Somogyi Néplap, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-13 / 86. szám
8 Somogyi Néplap 1985. április 13., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Bevezető Lidii nénemnek öccse itt, Batu khán pesti rokona, kenyéren élte éveit s nem volt azúrkék papllarua: kinek verséért a halál öles kandérban főz habot — hejh burzsoá! hejih proletár! — én, József Attila, itt vagyok! József Attila — Varga Imre szobra Itt vagyok! A héten ünnepeltük József Attila születésének nyolcvanadik évfordulóját. Miég csak nyolcvan éves lenne. Ha nincs is jelen köztünk testi valóságéiban, ő köztünk van. Mint 1927-ben írott versében kiáltotta: „én, József Attila, 'tt vagyok!” Józisef Attila öröksége címmel tíz esztendeje jelent meg egy kötet a Petőfi Irodalmi Múzeum gondozásában. Juhász Ferenc bevezetőjében olvastam: „Nekem ő, József Attila, ma is a megtisztító és föl- tisztító példa, tanulság, a hit és a bizonyosság, az ember hite, szívem eszméik ed ése és tudatom, töprengő tudatom boldog és merengő Vergilius-ámya, nem a csodákban való hit, de a döntésben és a komoly és tiszta felelősségvállalásban, hit az újat -akarásban, a j óbbat-akarásban, világló és derengő árny-kísérője poklokra szállt és poklok-tudója életem- nek-munkámnak: amiben hinnem kell, amiben — mindenkinek a sajátjában — hinnünk kell, valamennyien csak vagyunk: teremtők vagy teremteni akarók.” József Attila költészete példa, mérték: — A minden- séggel mérd magad! — írta Ars poetica című versében. — Változatlanul jelen van köztünk, faggatja, stimulálja, az eredendő élmény feszültségében tartja utódiiat — vallja róla Fodor András, akii Szólj költemény címmel József Attila életrajzába ágyazva elemzi a XX. századi magyar irodalom kiemelkedő verséit. Előttem a tanácskozás anyagából készült kötet. A megyei könyvtár tulajdona. Finom ceruzával aláhúzott sörök. Diákok adták kézről kézre, tanultak belőle: József Attiláról a ma költőnemzedókénék tagjaitól. Tőle tanulták, hogyan kell egyszerre igazat és valódit írni. Megszólalt azon a bizonyos tanácskozáson József Etelka is. — Helyén vialó, hogy Attila példakép, akiitől tanulni lehet, és akit érdemes követni. De ugyanakkor azt szeretném, ha senkinek sem lenne olyan érzése, hogy Attila áthághatatlan akadály, akinek szellemével birkóznia kell. Nem szabad Attilát tőle idegen szoborrá merevíteni. Maradjon Ö mündig csak szív- és emberközelben. A testvéri szavaikban útmutatás fogalmazódott meg. József Attila költészetének mély ismerete vezérelhet bennünket hozzá közel. be fagyos ridegség, se póz, de eleven élet vesz körül verseit olvasva. A rend, az emberi törvény, a tisztaság költője ő. Az én vezérem bensőmből vezérel! Emberek, nem ,vadak — elmék vagyunk! Szívünk míg ,vágyat érlel, nem kartoték-adat. Jöjj el szabadság! Te szülj nekem 'rended, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat! Ezek szálon kötődhetünk József Attiláihoz, verseihez. Szerelmes énekei, játékos verséi, forradalmi hitét kifejező költeményei visszhangoznak bennünk. Már kisgyerekkortól megismerkedhetünk vele. Az Al'tató mint népmese száll szájról szájra a kicsinyak ajkán, a szerelmesek szinte dúdolhatják sorait, költeményeinek mély társadalmi mondanivalója bíztató útravaló a ma emberének is. Somogybán fájdalommal is emlékezünk rá. Életének tragikus vége itt érte, a szárszói síneken. Koszorúnkkal még mélyebben szívünkbe zárjuk. Horányi Barna Április 11 A talló kalászait hányva s a verebek közé belesvén nagy szél kapott föl egyszer lengem hirtelen, április estén. Gyerekeit kereste arra s engem talált ott épp az útiban. Bömbölt, örült s én mosolyogva rengeteg mellén elaludtam. Vitt falvan, földeken keresztül, meghempergetett jó sárosra, oibálva és kacagva vitt egy pesti, csatiakos külvárosba. Az utcán vtidám jasszok lógtak s még vidámabban iverekied'tdk, * kiabáltak, kiabáltunk és a jasszok végiül berekedtek. Mondom, valami nagy ünnep volt, a hívek templomokba mentek s reszketve, szomorú kézzel áldották őket meg a szentek. S hogy a harangok búgták, fölnőtt a szívekben nagy, esti béke. A gyilkos végzett emberével s úgy menekült, kalaplevéve. Reménységnek és tulipánnak kicsi kis deszka-alkotmányba 1905-ben igyen iktattak be az alkotmányba. A kártyás munkásnak fiúként, s a szép, ifjú imosóass zon ynak, ligetinek, sárnak, vágynak, célnak, fejkendőbe kötözött gondnak. A szegónyasszony rég halott már, de fiát a szél el nem hagyja, együtt nyögünk az erdőn éjjel s együtt alszunk el virradatra. Művészet az emberek között József Attila. Oyenes Gitta festménye (1920-as évek) Kerekek lehettek a talpán, a táncosnő begurult szesmeimkfoe, egyszerű volt, de ragyogott, mint a kolibrik. Képzeld él a lápon libegő és nyújtózkodó, nyurga lidércet. Szebben ugrált a fiatal kecskénél, vagy mint a harmiarlkedvű komondorkölykök, ha fubkároz és hempereg a fűben! Még az esztendőalvók is szívesen vele-riszálódtak volna! Azt se tudom, kii volt mellettem, az ujjongás együtt sejhajozott bennünk — Aztán hirtelen kihűlt a terem s mi, emberek, szegényeik, ismét idegenül néztük Végig egymást. Kész a leltár Önarckép Dacos, vad erdő sűrű nagy hajam. Már meggyötörte asszonyuj j viharja, forró száj baglya néha megzavarja. Alatta zúg a gondolatfolyam. Milyen mély medrű, nem tudom, de mély. Hitek szirtjét bús iszapjába mossa, nagy homlokom a Vaskapu-szorossa, hol rég utat vágott a szenvedély. Zord partján — csókhíd szépen szökne itt, melyen portyázni víg asszony-tatár megy — örök-zsibongó, vijjogó madárhegy: sötét gond rakja barna fészkeit. Szívemben vágyhegylánc, jaj-fcráteres: még forró, fülledt nyár vonaglik völgyében s dermedt, havas csúcsán „Emiber”-t üvöltvén egy őrült lélek máglyákat keres! Magamban bíztam eleitől fogva — ha semmije sincs, nem is kerül sokba ez az embernek. Semmiképp se többe, mint az állatnak, mely elhull örökre. Ha féltem is, a helyemet megálltam — születtem, elvegyültem és kiváltam. Meg is fizettem, kinek ahogy mérte, ki ingyen adott, azt szerettem érte. Asszony ha játszott velem hitegetve: hittem Igazán — hadd teljen a kedve! Sikáltam hajót, rántottam az ampát. Okos urak közt játszottam a bambát. Árultam forgót, kenyeret és könyvet, újságot, verset — mikor mi volt könnyebb. Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen, de ágyban végzem, néha ezt remélem. Akárhogy lesz, immár kész a leltár. Éltem — és ebibe más is belehalt már. Munkás Tedd le kissé a szerszámokat, engedd szabadon szívedet acélhomlokú barátaival, sok mindent akarok elmondani elfeledett testvéreidről, akik a vén fák gyökéréit betakarják, hová melegen búnak a kígyók, isznak a csillagoik szelíd tejéből, aztán szép halk énekbe fognak, ámyékképük is kicsúszik a félős gyerekek álmaiból — sápadtak azok és meghálnak, mire az ég tehene megérkezik, bő meleg ajándékkal. És elhoztam én a maidárlat is, hiisz te akartad, egyszerűen akarok szólni, hisz te akartad, mindent amit megérintettem, odaadok a kezeidbe, mindent elmondok, amit előtted ennallgattak. ,ÖZSEFJ0LAN JÓZSEF ATTILA ÉLETE (Részlet) Etus és Attila nappal nálunk voltak, este elmentek „haza” aludni a Ferenc térre, az elhagyatott lakásba, ahol reggelenkint senki nem rakott tüzet, nem készített meleg reggelit nekik. Attila innen ment iskolába, Etus ped ig sietett hozzánk ... 1919 novemberében vittük anyánkat a kórházba. December közepén Attila leutazott Szabadszállásra, hogy ott lisztet, zsírt, tojást vásároljon, amit Pesten ez időben alig, vagy csak nehezen lehetett beszerezni. Nem szívesen indult útnak. Mindennél fontosabb volt előtte, hogy iskola után Kispestről elhozza a fél liter tejet a mama számára s azt még a látogatási idő alatt bevigye a kórházba. Az ápolónő hiába mondta, fölösleges a fáradozása, anyánk gyomra már a tejet sem fogadja be. Karácsony előtt szónhiány miatt beszüntették a vonat közlekedést, Attila nem tudott hazajönni. Imre bátyánk Viskójában leste az idő múlását. A hóval födött messzi határban egybefolytak a napók. Tán azt se tudta, mikor van karácsony. Egy reggel elindult a fagyos, szeles ég alatt a hosz- szú országúton, be a faluba, az állomásra, megtudni, miikor megy a vonat. Már esteledett és még mindig nem tért vissza. Imre bácsi és ángyika keresésére indultak. Felszerelték magukat puskával, kapával, ásóval, úgy mentek elébe, hátha farkasokkal kell szemibeszáll- hiok, vagy a hóból kell Attilát kliásnli valahol. Attila félig megfagyva vergődött az országúton a sötétben. Imre bácsi egypánszor elsütötte a puskát. A lövés zajára Attila megállt. A hangot körülhordozta a szél,' aztán elenyészett. A gyerek fülelt, melyik irányiba induljon. Szorongva jött rá, hogy amióta megállt, nem tud többé tájékozódni, merre van előre, merre hátra. Aztán arra gondolt, hátha farkasokra lövöldözött valaki. Vaktában nekiindult, tovább. Mesélte később, hogy amint egyre fáradtabban, egyre álmosabban küszködött a beláthatatlan úttal, azon vette észre magát. hogy belül hangtalanul, szüntelen ismétléssel egyre énekli a Megfagyott gyermek dalát: Ily késő éjszaka kii jár Ott künn a temetőn ... Amikor ez tudatára jutott, beledöbbent a gondolat, bizonyosan meghalt a mama. De nem érzett semmi meg- indultságot. Csak álmos volt és gépiesen ismételgette magában az eszébe jutott verset. Egyszerre hangokat hallott valamerről. Ángyika két tenyeréből tölcsért csinált szája elé, úgy kiáltozta szakadatlanul : — Hóha! Attila! Hóha! Futni próbált a hang irányába, de pár lépés után be- lesüppedt az útmenti árok havába. Sehogy sem tudott belőle kikecmeregni. — Eszembe se jutott, hogy én is kiabáljak — tűnődött el egyszer visszaemlékezve erre az estére. — Olyan fáradt és álmos voltam, hogy talán nem is akartam továbbmenni. Vízkereszt táján este érkezett meg Attila Szabadszállásról. Mi Etussgl már kisírtuk magunkat. Szikkadt szemmel néztük, amint a batyu kendőjének csomóját bogoz- gatta. A gyásztól elnyűtten, fáradtan ültünk a konyhában. Miiközben gondolatban azo- bíbelődtem, hogyan m \idjam meg, milyen szavakkal közöljem vele, hogy a mama nincs többé, már ki is mondtam — Mama meghalt. Szánté észre sem vettem, hogy Mmondtiam. Járt tovább a malom a fejemben: most siímii fog, mi is felzokogunk, összeborukmk és összecsókolózunk. De csak ültünk tovább, magunk elé meredve Etus is, én is. Attila keze reszketni kezdett. Remegve babrált tovább a kendő csomóján, míg ki nem oldotta egészen. Aztán leült ő is egy viaszosrvászannal leterített konyhaszékre. Még csak bíztató szavakat sem szóltunk, nem néztünk egymásra, mint munka után, ki leül. Csak ültünk ott, mi három árva, ki-ki .magában, egyedül...
