Somogyi Néplap, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-04 / 79. szám
1985. április 4., csütörtök Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS A grúz őrmester Nyugalmazott tanácselnök barátom mondta el, hogy dunántúli falujukban még most, negyven év után is elevenen ól az emléke egy fiatail szovjet katonának, aki a felszabadító harcok során jutott el hozzájuk. — Márciusi nap volt, havas esőre, csípős szélre ébredtünk. Reggel nyolckor még csend volt a faluban, szokatlan, dermesztő némaság. Kilenc után a falut megszállva tartó németek üvöltözve kapkodták össze holmijaikat, s néhány perc alatt tavátobállitiák. A távolból géppuskák kelepelését hallottuk, majd erősödött a harci Zaj. Az ablakon át láttuk, hogyan vágtat végig a főutcán a szovjet lovas járőr. Az utca végén pihenőt tartottak, majd lépésben megindultak visszafelé. A mi házunk előtt, egy stzép szál fiatal lovas megsarkan- ■tyúzta lovát, az alacsony léckerítésen át beugratott az udvarra, és lovát az . alma- fához kötötte. Nálunk a nagyanyám volt a gazda. Szagolni, akaratos asszony, aki nem ismerte a félelmet. Kendőt kötött — mint mindig, ha idegen érkezett —, kilépett az ajtón, és ráförmedt a hosszúra nőtt, fekete hajú. nevető szemű legényre: „Nem látod, hogy kapu is van?”. A fiú nevetett nagyanyám mérgén, kezdte volna le- szerszámozni a lovát, amikor egy idősebb katona nyitott be a kapun, és tört magyar nyelven közölte rnaigy- anyámmal, hogy őrmester vendégjeinknek készítsen szállást néhány napra. Nagyanyámnak még válaszolná sem volt ideje, amikor újabb ilármia és mozgolódás támadt. Egy vágtató lovas odakiáltott valamit orosz nyelven a mi fiatal őrmesterünknek, mire az lóra pattant, és úgy, ahogyan étkezett, a kerítésen át kiugratott az utcára, majd elvágtatoltt a többiek- kek Nem sókkal később fegy- verropogást hallottunk a falu nyugati végjéből, de a csatazaj öt pered 2 lsem tartott, a szovjet katonák máris tódultak visszafelé. Kisvártatva 'megláttuk a mi őrmesterünket is, a homloka merő vér volt, kezét arcára szorítva, görnyedte« lépegetett, ketten is támogatták. A konyhában fektették le az öreg díványra, s néhány perc múlva megpillantottam falunk öreg orvosát. Rémülten toporgoitt két szovjet katona között, nem tudta, mit ákarhatnak vele, úgy keljett az ajtón beráncigál- ni. /De amikor meglátta a sebesültet és' megértette, miről van szó, gyorsan munkához látott. Kitisztította, leragasztotta iá sebet, s a sebesültet a tisiztiaiszobában ágyba dugták. Akkorra ' nagyanyám is megenyhült. Elegünk volt már nekünk a németekből, alig vártuk, hogy kitakarodjanak. S ha a szovjet őrmester történetesen nem a kerítésen át ugrat be hozzánk, nagyanyám egy zokszót sem ejtett volna. Így is szent lett a béka A sebesült ember egyébként is gondoskodásra szorul, táplálókra van szüksége, hogy hamar lábra állhasson. Najgyimama finom krumpli- levest főzött zöldséggel, sok szalonnával, és nem mozdult el1 az őrmester mellől, amíg az a tele tányért ki nem kanalazta. A fiatalember már másnap talpon volt. Közöttünk ült a konyhában1, s a gyűrött noteszban őrzött két fényképet magyarázta. Az egyiken nyilván a papát- marnát ilátituik, a másik fiatal lányt ábrázolt, s mivel nem értettük egymás nyelvét, csak gondoltuk, hogy a menyasszonya lehet. Szerencsénkre megérkezett az előző napi tolmács, s megtudtuk tőle, hogy vendégünknek Kamo Abasidze a tisztességes neve, a messzi Grúziából vetődött hozzánk. Grúzia nevét hamar megtanulta nagyanyám, de a katonáét sehogy sem tudta megjegyezni. A grúz őrmester — csak így emlegette, és így maradt meg a falu emlékezetében is. Aznap vidám esténk volt. Nem tudom, maradt-e- ahhoz hasonló emlékem gyerekkoromból. Előkerült egy szőke, jó húsban levő orosz katona-, aki harmonikával állított be hozzánk, mögötte a tolmács, két fekete kenyérrel és két katonaíkion- zervvel megpakolva. Nagyanyám hagymával és szalonnával egészítette