Somogyi Néplap, 1985. március (41. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-30 / 75. szám
1985. március 30., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Olvassuk újra SZAKONYl KAROLY: ADÁSHIBA Szakonyi Károly jó novellista. Kanyargós életút után lett iró, valóban annak a nemzedéknek a tagja, amelyik megélte témakonfliktusait, s így elsősorban nem is a történet elmondása izgatja, hanem hőseinek karaktere. Az emberek, a jeilemek - a többiek. Vagyis mi. Hogyan éljük meg a valóság csodáját, hogyan viseljük el a köznapi életet? Elbeszélőnek indult, Középütt vannak a felhők cimü könyve 1961-ben jelent meg, és mert prózája - dinamikus belső feszültségeivel, párbeszédeinek jellem-dialektikájával - magában hordta a drámai feszültséget, hordozta a drámai megjelenítés lehetőségét, nagyon gyorsan hangjátékot, majd drámát kezdett írni. 1963-ban irta első drámáját. Hét év múlva a Vígszínház társulata a Pesti Színházban bemutatta az Adáshibát. Az év utolsó bemutatója volt - ami általában rossz ómen -, de az évad legnagyobb magyar sikere. Az Adáshiba tulajdonképpen komédia, a kritika szinte teljesen egyöntetű véleménye szerint a felszabadulás óta a magyar irodalom legjobb ilyen műfajú munkája. (Részlet) BÓDOG./ Vanda túlórázik, fáradt... VANDA. Nem túlórázom. SACI Döncinek hízelegve. Ugye, nem mondtad komolyan, hogy én butaságokat mondok? DÖNCI. Tudod, hogy nem szeretem, ha ... SACI m. f. Ugye nem mondtad komolyan?! DÖNCI kényszeredetten. Nem... BÓDOG. Igyekezni kell, igyekezni. Mindenki igyekszik ... a világon mindenki... — Hol van a sziva- ros dobozom? Imrus, nincs ott melletted? IMRUS türelmetlenül. Nincs, nincs... BÓDOG. Amikor diákok voltatok, akkor is csak azt mondtam nektek mindig: igyekezni, igyekezni! Vandának is szép képesítése van, maholnap főkönyvelő lehet, aztán igazgatósági tag... ... Meglátja a szivaros dobozt a komódon. Anya, add ide a szivaros dobozomat! Bódogné feláll, viszi a dobozt meg a szivarvágót. Választ egy szivart, megvágja, rágyújt. Dönci, nem kérsz szivart? Csongor. Nagyon jó, azelőtt Dózsát szívtam, de ez egészen kitűnő zamatú. Persze, nem olyan, mint a Virginia. Nem gyújtasz rá? Bódogné csaknem súgva. Apa!... DÖNCI. Nem, kösz, szivart nem. BÓDOG. Pedig ünnepélyes alkalmakkor néha úgy szivarozgathatnál. DÖNCI. Nem, kösz! BÓDOGNÉ m. f. Imrust akartad megkínálni. BÓDOG. I mrust ? Szivarral ? Ugyan ne bolondozz már! BÓDOGNÉ óvatosan. Azt montad, ma este megkínálod, mert... BÓDOG. Soha nem mondtam, hogy megkínálom szivarral. BÓDOGNÉ félénken. Cigarettával ... BÓDOG. De hiszen nem is dohányzik! Imrus! Imrus, te dohányzol? IMRUS izgatottan figyeli a tévét. Most készülnek a felszálláshoz! — Dehogy dohányzóm! BÓDOG. Mondom, hogy nem dohányzik! Becsukja a dobozt. Megvolt az érettségim, és mégis, hol kezdtem? Trógeroltam egy címfestőnek. Egy olyan kis kézikocsin húzgáltama cégtáblákat a megrendelőkhöz. Amikor kicsit jobban ment neki, felvett tisztviselőnek. De huszonkilencben ő is beadta a kulcsot. Kezdhettem elölről. BÓDOGNÉ nézi a tévét. És ha ezek nem tudnak felszállni onnan? Azért ez nagy felelőtlenség! Csodálatos emberek, meg minden ... SACI. Jaj, ha ottmaradnának! DÖNCI. Ki van az számítva. SACI. Ha ottmaradnának, meghalnának? IMRUS. Ilyet ne is mondj, Saci! DÖNCI. Ki van az számítva, legyetek nyugodtak. VANDA. Ha egyszer feljutnék a Holdra, én ottmaradnék! Az egész világ tudná, hogy ott vagyok. Ha éjjel néznék a Holdat, tudnák, hogy ott vagyok... BÓDOG. Á, mire jutottam volna szorgalom nélkül! Nem lett volna ez a ház, semmi. Ha nem igyekeztem volna, nem neveznek ki csoportvezetőnek, később főosztályvezetőnek! Én megtanultam! A