Somogyi Néplap, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-27 / 98. szám

8 Somogyi Néplap »Ly»-.-.-* ^ 1985. április 27., szombat «fft« mM , M , " ' " " ' *t I « I 88 SS IRODALOM, MŰVÉSZÉT, KOZMUVELODES Koppom Kéiooo GYALOG bízón...* S omogy déli részén, Darányban születtem 1924-ben. Szüleim f ogüialk ozásának meg - határozásával már iskolás koromban bajban voltam, mert az állomással szemben levő kocsmát nagyapám haláJa után édesapám örö­költe. Volt nagy ház, hatal­mas kert és a bankban any- nyj tartozás, hogy a váltók törlesztése már kiskoromban rém volt. Az idegesség mint a lidérc, úgy telepedett a házunkra. Első kislány testvérem há­roméves korában, az ugyan­annyi idős unokabátyámmal együtt egy napon, diftériá- ban meghalt. Születésem nem volt nagy öröm édes­apám számára, mert csak lány voltam, méghozzá nyiszlett, nyofoigós lány. Az elemi iskola hat osztályát Darányban végeztem el, na­ponta négyszer másfél kilo­métert! gyalogoltam, mert délelőtt és délután is kel­lett menni az iskolába. Már ötéves koromban beírattak, nagyon nehéz volt az első év. Sokszor sírva« értem ha­za, a nagy hóban alig bír­tam emelni a lábamat és a táska is nehéz volt nagyon, mert a palatábla és a könyv mellett tüzelőfát is kellett vinni. Lassan szerettem meg a tanulást. Soha nem volt velem baj, rendesen visel­kedtem, a mi családunkban nem lehetett másképpen. Együtt laktunk édesapám húgának a családjával, ott két gyerek volt. öt év után megszülettek az ikertestvé­reim, ez már öt gyerek. Az­után a nagyapám, aki olyan helyes öregúr volt, mint Piacsek bácsi Rippl-Rónai képein, csak nem tudott bán­ni a pénzzel. És volt még egy süketnéma nagybátyám, aki megható rajongással sze­retett bennünket, gyereke­ket. Édesanyám félárva volt, tizenöt évesen adták férjhez édesapámhoz, aki sokkal idősebb volt, szorgalmas, ko­moly, de indulatos ember. Gyermekkorom a nagy fé­lelmek jegyében telt ei. Édesanyámat már akkor is mártírnak tartottam, és ma sincs más véleményem. Ti­zenöt évesen, szegényen be­kerülni egy látszatra jobb módú családba, hogy aztán önmagát agyonhajszolva él­je le rövid életét... Volt ruhánk, élelmünk, de azt a küzdelmet, amellyel elérték, egész életemben nem tudom elfelejteni. Ott volt a kocs­ma, voltak kosztosok, akik­re a nagy család mellett főzni kellett, aztán pár hold saját föld és több bérelt, jó messze töltünk. Az eladóso­dás idején éjjeli fuvarok, kavicshordás a mai 6-os út­ra gyomorfekéllyel, tejen és kenyéren. Évekig ment így Aludni sokat és hosszan so­ha nem láttam édesapámat. Nagy könyörgések után Szigetvárra kerültem polgá­ri iskolába, azzal a feltétel­lel, hogy ha egy pengőnél több lesz a tandíj, itthon maradok. Olyan nagy volt bennem az öröm az első fél­évi jeles eredmény láttán, hogy alig vártam, hazaérjen * Az Clatam című pályázatunkéi munkadíjban ráiZMŰIt iiál. velem a vonat. Futottam az istállóba, mert szüleim ott fűrészelték a fát, és édes­apám kezébe adtam. Nézte, nézte, és csak annyit mon­dott: — Jól van, kislányom! Életem egyik nagy dicsérete volt ez, mert ő ritkán osz­togatta az elismerést. Igye­keztem az iskolában megje­gyezni mindent, mert ott­hon nem maradt idő a ta­nulásra. Szüleim mentek a mezőre dolgozni, télen fát vágni. Nekem ott maradt a kocsma minden gondjával, s ez természetesnek tűnt. Néha azért irigyeltem volt ellemista osztálytársaimat, akik még főzőcskéztek, ba­báztak a méhesben is. Az idő múlik, és Szép Ernő verssorait talán én is el­mondhatom: Észrevesz az Isten engem, Megszólalok szépen, csendben: „Kérem, én még nem játszottam, Nem játszottam, Nem, játszottam, Játszani szeretnék mostan.’’ A polgári iskola négy éve mégis csoda volt. Jó tanáraimra csak szeretettel tudok visszaemlékezni. Magyar­tanárom megszerettette ve­lem az olvasást, a verseket, jól rajzoltam, önképzőköri titkár, vöröskeresztes elnök voltam és végig jeles tanuló. Kitűnő csak azért nem, mert nem tudtam énekelni. A budapesti református leánynevelő intézetbe me­hettem volna tandíj- és kol­légiumi kedvezménnyel. Édesapám azt mondta: — Nincs nekünk erre pénzünk, kislányom. Édesanyám meg: — Itt tudnál hagyni? Mi lesz akkor velem? — Eljött a szeptember, csak sírtam, és az iskolára gondoltam. Elvégeztem a polgári is­kolát, azután nagyon komo­lyan dolgozni kelllett. Főzés, takarítás; kiszolgálás, ara­táskor kötélcsinálás, később marokszedés, kapálás, ami csak adódott egy nagy ház­ban és a földeken. Közben nagynénémék beköltöztek a faluba, nagyapám meghalt. Édesapámat minden alka­lommal (Felvidék, Délvidék, Erdély) behívták kiáltanának, itthon csak segítséggel bol­dogultunk. Jó barátai, Sza­bó Imre bácsi, Nádi Jóska bácsi segített a földeken, a borszállításkor, meg ha a lovakat is behívták és ve­zetni kellett őket a meg­adott helyre. Az emberek szerették édesanyámat; tisz­telték édesapámat, mégis akadtak olyanok, akik — egy viharos éjszakán, villám villámlást követett, mind a hárman ott remegtünk édes­anyám mellett — megzör­gették az ablakokat és be­kiabálták : „Ég a házuk”. Remélve, hogy így kapnak bort. Tréfa volt, kegyetlen tréfa. 1942 kora tavaszán édes­anyám rosszul lett. Üj or­vos került a faluba, fiatal kezdő. A bizalom hiánya, a féllelem miatt nem volt sze­génynek bátorsága megmon­dani az orvosnak az igazat. Nagynénémmel rájöttünk, hogy vérmérgezés, szóltunk az orvosinak. Bevitette a kórházba, de semmi jóval nem biztatták édesapámat. Nagyon el voltunk kesered­ve. A munka, az addogalom, a testevéreim napi gondjai, édesapám munkában lehe­tetlent nem ismerő követel­ménye nagyon kimerített. Szó nélkül tettem a dolgo­mat, és bíztam a csodában. Látogatáskor csak szorította a kezem, és könnyező szem­mel kérdezte: — Mit fogsz csinálni, kislányom? Mert én, meghalok. Nem tudom hogy értem haza, csak lézengtem, mint az őszi légy. Volt egy-két nap, amikor jobb hírekéit kaptunk, de aztán Szigetvár­ról hazahozták a beszélni már nem tudó, haldokló édesanyánkat. Megismert bennünket, szeméből, minta patak, úgy hullott a könny. Másnap 38 évesen iitthagyott bennünket. A húgom is rosz- szul lett, vakbél- és hashár­tya gyulladás. Megoperál­ták, hosszadallmasan bete­geskedett, aztán meggyó­gyult. Itt maradtunk egye­dül édesapámmal, aki biz­tos nagyon szeretett ben­nünket, de nem tudott kö­zel kerülni 'hozzánk. A gye­rekeik jártak tovább iskolá­ba, én meg dolgoztam lá­tástól vakolásig. Egy év múlva májusban én lettem nagyon rosszul. Szegény húgomnak mond­tam reggel, hogy meglátod, vagy én vagy Jancsi bátya meghal. Olyan nagy hóban jártam álmomban, mint amikor meghalt az édes­anyám ... Megvizsgált az orvos, azt mondta, vesemedence-gyul- ladás és szívbelhártya-gyul- ladás. Mindjárt adott injek­ciót, teljes nyugalmat, sem­mi fizikai munkát —mond­tál, és adott gyógyszereket. Mire hazaértünk, nagybá­tyámat vitte el a mentő ki­záródott sérvvel; megoparál- ták, őt is eltemettük. Betegr ségem miatt többször rá voltunk utalva egy fiatal- asszonyra, aki kisfiával a nagynéném házába költözött, és többször segített lakbér fejében. Először mégiszeret- tük és könnyebben boldo­gultunk vele. Aztán édes­apám beleszeretett, és el akarta .vonni feleségül. Oda­költöztek hozzánk. Most már megértem, hogy biztosítani akarta gyermekei jövőjét, akkor nem értettem az egé­szet, csak az ésesanyám he­lyére betodlakodót láttam az asszonyban; s ez egy időre megrontotta a viszonyunkat. Édesapám látta nagy kí­nomat, segíteni akart raj­tam. Mondta, hogy érdeklőd­jem meg, fölvennének-e Kastélyosdombóra a postá­ra. Elmentem, sikerült. Jó helyem volt, szerettek, ott voltam egészen addig, míg nem közeledett a front. Ak­kor ők is féltek, nem mer­tek ott tartani. Megállapod­tunk, hogy ha rendeződnek a dolgok, visszajövök. H azamentem, segítet­tem újból a háztar­tásban. A közelgő front félelmet kel­tett bennünk, annyi rosszat hallottunk. Pár nappal de­cember hatodika előtt egy páncélvomat telepedett le az állomásunkon. Egészen fia­tal, szinte gyerekkaitonák voltak raj ta, viharkabát he­lyett középen kilyukasztott ágyterítők a fejükön. Bejöt­tek és nagyon követelődzők voltak. Egymást cserélget­ték a különböző német ala­kulatok, a ház szinte az utolsó pillanatig tele volt velük. Édesapámat rá akar­ták beszélni, hogy menjünk velük, vagy ha ő marad, minket, gyerekeket enged­jen el. Nem dőlt be a rém­híreiknek. A frontátvonulást megelő­ző napokban történt egy, talán minden falusit mé­lyen megrázó eset, amikor Soós Jósika bácsit lelőtték, mert nem akarta odaadni a lovát, és indulatában a vasvillát beledöfte az erő­szakoskodó német katonába. Aztán elbújt a szalxnakazal- ba. A németeknek még volt annyi idejük, hogy 30 túszt szedjenek. Fenyegetőztek, ha nem jön elő Soós bácsi, őket lövik le. Valaki szólt szegénynek, előjött és azon­nal lelőtték. Mi 5-én éjjel a pincében voltunk, a lövések már egész közelinek tűnitek. Nagyon féltünk, a szobák mind be voltak szórva szalmával, látszott, hogy ott voltak a németek az utolsó percekig A sebesültjeiket lehozták a pincébe, egy fiatal talán 17 év körüli katonának a rob­banó golyó a kezét szakítot­ta te, nagyon nagy fájdalma volt. A sebesülteket még el­vitték, de halottaikat, ame­lyek itt feküdtek a vasúti istálló körül, már nem te­mették el. Elmentek. Meg­könnyebbültünk, és kezd­tünk bízni, hogy nem lesz veszélyben az életünk. A szovjetek kétfelől jöt­tek Sarohin vezérezredes vezetésével. Hajnalban jött egy járőr, a pincéből hívtak föl bennünket. Kérdezték, van-e német? Örömmel vá­laszoltunk : már nincs. Az­tán gyorsan ki akartam ta­karítani a kocsmahelyisége­ket, a szalmát kihordani. Nyitottam az ablakokat, amikor egy puska csöve me­redt rám. Megjöttek most már sokan, a felszabadítók. Egy kis idő kellett, hogy megnyugodjak, mert a pus­kától nagyon megijedtem. Körülnéztek, mondták, hogy ne féljünk, és mentek to­vább. Szerencsésen átvé­szeltük a front átvonulását és boldogok voltunk április 4-én, amikor országunk is felszabadult. 1946-ban kezdődött a sa­ját, független életem. Ez sem volt sokkal könnyebb, de minőségében ezerszer más. Nagyon szegényen kezdtük, de zokszó sohasem hagyta el a szánkat. Nem vágytunk túl sokra, csak igaz, emberhez méltó életre. 1946. december 7-én es­küdtünk. Férjemnek több foglalkozása is volt, keres- kedőseged, szövőgyári mun­kás, szobafestő, mázoló. El­vált szülők fia, akiinek na­gyon nehéz gyerekkora volt 1949. október 9-én meg­született a kisfiúnk, ő lett a harmadik Béla a család­ban. Nagyon boldogok vol­tunk. A baj csak az, hogy szinte állandó jelleggel gyö­törtek az epegörcsök. Fér­jem megkérte édesapámat engedje rendbe tenni az ud­varon levő kis házat> így aztán hazajöttünk, hogy le­gyen, aki segítsen, ha szük­ség van rá. / 1954-ben megszületett a kislányom. Férjem akkor a helyi áfésznél dolgozott, ké­sőbb ktsz alakult, annak az elnöke lett. Fölvették Pécs­re a Pollack Mihály Építő­ipari Technikumba, ame­lyet nagy örömömre elvég­zett. A kislányommal nem voltam olyan szerencsés, mint a fiaimmal a közös munka- és játszóhely kiala­kításában. Nem szerette a raktárt, alig odaértünk, már jött volna vissza. Míg kicsi volt, fogadtam mellé vala­kit, délután meg a fiam vi­gyázott rá nagyon becsüle­tesen. Később disznókat tar­tottunk, és hihetetlen me­részséggel telkünkön épül­ni kezdtünk, hogy egjészsé- gesebb helye tegyen a gye­rekeinknek. Közben a mun­kahelyem már több gondot adott, jött a beszolgiáltatás, a padlássöprés ideje. Kellett menni Potonyba. Tótújfalu- ba begyűjteni sokszor este 10—11 óráig, és reggel újra kezdeni a napot. A férjem vagy a húgom fektette te a gyerekeket, és utána mo­torral jött értem. 1960-ban először a járási pénzügyi osztályra kerültem, majd április 1-én a dráva- tamási szociális otthonba. Az intézetvezető Erdélyben töl­tötte szabadságát, csak egy hónap múlva foglalta el munkahelyét. Először gon­dozónőnek vettek föl, és első ténykedésem az elme­beteg férfiak fürdetése volt. Ismeretlen világ, kiabálás, zsongás, székek vagdalása, gőz, testek párolgása. Dél­ben csak néztem munkatár­saimat, milyen jó étvággyal eszik az ebédet. Gulyásle­ves volt és fánk. Kimentem és az udvaron, a kertben sétálgattam. Féltem, hogy meg fogok futaimodni. Ma is hálás vagyok volt munka­társaimnak, akik látták kín­lódásomat és segítettek min­denben. Sokáig nem kelleti, mert pár nap múlva kijött a járási főorvos, és fel­ajánlotta, hogy ha egy hó­napig mindent egyedül meg­oldok, kineveznek könyvelő­nek. Elfogadtam. Tizenhá­rom dolgozó volt, 45 beteg. Nagy ambícióval kezdtünk a munkához, az egy hónap ha­mar elment. Megjött a fő­nökünk egy 60 éves bácsi személyében, akivel 13 évig dolgoztam együtt. Meg kell köszönnöm a sorsnak ezt a 13 évet, mert olyan« vezetőm és olyan munkatársaim vol­tak, hogy építeni lehetett rá­juk. Később fölvettek intézet­vezetői tanfolyamra. Kapos­várra jártunk be, év köz­ben ott is vizsgáztunk. A nyarat Pesten' töltöttük bent­lakásos tanulással, és a vé­gén jó eredménnyel vizsgáz­tunk. A másik évben Pécs­re jártam „Kalász” tanfo­lyamra, utána újból Sziget­váron lettem diák, leérett­ségiztem, majd elvégeztem a marxis,ta-leninista középfo­kú tanfolyamot, szóval elé­gedett voltam és nagyon boldog. Ezt így leírni most nagyon könnyű hét év ta­nulás, munka, két gyerek, háztartás, kert, építés mel­lett, de véghezvinni nem volt ilyen egyszerű. Férjem, gyermekeim megértése, munkatársaim segítsége nél­kül lehetetlen tett volna. 1973-ban főnökömet nyug­díjazták. Pestre került, ma is tartjuk a kapcsolatot. Az utána következő hat évről nem írok semmit. 1979-ben mentem nyugdíjba«, illően elbúcsúztattak, megkaptam • Kiváló egészségügyi dol­gozó kitüntetést. Lassan hat éve, hogy itthon vagyok, de álmomban még gyakran já­rok ott. Sok-sok pénzzel meg munkával széppé tet­ték az otthont, kívánom, hogy szolgálja a betegek ké­nyelmét, békéjét, nyugal­mát. Férjem mint a Szigetvári Városgazdálkodási Vállalat műszaki vezetője 1982-ben ment nyugdíjba. Gyerekeim jól vannak, négy kisunokám van, sok örömet szereznek nekünk. Ha lehet, «minden évben elmegyünk valahova turistaként, és nem tudunk betelni az utazás, a megis­merés gyönyörűségével. A Vöröskereszt helyi titkára vagyok, és igyekszem mun­kámmal szolgálni az embe­reket, amíg erőmből telik. A csaknem harmincévi munkaviszonyom alatt vol­tak kudarcaim is. Ezekre igyekszem nem emlékezni. Ma már csak azokra emlék- sziem, akik emberszámba «vettek, akik becsülték mun­kámat, és nem akarták az édesapámra jogtalanul ná- sütött „kulák” jelzővel az én testvéreim útját is szám­talanszor keresztezni. Nem tudom kik váltak, nem is akarom megtudni. Viaskod­jon mindenki a saját telki- ismeretével. G yermekkorom sok nehéz évét a fel­nőttkor szintén ne­héz, de sok boldog­ságot adó munkája követte. Ha most megkérdeznék tő­lem, megérte-e, csak annyit mondanék: igen! Arany Já­nos Epilógusára gondolok: Az életet már megjártam, Többnyire csak gyalog jártam Gyalog bizon... Legfölebb ha omnibuszon. G Bepl A kalapcsere Történt egyszer, hogy egy elegáns férfi betért a Bécs belvárosában le­vő ,,Divatos női kala­pok” feliratú üzletbe. — Kényes ügyben for­dulok önhöz, asszonyom — szólt a tulajdonosnő­höz. — Megbízhatom önben? — Hát persze! Szol­gálatára állunk. — Akkor mindjárt a tárgyra térek. Ma dél­után eljövök egy hölgy­ismerősömmel, és fel­ajánlom neki, hogy vá­lassza ki a legdrágább kalapot. De nem volna lehetséges ..., hogy az eladónők egy száz schil­linges kalapért ezret kérjenek? ... Én gaval­lér leszek, megveszem a kalapot, és ezer schil- linget fizetek érte. Hol­nap pedig újra eljövök, és visszakapom a kü­lönbözeiét. — Értem, uram, min­den rendben lesz — mosolygott a tulajdo­nosnő. ... Délután minden úgy történt, ahogyan a vevő kitervelte. Az el­adónők kifogástalanul játszották a szerepüket. Másnap délelőtt a férfi eljött a kilencszáz schillingért. — Attól tartok, elszo­morító hírt kell közöl­nöm — mondta sóhajt­va a tulajdonosnő. — Az imént járt itt a hölgyismerőse, és arra kért, cseréljem ki azt a kalapot, amelyért ön tegnap ezret fizetett, négy darab kétszázötven schillingesre ... Azok ugyanis jobban tetsze­nek neki... Én pedig nem tudtam nemet mon­dani. Hiába, arany szi­vem van! Fordította: Gellért György Gyerekkor. Péreli Zsuzsa textilképe. Böröndi Lajos Ébredés Kinyílt az égbolt mint a rózsa kibomlott kék a lobogója olyan mintha nagy virág volna érintésre összecsukódna Beteljesülés ahogy a madár a tengerbe zuhan és ahogy fölágaskodik érte a tenger

Next

/
Thumbnails
Contents