Somogyi Néplap, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-27 / 98. szám

1985. április 27., szombat Somogyi Néplap < í: IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Szűcs Mariann TEPSI A játékterem egy fciszu- penált pimeeüzlet helyén nyílt. Egyik napról a má­sikra hatalmas neonrekiám fickándozott a bejárat fe­lett: „HIGH PLAY PLAYER”. Hol a „play”, hol pedig a „ptayer” villogott. Fejmagasságbian egy tábla figyelmeztetett a lejárati lép­csőkre, persze magyarul. , Tepsi ötszáz forintost szo­rongatott a zsebében, bol­dog volt. Végre játszhat! Végre ő nyerhet! Vesztesége legföljebb az a páncélos, amelyet megzabál a gép. Irtó jó játék ez. Rúghatja, szidhatja, nem szól vissza. Vihog kacsingat, zörög, zu- bogi, pörög. És ami a legfon­tosabb, itt ez az öt kiló a zsebében1, egész este gom- bozíhat a videók előtt is. Tepsi magabiztosan nyom­ta le a játékterem ajtaján a kilincset. A cigarettafüst szinte visszalökte egy lép­csőfokkal feljebb, a fejét is majdnem beverte. Nagy lé­legzetet vett, és hanyagul herúgita az ajtót. Megállít és a sűrű füsthöz szoktatta a szemét. Jóleső érzéssel ka­paszkodott a zsebében levő ötszázasba. A pénztárosnő, tartósítva a füsttől, kicser­zett arcán szétszakadt egy széles vigyor. — Mi van, Tepsdkém, he? — öt kiló. Váltsd be! — lökte a pénzt Tepsi a nő elő, és mint egy amcsi film hőse, feszülten zongorázott ujjaival az apró pénatámyí- lás ablakában. — Ne pöcköld már, meg­őrjítesz! — vakkantott rá a nő, majd villámgyorsan le­számolj a zsetonokat. — Kösz. — Számold le, hogy rend­ben legyen! — Tutti, hogy okésan le- perkáltad, agyő! — fordult a sarkán körbe Tepsi, és hosszú, nyújtott lépésekkel elindult a füstködbe. A zse­tonok sose látott-érzett mér­tékben masszírozták a comb­ját. Mind a két nadrágzse­be tele volt velük. Kívülről tudta, hogy melyik flipper mit tud, melyik videón van­nak a legbaróbb játékok, de most csak állt, és őrült ká­bulatban morzsolgatta zsebé­ben a zsetonokat. Most any- nyit játszhat, amennyit aikar! Nem kell lejmolmi a haveroktól egy tízest, nem kell megalázkodni egy me­netért. Tepsi bárónak, her­cegnek, királynak érezte magát. Sőt! Mint a luxus- filmek bankot robbantó aranyifjújla! ötszáz forint­ért itt hever előtte minden flipper, minden videó! Srőder, az első béből, kö­zeledett Tepsi felé. Össze­ráncolt homlokkal, szinte behorpadt a feje, szívott egy agyommorzsoit cigit. Amikor Tepsi elé ért, kigúvadt szem­mel nézte a fiú dagadt zse­beit. — Ez? — mutatott a zse­bekre. — Van — vont flegmán vállat Tepsi. — Fizess be engem is! — Megbuggyamtál, haver? — És én, amikor jöttél a múltkor, nem szívóztam! Na, adj egy zsetont! Tepsi hunyorított, aztán lassan előhalászott egy gyűrt cigarettát. Srőder szolgálat­készen adott tüzet. Tepsi mélyet szippantott, aztán lassan karikákat eregetett. Szerette volna félrelökni Srődert, átlépni rajta, mert saját magát látta, ahogy ku- nyerál egy vacak zsetont, emiatt a rohadt játék miatt, mennyire kiszolgáltatja ma­glát az ember! Ez az őrület! Behunyta a szemét, de így