ki a vacsorát, s mindjárt vidám muzsika verte fel a házat. A zenére a szomszédbeli lányok, fiúk is odasotmfordál- tak, nagymama hiába morgóit valamit a háborúról, a vidámság mind hangosabb lett. Öreganyám mérge is hamar elpárolgott Tettetett haraggal kérdezte meg Ka- mótól: „így élünk mostantól? Muzsikaszóval?” A grúz őrmester komolyra vált arccal intett nemet. Még tart a háború, mondta, cseppet sem vidáman. Szavaitól a mi kedvünk is csillapult, már csak arra tudtunk gondolni, hogy a katonák és a falu népe egész nap lövészárkot ásott, s amint a hozzáértő öregebbek ölmondták, két sorban állnak az ágyúk, torkolattal nyugat felé. Minden percben1 jöhet az ellentámadás. Nem is kellett várni, csak hajnalig. Még meg sem virradt, amikor elkezdődött a zenebona. Én az udvarból csak annyit láttam, hogy Kamo egy másilk társával géppuskát cipel a várdombon álló templom felé, s még körül sem nézhettem, már kettepelt is a géppuska a váromiladék mögül. Mint rossz álomra emlékszem, hogy a lármázó, izgága németek hogyan özönilöt- ték el a falut, berontva a házakbá, nincsenek-e ott megbúvó szovjet katonák. Alighogy a zaj iecsiand esült, a szomszédasszony jött lé- lékszakadva a rossz hírrel, hogy a németek felkúsztak a templomtoronyba, és agyonlőtték az onnan lövöldöző őrmesterünket. Nagymama szigorú arca kőszóborrá keményedett. Kendőt terített a vállára, és fütyülve a zűrzavarra, a papiak felé indult. Talán fél óra múltán titokzatos arccal, de megenyhülve érkezett haza. Kérdeztem, hogy a kendőjét hol hagyta él ? Egyetlen szóval sem válaszolt Egész nap /a szaMegyei képzőművészeti gyűjtemények 40 éve vát sem hallottuk, este pedig — ilyen még nem volt — egy fazék levest tett a füles kosárba, és rám bízta, hogy vigyem el a plébános úrnak. A templomnál csak a harangozót találtam, ó vette el a levest, s arra kér.t, mondjam meg nagyanyámnak, hogy 'takarodnak már a németék. Aznap éjjel alig aludtunk valamit. Korán reggel arra riadok, hogy kopogtatnak az ajtón. S ki lép be rajta? A grúz őrmester sértetlenül. A két szeme valósággal kacag, vállán a nagyanyám kendője. Felkapja nagyanyáimat, összecsókolja, és forogni kezd vele a konyha közepén. Az történt, hogy niérnet- gyűlölő plébánosunk felüzent a toronyba a hanan- gozóvail, hogy jönnek a fasiszták. A grúz őrmestes nem értette pontosan, mit akarnak vele, de más választása nem volt, követte az idős papot, aki elrejtette a templom alatti kazamatában'. A művészet szolgálatában Csontváry iKosztka «Tivadar: Tavasznyílás Mosztárban (Pécs, Modern Magyar (Képtár) Ismeretlen /festő: (Szí. Romualdws arcképe Amos Imre: /Angyal (Heves megye) (1765 körül; Komárom ímegye) Másnap elárasztották a falut a szovjet katonák. Nagy ember lett az ón nágyanyámból, de még belőlem is. Egy ezredes jött el hozzánk, hogy a kezünket megszorítsa. Este pedig, k5s gyűlés és szerény vacsora volt az iskolában. Magam is oitt ültem az ezredes melllett, plébánosunk, a harangozó és nagyanyám társaságában. Az ezredes beszédet mondott, de a hadaró tolmács fordításéból csiaík annyit értettem meg, hogy jó népnek mondta a magyart/, s hogy nem érdemeltünk ennyi szenvedést. Tíz napiig élt még nálunk a gjrúz fiú, s mondhatom, nem volt nála népszerűbb emberünk azóta sem. Nagyanyám nem is hitt maki, amikor továbbkészülődött. Az őrmester nem viccelt, csendben mondogatta, hogy mennek Berlin félé. Nla/gy- marna szinte megnémulit. Arcán ugyan semmit sem láttunk, de észrevettem, hogy remeg a keze, amikor védence fényképét imakönyvébe zárta. Kamo Abasidze is nehezen búcsúzott. Megígérte, hogy majd visszajön és szép kendőt hoz nagyanyámnak. Nagyobbat, melegebbet a réginél. Talán három héttel később azt hallottuk róla, hogy elesett. Valaki látta is a sírját a harmadik faluban. Nagyanyáimmal felkerekedtünk, meg is találtuk a nevezett sírt, de 'más név volt rajta/, a barátunkéhoz nagyon hasonló Nagymama haláláig úgy tartatta szá- mon, mint elveszett családtagot. Azóta nem hallottunk róla. Él-e, hal-e, honnan tudnánk? Hét évvel ezelőtt Tbilisziben jártam, kérdezősködtem felőle. Csiaík hüm- mögtek barátaim, hiszen Grúziában annyi az Abasidze, mint nálunk a Kiss vagy á Kovács. Kékesül Gyula A felszabadulásunk negyvenedik évfordulójának tiszteletére rendezett kiállítások sorában rangos hely illeti meg a Magyar Nemzeti Galériában megnyitott, a magyar múzeumok képző- művészeti gyűjteményeinek igényes válogatását bemutató kiállítást. Nemzed művészetünknek úgyszólván teljes panorámáját vázolja föl 19 megyei gyűjtemény több .mint négyszáz alkotásában. Ha egyszer sor kerül a magyar múzeumok történetének megírására;, kiderül belőle népi demokráciánk döntő szerepe a múzeumügy fejlesztésében és európai rangra emelésében A vidéki múzeumok művészeti gyűjteményeinek több mint nyolcvan százaléka 1945 után alakult, s az azóta- eltelt évtizedekben nyerte el mai formáját. A megyei múzeumok szerepe a kortárs művészeti életben az utolsó évtizedben fokozatosan megnőtt nemcsak a gyűjtéssel, hanem a rendszeresen sorra kerülő művésztelepek szervezésével, az időszaki tárlatokkal!, a megyei alkotóközösségek ista- polásával. Szorosan kötődik a múzeumokhoz néhány nemzetközi rangú művésztelep — Villány, Nagyatád, Makó es Nyíregyháza — működése is. A kiállítáison, ha közvetve is, de tetten érhető az a fejlődés, amely a múzeumok életében végbement. Most hozza meg 'gyümölcseit az a nagyszabású múze- umpolitikiai «koncepció, amely leginkább Ortutay Gyula és tudós munkatársainak nevéhez fűződik, amely az anyagilag legnehezebb években megalapozta a magyar múzeum- ügyet, kijelölve az egyes vidéki központok gyűjtési te- véklenységét, a területi adottságoknak és a hagyo- mányoknlak a figyelembevételével. A kiállítás történeti sorrendben vonultatja fel nemzeti művészetünk java anyagát. egy-két XVIII. századi külföldi művel együtt. A kortárs művészet minden iréhyzaitia gazdagon és jó művekkel van képviselve. Külön igjondoit fordítottak a helyi iskolák művészeinek bemutatására. Levegős tálalásban sorakoznak csaknem minden jelentős alkotónk művei, de semmi protokolláris íz nincs a szerepeltetésben. A szobrok bemutatásának erős határt szabott a teremsor mérete, de így is kiemelkedő művekben gyönyörködhetünk. A kiállításra került példáiul a nemrég elhunyt, világhírű magyar szobrász, Amerigo Tot 1948- ban készült Kavicsasszonya is. A tárlatot — amely június 30-ig látogatható — a nemrég! megnyitott, közadakozásból megvalósult Szombathelyi Képtár vsdeobe- mutoitója zárja. TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ A DALOLO „FECSKE" Ki dalol ilyen harsányan ebben a házban? Ezt magamtól kérdeztem egy józsefvárosi zugutcában. , A következő pillanatban megpillantottam a kőművest a házfal bombaüregében, amint téglát illeszt bele, és maiteres kanalával működik. Érdekes! Az első világháborút megelőző békében a kőművest „fecske” névvel csúfolták. Találó volt, mert részint a kikelet hozta el őt is a téli elvonultságból, részint a kőműveseké volt a legdalosabb iparág. Gyászeset, szerencsétlenség történhetett ott, ahol az épületállvány nem volt hangos a kőművesek énekétől. Azután ez általánosan. megszűnt. A tőke mindjobban elvette kedvét az iparosnak az énektől. A csökkentett munkabérek, a munkanélküliség, a szétzüllesztett, feloszlatott szakszervezetek utolsó védelmének hiánya, mind-mind elvehette a danától a kedvét a fecskének, hogy mogorván, némán robotoljon az állványok tetején. Íme! Most újra kifakadt a jókedve! Nagyon helyes! Dalolj csak, kedves fecske! Jelképesen is, valóban is a te mesterséged a jövő legfontosabb mestersége: újra építeni a romokat'itten! Ne sóhajtsuk vissza még az aranyos, régi békét sem. Annak intézményeiben rejlett a mai pusztulás. Üj, jobb élet elé fújjad tele tüdővel új dalodat! Durkó Gábor rajza Szabad Szó, 1945. április 8. Brestyánszky Ilona
