való törekvésünkben, a béke, az élet és a jövő iránti kiapadhatatlan és kiirthatatlan szeretetükben, mely utóbbi nevében a* ember, ha a szó legigazibb értelmében valóban ember, kész kell legyen leküzdeni bármilyen külső akadályt és személyes kétségbeesést, szenvedést és bánatot. Minderről szenvedélyesen gondolkodott Lev Tolsztoj is, ezt a gondolatot hagyta örökül nekünk abban a hitben, hogy a művészet képes életszeretettel átitatni az embert, a művészet hivatása, hogy az embert az élet szeretetére késztesse. A valódi, nagy irodalom erkölcsi fölénye abban van, hogy ahhoz fordul, ami az emberben a legjobb: méltóságához és becsületéhez. Kibontakoztatja előtte a világ beláthatatlan horizontját és szépségét, gondolatait önmaga felé fordítja, kiragadja az elhagyatottság sötétjéből és hozzásegíti, hogy teljes lelki életet éljen. Minden becsületes művész állandó kötelessége — ellenállva fáradtságának és kiábrándultságnak —, hogy újra és újra emlékeztesse az embert: ki ő valójában. Tudatosítani benne újra meg újra, Hogy lélekben mind testvérek vagyunk — mi emberek. Lehetséges, hogy mi vagyunk a világmindenség egyetlen értelme. De vajon kiapadhat-e a fény és a jóság éltető forrása? Vajon képesek vagyunk-e az öngyilkosok szenvedélyes kétségbeesésével kioltani ezt a forrást? Végül is be kell lássuk, hogy a civilizációnak e vékony planktonrétege a mindenség tengerében, ha még oly régi is és sókat szenvedett, .túlontúl vékony ahhoz, hogy mindent kibírjon. Mindenekelőtt a kölcsönös segítségnyújtás és együttműködés a közös világnézet alapján, melyet az ismert szovjet költő, Nyikolaj Tyi- honov „a költő belső napjának” nevezett. A mi belső napunk a történelmi sorsközösség és a testvériség szelJakuba János festménye. Csabai tornyok. (A Nemzeti Galériában rendezett kiállítás anyagából.) Az idős munkásnő, akit a gyárban mindenki Cola néninek nevezett, odament a műhely főnökhöz: — Nem tudja, hová tűnt Lencsa? — Miféle Lencsa? — vonta föl szemöldökét a főnök. — Hát, az a talpraesett lány, aki fánkot meg kávét árusított a büfénkben. Már elfelejtette?. — A, sióval az,.. De miért van szükséged rá, Cola néni? — Már régen kiválasztottam; remek lány, ügyes teremtés, éppen ilyen kel- _ lene nekem menynek ... Bizalmasan elárulhatom, meg akartam kérni a kezét a fiam számára. — Elszalasztottad a menyedet, Cola néni, elszalasztottad! A te Lencsádat elbocsátották. — Elbocsátották? Talán vétett valamit? — Nem erről van szó. Magad is tudod, hogy mindenütt takarékoskodni kell. Hát ezért automatát állítottak Lencsa helyébe. Bedobsz egy pénzdarabot, és nyomban kiugrik belőle egy pohár kávé vagy egy fánk; amit kívánsz. És nincs szükség eladóra. Manapság olyan idők járnak, Cola néni, amikor mindenütt gépesíteni kell, a kétkezi munkát gépekkel kell felváltani. — A gépesítés persze jó lemétől fűtött együvétartozás .érzése. A szovjet irodalomnak egyedülálló a soknemzetisé- gűsége. Minden egyes szovjet író egységes, soknemzetiségű közösség tagja, egymást gazdagító nemzeti irodalmak testvériségének képviselője, melynek középpontjában a tapasztalatok gazdagságával s á szó legnemesebb érteimében vett „rangidősként” áll a nagy orosz irodalom, mely Puskint, Tolsztojt, Cse- hovot és Dosztojevszkijt adta a világnak s most katalizátora az egész szovjet irodalom fejlődésének. Ez az egységes, soknyelvű és soknemzetiségű kultúra magábaolvasztotta a világ- kultúra, a kis és nagy népek legjobb eredményeit. Stílusának, formájának, műfajainak minden különbözősége mellett a valóság művészi felfogásának gyümölcsöző módszere fogja egységbe: a szocialista realizmus. Ez nem absztrakció, nem az irodaldolog — szűri a szót tűnődve Cola néni. — De miféle emberek téblábol- nak ott az automata mö- \ gött? — A gépbeállító meg a lakatos. Az egyik javítja az automatát, a másik pedig megtölti fánkkal és kávéval. Egyszóval kiszolgálják á technikai berendezést. — Tehát az egy szem Lencsa helyettesítéséhez két jól megtermett legényre volt szükség, meg ráadásul az áutomatára? Nos, most már okvetlenül felkutatom ezt a drága kislányt. Az ilyen aranyat ér! Fordította: Gellért György marok felfedezése, hanem a mi művészetünk élő'lényege, mivel a morális-filozófiai kutatások eszköze, alkalmas a költői látásmódra és képes arra, hogy az embert a reális életben, a grandiózus történelmi események fényében mutassa meg. Ki tartja a földet? Ezt a gyakori használattól elkopott metaforát mint újdonságot fedeztem föl magamnak, megfejtettem filozófiai és költői értelmét, legutóbbi regényem írásakor. Többször elmondtam már, hogy e regény hősének, Edigej Buran- nijnak alakjában testet öltött a szocialista realizmus elvéhez való ragaszkodásom. Hiszen a szocialista realizmus legfőbb tárgya volt és ma is az — a dolgozó ember. S ez egyben azt is mutatja, mit jelent számomra a pozitív hős. Edigej számára a munka nem a létezés eszköze, hanem életcél, hivatás, kötelesség. Szabadon választja meg életútját s ez a választás férfiasságot, nemes- lelkűséget igényel tőle. Ezért ember ő a szó legteljesebb értelmében. Idegen tőle mindenfajta haszonlesés. Nem fogad el privilégiumokat, mert ezek sértenék a méltóságát. A munkához való viszonyának köszönheti, hogy szerves része a korának és a népének, ami nélkül az életét, sorsát nem tudja elképzelni. Edigej a dolgozó ember legfontosabb törvénye, a béke és az emberek iránti igyekezet törvény szerint él. Számára ez az össznépi összetartozás törvénye, Edigej arról álmodik, hogy új életre kelti a halott sztyeppékét. Lehet-e érdekesebb munka, mint élő,' csodálatos kertet alkotni a homokon? Jelenlegi fegyverzetünk mellett természetesen könnyebb megsemmisíteni a planétát. De ez nem Edigejnek való munka. Ez nem a normális embereknek való munka. Azt szeretném, ha az ilyen Edi- gej-féle emberek sokáig élnének, hogy az unokáiknak, dédunokáiknak is átadhassák a lelkűk szépségét. Aranyat oro mony