katonaságnál is ... mindent rám lehetett bízni! A társadalom megbecsüli az igyekvő embereket. BÓDOGNÉ. Bizony, menynyit küszködtünk! BÓDOG. Én nem számítottam senkire. Csak magamra. Szorgalom és igyekezet, így aztán mindent át lehet vészelni! A legnehezebb időket is! BÓDOGNÉ. A háború alatt is mennyi rettegés, menynyi félelem! És azután is hogy mi lesz velünk, veletek ... Hogy meghagytak-e, elvisznek-e? BÓDOG. Minket soha nem bántottak. Sem azok, sem ezek! Persze, ehhez érzék kell! Fennmaradni ! IMRUS. Most fognak indulni! Most! Figyeljetek! DÖNCI. Ki van az számítva, csak semmi izgalom. BÓDOG. De telefonálni, azt nem tudsz. Az egyik készülék rosszabb, mint a másik. IMRUS. Indulnak, indulnak!! BÓDOGNÉ. Ó, azok a rettegéssel teli éjszakák! Az ember soha nem ismerhette ki magát. Amikor születtem, háború volt, apámat kétéves koromban kivittek a frontra. Aztán a forradalom, a kommün ... aztán a másik háború, a bombázások. Meg a háború utáni évek. És most megint ez a kommün ...! Én nem is tudom, hogy bírtuk ki eddig? IMRUS lelkesen. Felszállt! Felszállt! Most már csak az a lényeg, hogy találkozzon az űrhajóval! Meg aztán a Van Allen övezet. Az mindig rizikó. DÖNCI. Komputerekkel dolgoznak. IMRUS. De azért félelmetes, nem? Félelmetes, hogy már fenn jártak a Holdon! És ki tudja, mi következik még ezután! DÖNCI. Tényleg, lesz még ma valami jó műsor? IMRUS. Egészen beleizzadtam a közvetítésbe! BÓDOGNÉ. Ez a gyerek is olyan izgulós ... IMRUS. Nem vagyok izgulós! BÓDOG. A tudomány! Mit tudjátok ti? A tudomány mindig kieszel valamit, aztán a háborúban az egészet ellenünk fordítják. Ennek sem lesz jó vége, ismerem őket! Engem már nem tudnak becsapni! Jöhetnek nekem akármivel, tudom, mi a lényeg. Legyen az embernek egy kis otthona, egy kis biztonsága ... Azért mondom Vandának is, vigyázzon az állására, Vili bácsi nagy- nehezen megszerezte neki a trösztnél..'. SACI. De Vanda már nincs a trösztnél! BÓDOGNÉ kedves csodálkozással. Hát hol lenne, ha nem a trösztnél? BÓDOG hirtelen eszébe jut, feláll, keresgél. Hol a Rádióújság? Nézzük csak, mi lesz a tévében. Remélem, valami tisztességes műsor ... VANDA türelmetlenül. Minek foglalkoztok velem? BÓDOG. Ebben a családban mindenki törődik mindenkivel, és ez így van rendjén. Jól is néznénk ki, ha... Na, hol a Rádióújság? Mindig eldugdostok mindent! Szeretném tudni, hová lehet elsüllyeszteni egy rádióújságot? Jön- megy, keresgél. Hát itt sincs! Anya, nem láttad? BÓDOGNÉ a szoba mélyébe mutat. Talán ott van ... BÓDOG a komódhoz megy, turkál. Ott van, ott van!... De hol? BÓDOGNÉ. Nem kértek kávét? Főzök kávét, jó? DÖNCI. Az bizony jó lesz. Még vezetnem kell ma. SACI. Ó, én nem iszom, csak forgolódom tőle fél éjszaka, ilyenkor már nem iszom... BÓDOGNÉ. Akkor a kisebbik főzőben ... Imrus, gyere, én ehhez a konnektorhoz nem nyúlok, ráz, gyere, fiacskám... Imrus és Bódogné kimennek. DÖNCI. Hogy a fenébe, Vanda, hát egyáltalán nem mondtad meg az öregnek, hogy kiléptél a tröszttől? SACI. Mi igazán nem tudtuk, hogy ez titok. VANDA. Titok? Egyáltalán nem titok. SACI. Hát akkor miért nem mesélted el nekik? VANDA. Nekik? Mikor? BÓDOG már a fotel alatt keresgél. Itt sincs! Anya, csak nem dobtad ki a szemétbe? Anya! — Hol van anya? DÖNCI. Kiment kávét főzni. BÓDOG. Hát ő csak ne főzzön kávét! Ha ő főz kávét, az nem kávé lesz, hanem lötty! Soha nem csavarja rá rendesen a tetejét. Indul utána, de az ajtóból. Mindent nekem kell csinálni ebben a házban, mindent... Kimegy. DÖNCI Vandához. Szóval •megint a régi nóta. Kicsit becsavarodtunk, igaz? VANDA. Miért nem nézed inkább a tévét, kisfiam? DÖNCI. Nekem ne mondd mindig azt, hogy kisfiam! VANDA nem törődik