is tisztán látta, ahogy Srő­der csörgő nyállal álll előtte, ahogy pinicsikutya szemeit ráfüggeézti, ahogy izzadt te­nyerét a fenekéhez törli. Csóró kis pancser! — Legalább egyet adjál, he! — remegett Srőder, mint a narkó nélkül maradt kábítószeres. — Egyet, az istenért! Tepsi laza mozdulattal, mint egy nylon függönyt, eltolta Srődert, és egyenesen a kedvenc flipperéhez ment. Srőder egy évvel volt fia­talabb Tepsinél, de alkata kisportolt, erős váUiakfcal, kétszer olyan szélesnek né­zett ki, mint a másik fiú. Könnyedén megragadta Tep­si dzsekijét, és magához rántotta. — Ide figyelj, te mocsok! — sziszegte. — Eressz! — nyögte ki Tepsi. — Honnan van ennyi pénzed, mi? A teremben egy pillanat­ra mindenki odiakaipta a fe­jét, aztán csak röhögtek, né- hányan sörös üvegeket emeltek a fiúkra, aztán kat­togott tovább az őrjítő játék. Csak pröfctyögést, búgást, csilingelést, berregést, nye- kegést, koccanásokat, pufo- gást lehetett hallani. Embe­ri hang nem keveredett a gépek cürmékelésébe, ganga- gyolásába, sípolásába. — Kopj le! És semmi kö­zöd hozzá! — kapkodta a levegőt Tepsi, és úgy fic- kándozott Srőder markában, mint egy riadt giliszta. — Sose volt ennyi zseto­nod. A rohadt életbe, köpd már ki, hogy honnan van a iozsó! — türelmetlenkedett Srőder. — Oké. Csak eressz már eL, mert megfulladok! Tepsi arca lassan vissza­nyerte eredeti sápadt színét. Megigazgatta dzsekijét, fé­sűt vett elő, és gondosain hátrafésülte haját, mint a kedvenc punkegyüttes szó­lóénekese. Megnyalta a szá­ja szélét, és mélyen bele­nyúlt a zsebébe. — Nesze — adta Srőder kezébe a maréknyi zsetont —, aztán kuss! Kuss az egészről, érted?! Srőder bambán nézett a fiú után. Ez teljesen lökött, gondolta. Imbolyogva memr. Tepsi után, markában a zse­tonokkal. — Te, visszaadom. Meg­gondoltam magam — nyom­ta a flipper tetejére a színes bogyókat. — Most meg mi a Bajod, mi? — kapkodta össze a legurulni készülő zsetonokat Tepsi, de maga is érezte, hogy ez az esitéje már gally­ra ment. — Rohadt egy dolog le­het, ha ennyi pénzed van. Loptad, nem? Tepsi nem felelt. Mi köze ennek a bugris Srődemek ahhoz, hogy honnan van ne­ki pénze? És egyáltalán? — Honnan van? A teremben; gurguláztak a flipperek, őrjöngve^kavarog- tak a szintetizátorok hang­jai, diszkréten szisszentek fel a nyitásra készülő sörös­üvegek. Tepsi a flipper lap­jára kirámolta a maradék zsetonokat, és Srőder haját megragadva verte a zseto­nokhoz a fejét. — Nesze! Edd meg! Na, nesze! — kiáltotta eszelősen, majd hirtelen sarkon for­dult, és kivánszorgott a te­remből. Amikor fölkapaszkodott a járda szintjére, két vele egy­idős lány bdkázott el előtte. Ránéztek, aztán összevihog­va tovább mentek. Tepsi köpni szeretett volna, le­kopni saját magát. Aztán lassan cigarettát vett elő, belehunyorítatt a fellobbanó láng fényébe és rágyújtott. Az állomásra ballagott, le­ült egy padra és gondolko­dott. Mi a jó istent hazud­jon az anyjának? Miértfúj­ta meg azt az ötszázast? Miért? A láthatóvá lett „láthatatlan" Művészet, mesterség Hosszú évek tatarozási munkái