Somogyi Néplap, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-30 / 100. szám
10 Somogyi Néplap 1985. április 30., kedd ITTHON ÉS TÁVOL Iparfejlesztés a megyékben Beszélgetés dr. Tatai Zoltán egyetemi docenssel Az utóbbi hónapokban ismét gyakran szóba kerül a megyék iparosításának ügye. Sokan mondják aggódva, hogy az elmúlt éveikben lelassult a folyamat, s az új közgazdasági viszonyok nem kedveznek az iparfejlesztési stratégia továbbfolytatásának. Drágább lett az infrastruktúra, több’e kerülnek a beruházások, s az állam, a vállalatok ott költik el majd pénzüket, ahol kifizetődőbb. Valóban fellépett ilyen veszély? Mire számíthatunk a jövőben? — ilyen és ehhez hasonló kérdésekről beszéltünk dr. Tatai Zoltán egyetemi docenssel, a Politikai Főiskola tanárával, aki immár 27 esztendeié foglalkozik a témával. Számos cikket, tanulmányt int erről a tárgykörről, 1984-ben pedig több száz oldalais könyve jelent meg Iparunk területi szerkezetének átalakítása címmel. — Mielőtt a téma érdemi tárgyalására térnénk, tekintsük át, mi történt, fiz elmúlt 40 évben. Márcsak azért is, mert a könyvét is ennek szentelte. — Az elvitathatatlan eredményekkel kezdem. A korábban iparral nem vágy csak alig rendelkező térségekben, mindenekelőtt az Alföldön jelentős ipari bázis alakult ki. Szabolcs megyében, amelyet Magyarország Szicíliájának neveztek valaha, a felszabadulás előtt mindössze öt olyan üzem volt, amely száznál több embert foglalkoztatott. Mia 55 ezren dolgoznak a megye iparéiban, s jó néhány olyan — ezer dolgozónál többet foglalkoztató, nemzetközileg is jegyzett — üzemünk van, mint a tiszaVasvári Alkaloida Gyár, a Tungsram és a Taurus .nyíregyházi gyára, a Nyíregyházi Konzervgyár, a MOM mátészalkai üzeme. Hasonló mértékben iparosodott a korábban ugyancsak iparszegény Hajdú-Bihar, Bács-Kiskun, Békés, Szolnok, a Dél-Dunántú lon pedig Tolna, Somogy és Zala megye. Az ipartelepítéssel párhuzamosan megváltozott, komplexebbé vált a megyék iparszerkezete. Azókban a megyékben és városokban, amelyekben azelőtt többnyire csak férfiakat foglalkoztató nehézipari üzemek voltak, a nők számára is munkalehetőséget teremtő, köny- nyű- és más ipari üzemek sokasága alakult. ki. Az iparosításnak köszönhető, hogy az iparszegény megyék lakói egyáltalán munkához jutottak. (Korábban százezrek nem találtak lakhelyükön munkát!) Sok Százezer földművelő, háziasszony vált nagyipari munkássá, kialakult, meghatározóvá vált a műszaki értelmiség. Minthogy az ipar a legfőbb városfejlesztő elem, új városok jelentek meg a térképen. Az ipar nemcsak nagy- és középvárosaink, megyeszékhelyeink képét formálta át, hanem gyökeresen megváltoztatta az olyan, ma már nagyobbrészt kisvárosaik, nagyközségek életét is, mint például Paks, Tamási, Dombóvár, Tab, Marcali, Nagyatád, Barcs, Lenti. Az iparfejlesztés csökkentette azt a legújabb kori modem népvándorlást, amelynek az volt a jellemzője, hogy az iparszegény megyék lakossága százezerszám a budapesti agglomeráció, illetve Észak-Dunáin- túl térségeibe költözött át. Átalakult az ingázás is. Azelőtt sok tízezer szabolcsi, alföldi, dél-dunántúli férfi csak hetenként, kéthetenként, esetleg havonta tudott hazatérni, most viszont a legtöbb ingázó napi másfél órai oda-vissza utazással meg tudja oldaná közlekedését. Sokaiknak Budapes ten is igénybe vesz átlagosan napi másfél órát az oda-vissza utazgatás. Ennek a nagy, az egész ország arculatát átformáló iparosításnak természetesen árnyoldalai is voltak. Mindvégig kisebb-nagyabb fokú, többnyire burkoltan megnyilvánuló ellenállás kísérte, például egyes budapesti székhelyű váilattatóknál, intézményekben. Ennek tulajdonítható, hogy olyan üzemeket is a fővárosba telepítettek, amelyeknek nem itt lett volna a helyük. Néhány megyeszékhelyünk túlzottan a megyeközpontba koncentrálta a beruházásokat, elhanyagolva a többi településit, ezért egyik-másik nagy- és középvárosunkban „pesties” jelenségekkel kellett szembenéznünk: hirtelen felduzzadt a lakosság. nőt- tön-nőtt a lakás-, üzlethálózat-, óvodaihely-hiáiny. — A szavaiból ítélve egyáltalán nem tekinti befejezett folyamatnak a merjék iparosítását. — Nem lehet lezárni a gazdaságii, társadalmi folyamatokat. Ha megszüntetünk egy ellentmondást, újak támadnak helyettük. Budapesten és az ország számos nagy- és középvárosában gondokat okoz még ma is a lakás-, közmű-, és kommunális létesítmény hiány. Mindez arra int, hogy a jövőben több figyelmet kellene szen telni a kisvárosok és nagyobb községek iparosítására is. Már. azért is, mert a nagy munkaerőhiány közepette még mindig vannak olyan fehér foltok az ország peremvidékein — Szabolcs, Észak-Borsod, Battonya és Tiszafüred körzete, a Dráva mente példáuil —, ahol a foglalkoztatási gondók sem ritkák. Mindent egybevetve: túl vagyunk „az ipart minden áron” korszakán. De a termelési és termékszerkezet korszerűsítése, az ipar megújhodása további nagy változtatásokat igényel, amelynek során növekvő szerepre tesz szert a gazdasági hatékonyság. — Véleménye szerint hogyan lehetne összeegyeztetni a megyei, helyi igényeket és a népgazdaság hatékonysági követelményét? — Induljunk ki abból a feltevésből, hogy ezután a nagyvárosokra koncentrálták az iparfejlesztést, mondván, hogy ott kiépített az infrastruktúra hálózata, tehát olcsóbb. Kérdem azonban: kíné alapoznának, hiszen így is gondókat okoz a munkaerőhiány. Ezért — akár tetszik, akár nem —■„ a megyékhez kell fordulni. Kérdés persze, hogy melyikhez közülük? Kétségtelen, hogy nő a verseny köztük: M kínál -kedvezőbb megoldást? De az nem kétséges, hogy csak hosszas vizsgálódással, alternatívák kimunkálásával lehet eldönteni, hogy a munkaerő mennyiségét, összetételét, a közművesítettség fokát, a szállítási költségeket és még sók más figyelembe véve hol a legkifizetődőbb az iparfejlesztés — Befejezésül, mivel kívánja zárni ezt a beszélgetést? — Azzal, hogy az elmúlt 40 év során a mezőgazdaság szooi-ailista átszervezése mellett az ipar területi szerkezetének átalakítása eredményezte az országban a legnagyobb társadalmi, gazdasági átalakulást. Hozzátéve, hogy alaptalan azoknak az aggálya, akik e folyamat lezárulásától tartanak. Ez a fejlesztési stratégia a következő negyven esztendőben is folytaótdik, csak persze másképp, mint idáig. A váltoízó feltételek és igények követelményei szerint. Magyar László Szegények gazdag országban A harmincas éveikben, a világválság idején közismert volt Budapesten „Róbert bácsi konyhája”. Róbert bácsi jótékonysági akciója keretében a munkanélküliek ezrei álltak soriba egy-egy tányér meleg levesért. Ma, a XX. század végén a fejlett tőkés országokban megdöbbentő módon ismétlődnek meg a nálunk már — szerencsére — elfelejtett események. S bár a jelentések a gazdaság némi megélénküléséről adnak számot, a munkanélküliek száma’ Nyugat-Európá- ban egyre emelkedik és a húszmillió felé közeledik. Nem iobb a helyzet az Egyesült Államokban sem. Az idei súlyos tél még fokozta a szenvedéseket. A hajléktalanok menhelyei Londonban zsúfoltak. Becslésék szerint 10 ezerre tehetők azöknak a száma, akiknek niincs hova haza- menniök. Ezrek éjszakáznak a metróhidak alatt vagy a Waterloo pályaudvar közelében. A fagy és a hóvihaMunkanélküliség Nyugat- Európában a kereső lakosság %-ában Munkanélküliség Nyugat-Európában tung grafikonja) (A Süddeutsche ZeiAz éhezőknek osztanak. meleg ételt rok ellen matracokkal, takarókkal, újságokkal, jobb esetben hálózsákkal védekeznek. A legtöbb közülük fiatal, aki munkát keresni jött a fővárosba. Hasonló képet fest a nyugatnémet Spiegel magazin a párizsi szegényekről. Az Üdvhadsereg jngyenkony- hája, a „leves-expnessz”-nek becézett, átalakított teherautó csak télen közlekedik. Az autónak jó egy tucat megállóhelye van. Az éhezők egy-egy tányér, lóhússal erősített meleg zöldséglevest és egy darab kenyeret kapnak. A levesért jelentkezők zöme ugyancsak 20 és 30 év közötti fiatail. Jellemző a 23 éves lyoni Bemard De- ferre hegesztő helyzete. A fiatalember 1983-ban vesztette él állását, mert a cég, ahol dolgozott, csődbe ment. Azóta munkanélküli. „Otthon” a párizsi szeméttelepen Világgazdaság A kelet-európai szocialista országok fejlődése hosszabb távon, nem a szakadatlan sikerek láncolata, de nem is a legyőzhetetlen nehézségek sorozata. Csak kiegyensúlyozott mérlegkészítés teheti érthetővé a háborút követő évek koirszákos gazdaságii és társadalmi váltását, és a • mai, történelmi fordulattal is felérő új fejlesztési korszaknak számos gondját. Rendkívül heterogén: fejlett és elmaradott, ipari és agrárjellegű. túlnyomórészt önmagát ellátni képes, cs főként külső- szállításoktól függő országok csoportja kezdett neki a, ,háborút követő években a viharos gyorsaságú váltásnak. A szocialista gazdaság áű-uiá szektorát kiépítve új iparágak sorát hozták létre, a nehézipari központi fejlesztésekkel növelték az ipar súlyát, különösen a nehézipari ágazatokét, a mezőgazdaság szocialista fejlődésére alapozva pedig lökést adtak az agrárszektor megújhodásának. Az elmúlt negyven éviben a szocialista országokban az Á szocialista országok négy évtizede állóeszközök állománya ötszörösére növekedett, megduplázódott az ipari foglal- klaztatattak száma, és még ennél is gyorsabban nőtt a szakképzett dolgozók létszáma. Csak két számjeggyel kifejezhető gyorsaságú fejlődésen ment keresztül egyes korszerű vegyipari, kohászati és gépipari ágazat az elmúlt negyven évben, es teremtette meg az életszínvonal fejlődésének anyagi ?,lapját. A kelet-európai szocialista országokban 1938-hoz képest négyszeresére-ötszö- rössére nőtt a lakosság reál- jövedelme, és megsokszorozódtak a társadalmi juttatásokra fordított, kiadások is. Létbiztonságot teremtettek az országok a teljes foglalkoztatással és a szocialista ellátási rendszer kiépítésével, annak fokozatos kiszélesítésével. Szubjektív hibákkal, torzulásokai, de a gazdaság- történelmi körülményeivel építés kezdeti szakaszának — a katonai fölénnyel rendelkező nyugati országiok fenyegetésével — egyaránt magyarázható, miért is szorult háttérbe ekkor a fejlesztés minőségi oldala. Az országok a szükséges védelmi képességet, a nemzeti jövedelem társadalmi osztályok, rétegek és termelő- szektorok közti gyors átcsoportosítását, a társadalmi egyenlőség elvének érvényre juttatását a gazdasági döntések messzemenő köz- pontosításával valósították meg, kevés helyet hagytak a gazdaság „főszereplőinek” az önálló döntéshozatalra, a piacnak pedig a fogyasztói és a vevői értékítélet érvényesítésére. A hetvenes éyektől megfogalmazódott középtávú és éves fejlesztési programok valamennyi országban már a minőségi fejlődés követelményeinek megfelelően kpszülték. Az NDK idei tervtörvénye például már az első mondataiban azt hangsúlyozta, hogy jelentős mértékben javítaná kell az energia- és az anyaghasznosítás hatékonyságát a termékek magasabb fokú feldolgozottságával, minőségének javítása révén. A ráfordítások, a költségek csökkentésének kell adnia az ipari termelés növekményének jelentős részét — írja a terv. A gazdasági teljesítmények növekedésének — a nyolcvanas évek elején is folytatódó — lassulását a hátrányos külgazdasági feltételek mellett az is előidézte, hogy a gazdasági feszültségekre még nem sikerült az intenzív fejlesztés módszereivel választ adni. Nem, sikerült felszámolni a termelés és a belső felhasználás, .az export és az import, a lakossági jövedelmek és azok ' a fedezete közt fe-, szülő m’áiiytalanságokat. Közgazdászok, gazdaságira- nyitók egyaránt felismerték, hogy minőségi fejlődést aligha lehet olyan irányítási módszerekkel elérni, amelyek az extenzív fejlődés irányainak. f eleltek meg valamikor. A szocialista országok a terv és a piaci eszközök országonként eltérő kombinációjával igyekeznek úrrá lenni a pazarláson, gátat vetni a befejezetten beruházások állománya növekedésének, és felszámolni a kínálattól eltérő áruválasztékot. A gazdaság alkalmazkodási folyamatának gyorsulását remélik a Szovjetunióban attól a vállalati kísérlettől, amely szélesebb döntési joggal ruházta föl a vállalatvezetést, és amelyet sikereseién szélesebb körben elterjesztenek. Valamennyi ország igyekszik közelebb hozni a termelőt a piachoz, ezért növelik a tervszámok között a ráfordítási, hatékonysági mutatók szerepét, még ha nem helyettesítik is a tervutasítást a vállalatok közvetett irányításával. A KGST legutóbbi csúcstalálkozóján is hangsúlyt- kapott, az áru- és pénzmechanizmus integrációs szintű fejlesztésének fontossága, és konkrét döntések is születtek a hatékonyabb energetikai és agrárgazdasági együttműködésiről, a vállalatok közvetlen részvételéről az országok közötti kapcsolatokban. Marton János A munkanélküli segélyt 18 hónapig kapják, a szociális segély — amelyet minden alkalommal újra kell kérni — napi 40 frank, egy darabka koQtoászos kenyérre és egy csésze tejeskávéra elég. Lakbérre semmi sem jut. A hatóságok korábban elrendelték: a metró oadj.au műanyag székekre cseréljék ki, hogy azokon ne lehessen aludni. A tragédiák után a metró vezetője mégis megengedte, hogy két állomáson 200 ágyas szükség- szállást rendezzenek be. ötezer chicagói várakozik a dermesztő Hidegben órákon keresztül a főpostahi- vatal előtt, hogy a meghirdetett, alacsonyan fizető 170 állás valamelyikét megkaphassa. A Chicago Tribüne cikksorozata szerint a város 890 ezer lakóját fenyegeti az éhínség. Egy fűtetlen New York-1 bér házban január 21- én megfagyott a 62 éves James Kelly és a 37 éves Frances Fűltem A hatemeletes bériház tucatnyi lakását két hónapja nem füttet- te a tulajdonos. A kettős tragédia után a többi lakót szükséglakásokban helyezték el. Az újság szerint ezen • napon, mínusz 19 fokos hidegben 20 ezer ember aludt az utcákon, pokrócokba takarózva, egyesek matrac helyett húllámpapírt használva. Az International Héráid Tribüné egy kutatóintézet jelentésére támaszkodva arról számol be, hogy az Egyesült Államok déli államaiban 1979 óta 9,4 millióról 12 millióra nőtt a szegények száma. A szegénység legjobban a fekete bőrű lakosságot sújtja. Becslések szerint 39 százalékuk él a létminimum alatt. A déli „új szegénység” csupán egy része az országszerte növekvő elnyomorodásnak. A Szövetségi Statisztikai Hivatal jelentése szerint az 1979-es 26,1 milliós szám 1983-ra országosan 35,4 millióra növekedett. Mindez következménye annak a kormánypolitikának, amely drasztikusan csökkentette a segélyeket A U. S. News and World Report az amerikai munkanélküliségről közöl adatokat. Eszerint az Egyesült Államokban 1984 szeptemberében a keresőképes lakosság 7,4 százaléka nem talált munkát. A fehérek 6,4 százaléka, a feketék 15,1 százaléka és a spanyol—amerikaiak .10,7 százaléka volt munka, nélkül. A csillogó kirakatok mögött hasonló jelenségekkel találkozunk szinte valiaimeny- nyi nyugati országban. Joggal állapította meg az amerikai katolikus püspöki kar pásztortevele: „A tény, hogy egy olyan nemzetből, amely olyan jómódú, mint a miénk, ennyi ember szegény, szociális és erkölcsi botrány.” Gáti István