vele. Saci, nem az a véleményed, hogy csak a messzi városokban van fantázia? SACI. Elég rossz bőrben vagy mostanában. VANDA. Viszont te remekül nézel ki, drágám! SACI. Ugye? Észbekap. Én őszintén aggódom érted, VANDA. Éreztem, éreztem! Mondogattam is magamban (fel a fejjel! Van, aki őszintén aggódik érted! DÖNCI. Hiába gúnyolódsz, Saci esténként csakis rólad beszél. VANDA. Képzelem, miket! DÖNCI. És állás nélkül is — mi a fenét akarsz kezdeni ? Otthagytál mindent Rudinak... az egész lakást! SACI. Azóta nem is találkoztatok? VANDA. Nem. SACI. Nem is telefonál? VANDA. Nem. SACI. És véletlenül sem találkoztatok? Sehogy sem? VANDA. Nem! SACI. Fantasztikus! DÖNCI. Hát ezt alaposan el- hisztizted. Éppen úgy, mint amikor hozzámentél! A tévére. Ja, most már látom, hol van ez. A Szajnán. Horgásztanya. Nem rossz. Szobrász és modelljei címmel Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrászművész centenáriumára életmű kiállítás nyílt a Magyar Nemzeti Galériában. Hriszto Pelitev meséi, amelyek megmagyaráznak egyet s mást A nyúl és a káposzta Történt egyszer, hogy a róka üldözőbe vett egy nyu- lat. Nem kötelességből futott utána, hanem azért, mert éhes volt. A nyúl pedig azért futott, mert életben akart maradni. De ereje egyre fogyott, és a nyúl, hogy megmeneküljön, a meredek partról beugrott a folyóba. Kétségbeesett erőfeszítéssel sikerült átúsznia a túlsó partra. A róka nem tudott úszni, és tovább futott, hogy gázlót keressen. A nyúl eközben elvánszor- gott egy veteményeskertbe, ahol jókora káposztafejek sorakoztak. Kiválasztotta a legnagyobbat, és elrejtőzött alatta. Olykor óvatosan kikémlelt, de a rókának színét sem látta. Beköszöntött az este. A nyúl összekuporodott a káposztafej alatt, és elaludt. A róka átgázolt a túlsó partra, kimerültén lehevere- dett az erdőben, és elnyomta az álom. Reggel mindketten fölébredtek: a nyúl a veteményeskertben, a róka a fák között, és mindketten éhesek voltak. A róka a nyúl keresésére iramodott, a nyúl pedig elhatározta, hogy megreggelizik. Szép kényelmesen megette az egész káposztafejet, amely alatt elbújt, és így fedezék nélkül maradt. Odaszaladt a róka, mert észrevette a nyulat, és sző- föstül-bőröstül fölfalta. A tanulság: ne edd ,meg a káposztát, amely mögött elbújhatsz. Jó mester és rossz mester A rossz fazekas egyszer így szólt a jó fazekashoz: — Azt mondják, néha te is készítesz görbe köcsögöket. — A jó mester olykor rossz holmit is készíthet, a A házaspár Antonio Stagnoli grafikája rossz fazekas kezéből azonban sohasem kerül ki jó holmi — válaszolta a másik. Különben nemcsak erről zó. Hanem főként arról, hogy a rossz mesterek mindig a jó mesterek gyenge pontjait keresik. A tönk A tönk jól szolgálta az embert. Az ember rajta vágott fát, faragta a háza javításához szükséges fadarabokat. A tönk pedig örült, hogy az ember segítségére lehet a munkájában. Ünnepi lakoma előtt az ember a fatönkön vágta le az asztalra kerülő kisbá- rányt vagy kakast. Ezért az udvarban élő összes háziállat félt egy kissé a tönktől. A fejsze éle minduntalan forgácsot és apró darabkákat hasított le a tönk kérgéből, de magából a fájából is. Am a tönk éppen azért tönk, hogy ne érezzen fájdalmat, és mindez édeskeveset zavarta. — Semmi sem történhet velem — így gondolkodott a fatönk —, hiszen nagy érdemeim vannak az ember előtt. A tönk azonban napról napra kisebb, vékonyabb lett. Egyszer aztán az ember értékelőn végigmérte, és megállapította: — Ennek is eljött az ideje! Azzal fölkapta a fejszét, kivágta a tönköt, s kifordította a földből. Mindenkire rákerül a sor, aki segítséget nyújt ahhoz, hogy másokat lekaszaboljanak ... Fordította: Gellért György