után a 112 éves Iparművészeti Múzeumban megnyílt az állandó kiállí­tás. Ismét a látogatók elé tárták a múzeum kincseit, üvegeket, kerámiákat, por­celánokat, bőrmívességet, textíliákat, famunkákat, fémműves remekeket. Ter­mészetesen lehetetlen kíván­ság, hogy a múzeum hova­tovább százezernyi műtárgya mind láthatóvá legyen. Nagy részüket továbbra is raktá­rak mélye őrzi a tudós ke­resők számára, s hogyne maradna „láthatatlan” a mú­zeumi látogatók számára, ha egyszer ez a Lechmer Ödön és Pártos Gyula párizsi mintára épített, szecessziós­nak példás, de múzeumnak példátlanul alkalmatlan épü­let a befogadásra alkalmas ugyan, de kiállításira kevés­bé. Nincs miért pironkod­nunk. A tárgykultúrájukról valóban nevezetes finnek iparművészeti múzeumának épülete sem jelesebb, ha­nem szerényebb rokona a miénknek, s a hasonló ren­deltetésű, gazdag stockholmi történeti múzeum romanti­kus környezetében bizony csalódás ér, pedig ott kiállí­tásra is jut hely bőven. Mire képes a jó szándék, a valóban elsők között álló magyar múzeumi kultúra, azt a múzeumunk földszint­jén álló órakiáiliítás jelzi, s hogy milyen kincsek birto­kában vagyunk, azt pedig a Művészet és mesterség cí­mű állandó kiállítás. Saj­nos, félő, ez az első emelet balszámyán otthont kapó csodálatos anyag sem fog megfelelő visszhangra talál­ni értelem- és tárgykultúra iránti érzékenység híján. Rózsafa írószekrény beraká­sokkal, XV. Lajos stílusban (Franciaország, XIX. század) Hans Sirecki — A bűvészkedés ma már nem kelt izgalmat... — húzta iel száját a cir­kuszigazgató. — Manapság már a kutyát sem lehet ezzel előcsalni a kályha mögül! Megtörölte verejtékező homlokát. Az előtte álló fiatalember, kopott nad­rágjával félretaposott szandáljával, mélyen ülő, csillogó szemével, bolyhos szakállával — nem nyerte meg a tetszését. — Bűvészkedni ma már mindenki tud... — tette még hozzá. — De ha tud­na esetleg valami mást... — Ö, hogyne... sok mindent... — mosolyodott el a fiatalember. — Súlyt emelek, a saját súlyom húszszorosát ... Az igazgató legyintett. — Láthatatlanná tudom tenni magamat... — Azt olykor én magam is szeretném... — neve­tett fel az igazgató. A ne­vetés köhögésre ingerelte. Előregörnyedt, zihálva vet­te a levegőt. ELPASSZOLT ATTRAKCIÓ „Átkozott köhögés ... vinné el az ördög... ez­zel a fickóval együtt...!” — gondolta magában. A fiatalember azonban melléje lépett, gyengéden megütögette a hátát. — Köszönöm — mondta az igazgató. — Azt hiszem, túl vagyok rajta... — Igen, azt hiszem... — Ha, mondjuk, maga egy római lenne — nézett rá ismét a cirkusz veze­tője —, van két oroszlá­nunk. Senki nem bír ve­lük. Nem kíván megküz­deni két oroszlánnal...? — Miért ne? — csillant fel a szeme. — A magunk­fajtának mindenben meg­vannak a tapasztalataik ... — Nincsenek is orosz­lánjaink ... — morgott ma­ga elé az igazgató. — És ha lennének is oroszlán­jaink, azok felfalnák ma­gát. Szeretné, ha felfalnák az oroszlánok? — Nem sokat számítana — mondta a fiatalember — sem nekik, sem nekem... Ez még kevésbé tetszett az igazgatónak. — Kötéltáncos is va­gyok ... kötél nélkül — tette hozzá. — Kötél nélkül? — Igen. Kötél nélkül! Az igazgató ismét fölne­vetett. Aztán valami külö­nös érzés futott át rajta. Várta, hogy ismét rátör a köhögési roham, de nem így történt, és amikor zseb­kendőjével a homlokát vé­gigtörölte, észrevette, hogy nem is izzad. — Félre a tréfával! — emelte fel a hangját. — Ha tudna is, nálam az ti­los. Kötéltánc, kötél nél­kül, az rosszabb, mint az akrobatika háló nélkül. És most tűnjön el a svindli- jeivel, ha szabad kérnem! — Kár! — mondta a fia­talember. — Ennek ellené­re, köszönöm! Azzal megfordult, és ke­délyesen elindult, át a cirkusz porondján. Annak a közepén egy kis emel­vény állt, olyan, mint az olimpiai dobogó. A bohó­coknak kell az ilyesmi, ze­neszámaikhoz. Ez sok pén­zébe kerülhetett az igaz­gatónak. A fiatalember fellépett a pulpitusra, aztán onnan to­vább, és még tovább, es minden különösebb elővi­gyázatosság nélkül lépdelt a levegőben, egyre feljebb és feljebb, majd egyszerű­en kilépett a sátor tetején, és mögötte ismét összezá­rult a ponyva. Az igazgató dühösen kiáltott utána: — Legközelebb keressen magának más bolondot! Maga csaló! Aztán haragosan rászólt az istállófiúra, aki a négy arab mént éppen akkor vezette be. — Mi bámulnivaló van ezen...? Az istállófiú nem értet­te, és csak hallgatott. Fordította: Antalfy István Tárgykultúrát írunk, hiszen nem csupán a mi öröksé­günk, de a kerek világé együtt van tárlóinkban. Már a múzeum sorsa azzal kez­dődött, hogy 1873-ban meg­vásároltuk a bécsi világki­állítás egy részét, s az 1900- as párizsi világkiállítás csak­nem minden jelentős alkotó­jától jutott tárgy a mi mú­zeumunknak is. Kiegészült ez a már alapnak eléggé emlékezetes és nagy hírű anyag a pécsi Zsoinay-gyiár majolika- és fajansz-, majd Wartha Vince Ikerámiagyűj- teményével, az Esterházy- kiincsekkel, kaukázusi és kelet-ázsiai szőnyeggel, a Medici-fcárpitokikai, nagy­mértékű vásárlásokkal és áldozatos ajándékozók érté­keivel. , A Művészet és mesterség termei jeles alkotások mel­Díszruha (Brüsszel, XIX. század közepe) Asztali óra (Meissen, 1900 körül) lett bemutatják a kézműves szerszámokat, lehetőség sze­rint az alkotó folyamatok at. Bútorok, épületbelsők, pusz- pángból faragott szobrocs­kák között ott találjuk a gyalupadot, vésőket, gyalu- kat te, a bőmyereg mellett a hazánkban; oly nagy mú Ir­tó könyvkötő tevékenység részleteinek dokumentumait. S ez nem csupán, tanító szempontból fontos; ugyan­akkor megsejteti, hogy a jó és hasznos munkaeszköz egyben, műtárgynak is ma­gasrendű, és felhívja figyel­münket arra, ami még a felvilágosodás kora nagy francia enciklopédiájában egyet jelentett: a művészet és mesterség egységére, a kézműves munka és munka­eszköz művészi elemeire. Ad­dig megy el a kiállítás, amíg a művészet még mes­terség volt, s a mesterség művészet. A helyszűke el­kerülhetetlenné tette a be­mutatás zsúfoltságát, de kár­pótlásul adta felbecsülhetet­len értékeinek garmadáját. Kocogh Ákos Szépen magyarul — szépen emberül Bcmántot, grépfru-t Az a bizonyos „nyelvér­zék” sokszor ugyancsak meg­tréfál bennünket! Oitt van az orosz vattakabát, amely­nek eredeti neve fufajka, de a nyelvérzék — a puffad igéhez kapcsolva a tűzések­nél valóban ki-kidagadó puf­fadó ruhadarab nevét — pufajká-mak keresztelt el. Ám gyakran a képzők s a nyelvtani jelek is megtré­fálnak. A betyárok híres mulató­helye, a csárda eredetileg csardaíe-nlak hangzott, mi­velhogy a hozzánk délszláv közvetítéssel eljutott keleti szó végső forrásában, a perzsában így hangzik: csar-tak; „négy bolthajtás”. A magyar nyelvérzék azon­ban a szó végén levő -k hangot a többes szám -k jelének érezte, s ezért el­hagyta. 1A korábbi egyes számú csardak-ból így lett fokozatosan csárda, s csak a szó többes számába került oda a végére ismét a -k. Máskor meg a ragok szed­nek rá bennünket: például a -t tárgyrag. A .kombinált” női ruha­darab, a kombiné neve di­vatszóként az angolból ter­jedt el Európa-szerte a múlt században, s nyelvünkben tángyragos alakja szabályo­san: kombinét, „vett egy kombinét”. Van azonban, aki így mondja kombinét-ot. Itt tehát voltaképpen meg­kettőztük a (tárgyragot (ahogy az aztat, eztet is pongyola beszéd). S hasonló történik gyak­ran a banán-nal s az aludt- tejféle tejtermékkel, a kefir­rel is. — Vettem fél kiló banán- tot a gyereknek — hallot­tam nemrégiben a bolt előtt. A kombiné is idegen erede­tű szó, a banán is az (végső soron talán a 'bantu néger nyervböl való), s az idegen szavakkal könnyebben meg­esik efféle „szabálytalanság”. Megint csak az történt, hogy a nyelvérzék a tárgyragos banánt alakban a szó tövé­hez tartozónak érezte a -t ragot s ebben az ilyen -nt főnevek befolyásolhatták, mint pont—pontot, forint- forintot, regiment—regimen­tet, gyémánt—gyémántot stb. Ezért lehet olyat is hal­lani : „Fölvette az orkánt-ot”, „Vett egy üveg otfcoZon+t-ot, ,Eau de Cologne”-t vagyis kölni víz’-et” stb. S ha már az ínyencségek­nél tartunk, a banán után említsük meg a másik déli­gyümölcsöt, a nehezen ki­mondható nevű grape-fruit- Óit is. A szó angol eredetű, szabályos kiejtése „grép­frút” volna, s bármily fur­csa: szó szerint azt jelenti „szőlőgyümölcs”. (Hogy hon­nan ez a különös elnevezés? Állítólag onnan, hogy a múlt században az amerikai világkiállításon, ahol elő­ször került színre ez a cit­rom—narancs keresztezés szőlőfürtszerűen felfűzve mutatták be.) Ezzel a gyümölccsel vi­szont éppen ellenkezője tör­tént, mint a bandn-nal: itt meg a szóhoz tartozó -t-1 érezte tárgyragnalc a nyelv­érzék, s elvonta, elhagyta „Kérek egy kiló „grépfru-V — lehet hallani a iegtöbt üzletben, holott a szabályos alak „grépfrut-ot” lenne (Akad aztán olyan vevő is aki „franciásan” „grép- früi-t”, s van, aki „grép- frujt”-ot kér.) Ezen persze könnyű vő! na segíteni: a szokatlan nyelvtörő „grape-fruit” he­lyett el kellene terjeszteni í már fél évszázada megszüle­tett, szerencsés magyarítást „citrancs”-ot. Addig is — keserédes őse megéül — szolgáljon javunk ra ez a kis eszmefuttatás. Szilágyi Fereni

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents