Somogyi Néplap, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-30 / 100. szám

1985. április 30., kedd Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Olvassuk újra A ménesgazda Gáli István - olyan fiatalon ment el, s olyan keveset teljesített mindabból, amit ter­vezett ... Hogy azonban mégis korszakjelző iró, az nem a véletlen, a vakszerencse dolga, az a tehetségéé; van aki egy betű-óceánnyi életművel is csak pislákol, ha az utókor visz- szanéz a múlt sötétjébe, s van, aki akkor is ragyog, ha keveset is engedett neki az élet. Az 1931-ben született Gáli István ilyen te­hetség, nem könnyű író, de mert minden ideg­szálával a korban élt, annak a kornak a kró­nikása lett, amely szülte - s az nem volt akár­milyen időszak. Történelmi korszakváltások, megtorpanások és újrakezdések, élet- és sorsváltások korszaka az övé, és ennek az élménynek megírója, irodalmi újrateremtője. A Szépirodalmi Könyvkiadó hazánk felsza­badulásának 25. évfordulójára regénypályá- zatot irt ki. A díjnyertes művek egyike lett Gáli István regénye, A napimádó. Az igazi siker azonban nem az lett, hanem A ménes­gazda. Az iró a müvet nem egyszerre irta, egyes részeit már korábban is publikálta, de a Csapda, és Az öreg után ez lett legsikere­sebb, és tegyük hozzá legigazibb regénye - ez utóbbit természetesen csak műfaji értelem­ben értve. A ménesgazda az ötvenes évek pontos korrajza, a megtámadott emberek, a volt méneskari tisztek támadó reakciójának és tragédiájának története. Ez a keret, és köz­ben egy határ menti falu hétköznapi életét látjuk. Sz. M. parancsnok. De a masas, nagy csontú internált nyu­godtan a szemükbe nézett. — Én az Eszterházy her­cegség hi tbizomány árnak gaz­dasági központjában dolgoz­tam. És a kegyelmes úrnak ekkora birtoka volt Magyar- országion. Ausztriában és Morvában is lehetett — combjához szorította a pléh- tányért — valamennyi. '•— Irodista volt? — nézte gyanakodva. — Nem éppen. Az apám is főgazdász. — Milyen iskolája van.? — Akadémia. — Kicsit gondolkozott, aztán hozzá­tette: — Német oklevelem van. Azaz volt. Mert hát a háborúban ... Legyintett, erre a száza­dos rászólt. — Álljon vigyázzban! Ha ezt nem hallja talán nem tud ilyen hamar dön­teni. — Ez jó lesz. — Vitára készen nézett a hadnagyra, de az beleegyezőan bólintott. Amíg a papírokat intéz­ték odabent, a tisztek ciga­rettázva álltak a kocsi mel­lett. Nem'beszélték többet a választásról, nézték a koin- déroik élé kígyózó sort. A százados újra hívni kezdte őket, hogy jöjjenek be az irodáira, ne restelljenek le­ülni egy kicsit, a madár se jár erre, örül, ha embert Tát, nem tudta, amikor a falusi rendőrségtől idekérte magát, hogy ilyen szolgálat ez, szinte rabnak érzi magát ő is — végül valami pálinkát emlegetett, ami odabent van az asztalfiákban. De a had­nagy parancsra hivatkozott, hogy azonnal fordulniuk, kell vissza. Busó Mátyás bóloga­tott, aztán elröstellte magát, és bebújt a kocsiba. Igazán ihattak volna egyet a száza­dossal, ha ennyire kéri. Előkerült az emberük jí batyujával, kezében egy Kass János rajza (Részlet) A hadnagy az autóhoz sie­tett, és beszólt: — Tessék, Busó elvtárs. ,Ez a választék. Kikászálódott az ülésről:, a derekát egyengette. Kezelt a zömök századossal, akinek zsíros haja kilógott az el­nyűtt tányérsapka alól, arca félke,téré cserzett. Tartózko­dó zavartan fogadta a kép­viselőt, mert nem tudta, mit mondjon, tisztelegjen-e, vé­gül széttárta a karját, és megismételte, amit a had­nagytól hallott. — Tessék, ez a választók — és megnyalta cserepes száját. Busó Mátyás fekete ruhá­jában, amiben az ülésszák­ra Pestre utazott, nagyon tékintólyesnek érezte magát. A pesti tiszt mellé húzódott, akit inkább magához illő­nek érzett. Három internált állt előtte. Ha igaz, nála mindegyikük többet ért a gazdálkodáshoz és mégis ő dönt. — Hány holdon gazdál­kodott? — kérdezte ötlet­szerűen az elsőtől, és csak arra ügyelt, hogy a megszó­lítást elkerülje. A ritkás hajú férfi lesü­tötte a szemét. — Ezerhat-ezernyolcszáz hollidoin. Kétszáz hold bérlet — tette hozzá gyorsan, mintha ez a többlet bajba keverhetné még most is. — Maga hány holdon? — Nyodcsizóz — böffentet­te a második, egy kopasz, kidülledt szemű. Ez ellen­szenves volt, a következőre nézetit. — Hát ha úgy vesszük — kezdte ;a harmadik egy kis ironikus felhanggal —, én kétszázhuszonegyezer-négy- százötivenegy holdon. — Ne marhuljunk, ember! — mordult közbe a tábor­Kiállítás a Munkásmozgalmi Múzeumban Hincz Gyula rajzai darab kenyér, amit reggeli helyett kapott. Papírjait az írnok a hadnagynak adta át. Busó Mátyás az ablakon dugta ki a kezét, hogy még­se váljon el búcsú nélkül a tábor parancsnokától — és fellélegzett, amikor kiértek az országútira. — Mondja csak, hogy le­het az — kérdezte új úti- társától —, hogy a műtrá­gyáról!, aminek táplálnia külleme a növényt, lerozs- dult a palánta levele? — Ez most vizsgáztatás? — A fenét! Ez a mi vizs­gánk volt, amin elbuktunk. — Több mindent keltene tudnom áhhoz, hogy meg­mondjam. Mit szórtak szét? Nitrogén-, foszfát- vagy mésztartalmú keveréket? — Mégiscsak bizonyítani akar­ta tudását. — Az is fontos, hogy megfelelő időben, jus­son a földre. Van, amit ha reggeli harmatra szórnak, és nem a tövéhez, hainem a levélzetre, elpusztítja a nö­vényt. — Óvatosam csipke­lődve megint megkérdezte. — Hányasra feleltem? — Jóll, nagyon jól — de­rült Busó Mátyás, mert Vé­dence egyre jobban tetszett. Nem szívbajos ez, nem! — Be se mutatkoztunk, lássál, Busó Mátyás vagyok. A férfi fanyarkásan mo­solyogva nyújto.tta a kezét. — Briaun Miksa, én is bé- emes vagyok. — Azelőtt nálunk a fél falut Braunnak hívták. Sváb ? — Az is. Az én családom­ban minden van. Az apám, pedig már 'hetven volt, a harmincas években kivándo­rolt Chilébe. Én manhiai! — maradtam. — Az elöl ülő tisztre sandított. — A fasiz­musra mondom, ugye. Busó Mátyás görögött, és suttyomban társára hunyo­rított. Nagyon megvidámo- dott, hogy ilyen jól sikerült az útjuk. A Magyar Munkásmozgal­mi Múzeumban nyílt meg Hímez Gyula kiállítása. Ara­di Nóra írja róla: „Hincz Gyula pályája hat évtize­des' folyamatos alkotómun­ka. Az a művészünk, aki kezdettől fagya legnyitot- tabhan reagált a képzőmű­vészet minden újabb rezdü­lésére. Soha. semmilyen elért eredményét nem tekintette lezártnak, mindenfelé fi­gyelt, minden újat feldol­gozott munkáiban és min­dig továbblépett. Nem az egymást váltó vagy egy­mással párhuzamos stílus­vonulatok teszik Hincz Gyu­la munkásságát annyira szí­nessé, változatossá, hanem a művészet funkciója és ak­tualitása iránti érzéke, me­részsége, ahogyan a legkü­lönbözőbb műfajokban kez­deményezésre volt képes. Festő, akinek egyik legna­gyobb erénye a rajz.” Dusa Lajos A TELEK Egyetlen tulajdona ,volt ez az üres teleik. Háromszögét két oldalról a kiserdő tüs­kés botorai szegélyezték, a háromszög alakú telek átfo­góját pedig a szomszéd ke­rítette el dróthálóval, és szúrós dróttal koronázta meg mesterművét. A parcellákat a gyáriak­nak osztották ki jó tíz éve, s így a felosztásnál a fon­tossági sorrendet is betar­tották. A fejesek a műút közelében kaptáik meg a ré­szüket, ott, ahol a lsghiatma,- rabb jelentek meg a kis ker­ti házak. A liget félé halad­va egyre több lett a deszka- bódé és a kiselejtezett ka­rosszéria, A nagynénje cso- magoüónő volt a gyárban, így neki már csak a dűlő végén jutott ez a három­szögletű darab. Amíg élt, addig krumplit, hagymát és paradicsomot vetett, és rö­vid, hegyes karókkal verte körül a telekhatárt. Az enyészet három irány­ból támadta meg a szebb napokat látott ágyasokat. A szomszéd kerítése felől erős kötésű tarack nyomult előre, két oldalról pedig az er­S. Maronde Tehetségkutatás — Pfeifer asszony — mondta ünnepélyesen az egység vezetője —, szeret­nénk önt egy alkalmassá­gi vizsgálatnak alávetni! Itt van egy háromezer márkás számla. A kollé­gák már legalább tízszer vallottak kudarcot Weiner úrnál. Egy garast sem fi­zetett. Ha ki tudja csalni ettől az embertől ennek a számlának az összegét, ak­kor megfelelő minősítéssel magasabb beosztásba he­lyezem. — Rendben... Csak még egy kérdés. Van-e ennek az úrnak fizetetten szám­lája más vállalatoknál? — De még mennyi! Fú- nek-fának tartozik. — Csak ezt akartam tud­ni. Még ma elhozom önnek a pénzt. Pfeifer asszony két óra múlva tért vissza. — Nem találta otthon? A notórius csalók régi \ trükkje! A fiatalasszony táskájá­ból tömött pénztárcát hú­zott elő. — Miért ne találtam vol­na otthon? Ellenkezőleg: otthon volt, és fizetett. — Ez egyszerűen hihe­tetlen! Csak nem azt akar­ja mondani, hogy sikerült tőle kicsikarni a pénzt...? — Pedig így van. Figyel­meztettem: ha nem fizet, akkor megyek a többi hi­telezőhöz ... — ... és elmondja ne­kik, hogy nekünk sem fi­zetett. Ez nem vezet ered­ményre. — ... és elmondom, hogy nekünk fizetett. Ak­kor aztán mint egy védte­len áldozatra minden hite­lező ráveti magát... Ami­kor becsületszavamat ad­tam, hogy senkinek sem mondom meg, ha valóban fizet, előhúzta a pénzt... Salga Attila fordítása dőcske bokrai lopták a tá­volságot a középen álló fé­szer felé. Az új tulajdöinos megjelenése után már az első évben eltűntök a kerti szerszámok, a székek, a kecsikelábú asztal, s csak egy dögmehéz vasalt láda és egy szakadt vásznú nyugágy ma­radt meg hírmondónak az egykori felszerelésiből. Su­nyin és szívósan dolgoztak az idegen ellen az alkalmi látogatók is, ákáncsafc a ta­rack és a kiserdő. Hanem a vadkapor illata fenséges volt, egészen be­töltötte a fészer környékét. Amikor viszont a ligiet felől fújt a szél, akkor a fiatal ecetfák és a bodzák uralták a légteret. — De hiszen itt nincs az égvilágon semmi! — csodál­kozott Olga, amikor először kijött vele a telekre. Valószínű, hogy tényleg emberibb a pucér homokos född egyenletes paliántacsí- kokkaíl, és szabályos sorbism ültetett gyümölcsfákkal. A fészernél is használhatóbb egy kimustrált autóváz, vagy egy deszka bódé, — hogy most a kis kerti házról ne is beszéljünk. Amúgy a „semmi” sem volt taszító. Elég volt! a kövéren terjengő lapura és a karcsú ecetfára nézni. Kü­lönbözőségükkel úgy illettek egymáshoz, mint Don Qui­jote és Sancho Panza. Mi­lyen szánalmas eredmény lett volna ehhez képest né­hány zsák hagyma. — Lusta dög vagy — ennyi volt a nő véleménye. Persze, bekeríthetné a tel­ket két-ihánomezerért Hat­ezerért kutat fúrathatna, építhetne a fészer helyett egy házikót bontott téglából, mondjuk huszonötezerért. Mindezt három és félezer­ből, amiből még lejön az albérlet és a gyermektar­tás... — Add öl, ha nem hasz­nálod! Olga felélénkült, ahogy felmérte a terepet és a le­hetőségeket. Megszépült a tervezgetéstől, ahogy izgett- mozgött az öreg ládán a vadikiapor bő illatában. Kép­zeletében kezébe vette a kert sorsét, készen lett OTP- kölcsönökből a kisház, és darazsak dongtak a meggy­fákon. Aztán a házasságá­ról bes>zélt, hogy tulajdon­képpen megvan mind-énük, boldognak kellene lennie. A szeme fehérje két sanda hold lett, úgy nézte a ma­gas gyomot, a fészer letapo­sott füvet. — Lám, lám. A végére te is elbozótosodtál. Így leg­alább illesz hozzám. Szúr­hatsz, mint a bogáncs, és csíphetsz, mint a csalán. De ki is nyílhatsz, mint a für­tös bodza. Aztán elmaradt Olga is. Gyanús dolog, ha valaki nem akar birtokolná. Csak úgy, néha szeretkezni, ami­kor épp kijön a lépés? Na nem. Két zsák hagyma nem sók, de az is valami. Biz­tonságérzetet ad, hogy nem hiába dugványozott az em­ber. Allk'onyodott. A vörösen lebukó nap egyre halvá­nyabb lett magánya ron­gyos bíborában. A lenge kis­erdő is kibélelődött salját árnyékával, és a felzizzenő szélben a kinyúló ágak mo­hón kapdostak az üres telek felié. — Csak semmi kapkodás, úgyis a tiéd lesz — morogta, amíg elindult a poros dűlő- út irányába. Pass Lajos UTÓLAG Bizony, hamu és por, mondogatom, és nem rohad ki számból a cigaretta. Tócsát bőgnék az oszlop alá, de csak támaszkodom az iszonyú halálfélelemben. Elvijjannak kocsik, fehéren; mit sem tehetek. Szárnysuhogást hallok, teljesen mindegy plakáthang, forgószél, avarsurranás, nekem: szárnysuhogás; és gyertyagyújtás akárhány cigaretta. Mesévé válik minden, a homlokomra hozott kendők, telefonsikolyok, sebtiben ingmosások, temetőink csöndje, a drukk szeretőnkhöz, a kölcsönök, ócskavasak, a sakkmeccsek! Melyikünk lép most? — ezen a hülye táblán összefolynak a négyzetek. Miért nem kibicelsz? Alszol? Ez ostoba kérdés volt — de mese már ez is.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents