Somogyi Néplap, 1985. március (41. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-30 / 75. szám
8 Somogyi Néplap 1985. március 30., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS AZ ÖRÖK IFJÜSÁG KÖLTŐJE SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KOSZTOLÁNYI DEZSŐ mizettjei felé, olyan emlékeket állítva nekik, mint a Pacsirta vagy az Édes Anna című regény. Ez utóbbiról a kor egyik legbátrabb írója, Bálint György nyilatkozott nagy elismeréssel. Az előbbi pedig nyomatékosan figyelmeztet rá, hogy el kell viselnünk a lót fájdalmát is. mert öröm, s bánat együtt jönnek, és az ember csak a nyomorúságokban megedzve teljesítheti ki önmagát. A látszólag könnyed, a szépségtől megigézett, a mélységet elutasító Kosztolányi egy nagyon súlyos, sok megpróbáltatást hozó korszakban hirtelen szemléletet váltott. Nemcsak az a tény jelezte ezt, hogy ő, a kifejezés egyik legnagyobb mestere, szabadvenseket kezdett írni, s hogy elbeszéléseinek, tárcáinak meghatározó eleme lett a részvét, hanem az is, hogy szenvedélyes harcot indított a magyar nyelv ügyében. Megérezte, hogy olyan korszak jön, amely mindenkitől egyértelmű, a gondolat világosságára és becsületességére épülő állásfogKosztolányi Dezső írószobájának részlete látást kíván, s tudta, hogy gondolkodásunk egyértelműségének tükre a kristálytiszta nyelvihasználat. Ezért állt élére a nyelvművelő mozgalomnak, s az a (törekvése, hogy óvjuk nyelvünket az idegen hatásoktól, törekedjünk a minél szebb s kifejezőbb stílushatásókra, ma sem veszített időszerűségéből. Talán ez az általa any- nyira nagyrabecsült latin világosság is «a magyarázata, hogy egyike lehetett irodalmaink utazó nagyköveteinek, aki nemcsak mint jelenség, hanem mint az idegen nyelvek kitűnő ismerője és használója is hódított mindenhol, ahol megfordult. Kevesen pásztázták végig tanulmányaikban olyan érzékeny azonosulni tudással irodalmunk múltbeli értékeit, mint ő tette. Tudta, hogy az irodalom nem holt betűk tengere, hanem életre kelthető erőforrás, mely segíthet a mindennapok küzdőiméiben és nehézségeiben. Hamarosan neki magának is szüksége lett erre az erőforrásra. 1932-ben jelentkezJózsef Attila abban a szép bírállaitában, melyet Kosztolányi összegyűjtött költeményeinek (megjelenése alkalmából írt, „gyermeklelkű költó”-nek nevezte. Ha meggondoljuk, sok igazság van e minősítésiben, hiszen a most százéves lírikus első, sokáig felül nem múlt, átütő sikerét egy olyan verseskönyvvel aratta, amelyben gyermeki álarcot öltve számait be a körülötte forrongó általa ellenségesnek, kifür- készhetetlennek érzett világról. A szegény kisgyermek panaszai költője nem volt érzéketlen a világirodalmi ösztönzések iránt, érzékenyen és figyelmesen követte a kortárs francia ás német líra új jelenségeit, de amit e kötetével alkotott, mégis teljesen egyéni volt, ízig- vérig magyar jelenség, melyben ott lüktetett osztályának, a középosztálynak tétovasá- ga, válsághangulata, az a baljós előérzete, melyet az első világháború be is teljesített ... Máris nagy lírikus volt, olyan, akire méltán irányult a lírai modernség jelenségeire érzékeny értők figyelme... Aránylag védett gyermekkor után, a kultúráival eljegyzett és azzal átitatott környezetből érkezett az irodalomba. Szenvedélyesen vágyta a sikert, hódítani akart, s talán ezért is hagyta felibe egyetemi tanulmányait, hogy helyettük az akkor oly fontos és kezdeményező újságírás műfaját válassza. Ettől kezdve élete végéig ontotta cikkéit. Azok közé a ritka tehetségek közé tartozott, akik minden feladatukat kitűnően teljesítik. Akadtak lapjának olyan számai, amelyekben annyi cikket írt, hogy egyszerre több álnevet kellett használnia. S köziben szenvedélyesen olvasott, szeszélyesen, előzeA SZERKESZTŐ tek először halálos (betegségének tünetei. Hosszú ideig mintha reménykedett volna, de nagy versei arról árulkodnak, hogy nyíltan, rezzenés nélkül nézett szembe a véggel. Korábban is meghatározó témája volt költészetének az elmúlás. De ez akkor még csak játék volt, álarc, amelyre oly szívesen válaszolt a ,,halál-arc” rímmel. 1932-től azonban haláláig orvostól orvosig vezetett mind nehezebb és tragi- kusabb útja, miközben — ahogy egyik versében írta — „fájdalmas műremekké” kovácsolta a szenvedés. Nem csalta meg magát, „Tudom, hogy nincsen miben hinnem” — írta egyik legszebb versében, a Hajnali részegségben. De „pattanó szívét” ekkor is „húrnak feszítette”, hogy eldalolhassa a szépség és a lefoírhatatlan életerő himnuszát, s hogy fejét meghajtva koszöntse azokat a fájdalmakat, amelyek megérlelték, s amelyek hatására a háláihoz fordult, hogy fia lehessen. Mintha a könyörtelen elmúlás még egy kis -haladékot adott voilna, hogy megízlelje a boldogságot, amelynek oly elkötelezett énekese volt: átmeneti javulása idején egy nagy élmény hatására született búcsúzó verse, a Szeptemberi áhitat. Ekkor már elhatalmasodott szervezetében a rák. „Kések között’, a „végzettel vállán” mégis a „halál fölé” emelkedett, s rezzenéstelen hittel, nyugalommal és bizakodással emelte magasra azt az ünnepi zászlót, mely lírájában az örök ifjúság és a ilébírhataitlan szépség jelképe: „Állj meg, te óra és dőlj össze naptár, te rothadó gondoktól régi magtár. Ifjúságom zászlói úszva, lassan röpüljetek az ünnepi magasban.” Ünnepi évfordulók alkalmából sokszor fájdalmas lelkifurdalással kérdezzük, eleget tattünk-e az ünnepeltért, nem tesz-e szemrehányást az utókor kényelmességünkért és tunyaságunkért, mellyel elfeledni hagytuk. Kosztolányi azonban nem elfeledett, hanem élő költő, akihez újra meg újra bizalommal fordulhatunk, amikor a művészet szépségében keresünk igazolást. Rónay László Boldog, szomorú dal Van már kenyerem, borom is van, van gyermekem és feleségem. Szívem minek is szorítsam? Van mindig elég eleségem. Van kertem, a kertre jogyó fák suttogva hajolnak utamra, és benn a dió, mogyoró, mák terhétől öregbül a kamra. Van egyszerű, jó takaróm is, telefonom, úti bőröndöm, van jó-szívű, jót-akaróm is, s nem kell kegyekért könyörögnöm. Nem többet az egykori köd-kép, részegje a ködnek, a könnynek, ha néha magam köszönök még, már sokszor előre köszönnek. Van villanyom, izzik a villany, tárcám van igaz színezüstből, toliam, ceruzám vígan illan, szájamban öreg pipa füstöl. Fürdő van, üdítem testem, langy téa beteg idegemnek, ha járok a bús Budapesten, nem tudnak egész idegennek. Mit eldalolok, az a bánat könnyekbe borít nem egy orcát, és énekes ifjú fiának vall engem a vén Magyarország. De néha megállók az éjen, gyötrődve, halálba hanyatlón, úgy ásom a kincset a mélyen, a kincset, a régit, a padlón, mint lázbeteg, aki föleszmél, álmát hüvelyezve, zavartan, kezem kotorászva keresgél, hogy jaj, valaha mit akartam. Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, a kincs, amiért porig égtem! Itthon vagyok itt e világban, s már nem vagyok otthon az égben. Egy riporter emlékeiből tes tervek nélkül kalanda- zott a világirodalomban; fordításaival olyan nevelő hatást tett a fiatalokra, mint a nagy pedagógusok. Kosztolányi nem volt nevelőtípus, mégis szinte mindenkire hatott, aki nyomában érkezett az irodalomba. Ha mással nem, hát nyugtalan, kísérletező szellemével, azzal a függetlenségével, amely nemze- dáktársait is jellemezte, de amelynék legvégletesebb kifejtését éppen az ő költészetében találjuk, amikor a könnyedség, a játékosság és a szárnyalás eszményét fejtette ki az Esti Kornél énekében. A gyermek álarcát később „a bús férfi”-éra cserélte, s ebben a változásban ott sejthetjük az első világháború megrázó élményét, annak következményeit is. Egyike volt azoknak, akik a legkorábban ismerték föl az öldöklés és ellenségeskedés céltalan voltát, s ha volt ‘is életének egy fájdalmas vargabetűje, amelynek végleges megnyilatkozásaképp az Űj Nemzedék hírhedt Pardon rovatában vállalt szerepet az ellenforradalmi rendszer első időszakában, később annál nagyobb együttérzéssel és megértéssel fordult az éleit kisemEmlékezetemben így él Kosztolányi Dezső: magas termetű, hórihorgas férfi. Fejformája érdekes, homloka ráncokba redőző, szeme zöldes-szürke. Haját jobb homlokára fésüli. Elegáns. Tavaszi kabátját vállra vetve hordja. Sokféle nyakkendőt visel, leggyakrabban csokornyakkendőt. Kalapja széle lehajtva. Mindig siet, mert egy hírlapírónak, aki híres költő és író is, sok a dolga. Elmaradhatatlan aktatáskája degeszre tömött. Gyakran láttam, párszor társaságiban találkoztunk: a Pesti Hírlap szerkesztőségében, a New York és a Hadik kávéházban. Szinte mindig szivarfüstfelhőbe burkolód- zott. Sok arca és álarca volt. Néha olyan érzésem támadt, hogy többféle Kosztolányit alakít, talán még akkor is, amikor nyugtalannak, zak- latottnak látszik. Könnyen ismerkedett, nehezen bárát- kozott. Legjobb és igaz barátja Karinthy Frigyes volt. Sűrűn láttuk őket együtt. Az újságíró Kosztolányit idézem, aki több mint harminc esztendeig dolgozott szerkesztőségekben. Egyszer tréfásan sorolta, hogy hány néven emlegetnek bennünket: hírlapíró, a perc krónikása, hírvadász, a hétköznapok történelemírója, újdondász, a toll katonája, az élet pillanatképeinek rajzolója ... A civilek szerint minden újságíró szerkesztő — és a kávéházban főszerkesztő ... Nagyon értékes és gazdag hagyatékában hat vaskos kötetben, vagy négyezer oldalon sorakoznak válogatott írásai, amelyek napilapokban, hetilapokban jelentek meg. ö mondta: hírlapírói munkásságát írói munkájával egyenértékűnek tartja. Már húszéves korában a Bácskai Hírlap munkatársa volt. Ady Endre 1906-ban Párizsba utazott. A Budapesti Hírlap szerkesztőségébe méltó utód és tehetség került a helyére: Kosztolányi Dezső. Kedvelte a re- dakoió mozgalmas életét. Szerette a zöld tintát, azzal írt. Érdekesen mondott véleményt kora társadalmi és művészeti jelenségeiről. A magyar újságírás megújulásának nagy korszaka volt ez. A lap fiatal munkatársa a modern hírlapírás egyik jelentős alakjává növekedett. Sűrűn jelentek meg rövid, színes írásai, kar- colatai, pillanatképei. Múltak az évek. 1911-ben már a Világ munkatársa. Jól érezte magát a szabadkőműves-radikális lapnál. Riportjai, tárcái és művészeti kritikái egyre népszerűbbek. 1914 ... Amikor kitört a háború, kevés tollforgató akadt, aki nem puffogtatott hazafias frázisokat. Csak később döbbentek rá a valóságra, és kezdtek látva-lát- ni. Kosztolányi is keserű kiábrándulásokon át jutott el a történelmi igazságokhoz. A Pesti Napló lett új műhelye. Sokszor írt a háború képtelenségeiről, iszonyatairól. 1918... Az őszirózsás forradalom első napjai. „Szerda. Esik az eső és forradalom van... Ö, milyen fel- szabadulás, hogy végre egynek érezhetem magam a tömeggel ... Csütörtök. Népszónokokat hallgatok. Károlyi Mihály áll a hideg esőben. Minden szavát éljenzés kíséri. Mintha álomban beszélne, vagy önkívületben. Olyan lázas és biztos.” Ezt a forradalmi naplóban jegyezte föl. 1919 ... Részt vett a Tanácsköztársaság kulturális eszméinek valóra váltásában. A Színházi Életben megjelent cikke is arra mutat, hogy vonzotta a Tanács- köztársaság. Érdeklődése azonban hamar elmúlt. A gyors lelkesedés, együttérzés elhamvadt. 1921 végén a Pesti Hírlaphoz szerződött. Ott állt tizenöt éven át íróasztala. Ügy látszott, újságírói palettája sokrétűbb, gondolktgazda- gabb lett. Nagyon változatosak, ötletesek voltak kis újságcikkei. A hét krónikáját rótta, de úgy érezte, hogy „az mégiscsak olyan történelem, mintha ezer év eseményeiről kellene beszámolni”. Zöld tintával írt, majd írógépen pötyögtetett karco- latai, színesei és egyre sűrűbben megjelenő riportjai, párbeszédei — pontosabban: újszerű interjúi — változott szemléletmódját tükrözték. Az ember védtelensége, kiszolgáltatottsága gyakran jelentkezett cikkeiben. Publicisztikai miniatűrjei és megannyi más kisebb- nagyobb terjedelmű alkotásai — köztük írókról, művészekről, tudósokról rajzolt arcképei — elmélyült, kifinomult művész kezenyomát viselik. Közeledtek az utolsó évek. Sokan úgy vélték, hogy az Esti Kornélban sokszor megtalálhatók Kosztolányi világnézeti, lélektani problémái. A kötet megjelenésének évében, 1933-ban tört rá a gyötrelmes betegség. Három évig — tudva a szörnyű vég közeledtét — harcolt, dacolt a halállal. Amivel még megajándékozhatta az utókort: remekművek — hírlapokban, könyvekben elbeszélve. Nagyon találó Illyés Gyula megállapítása: Kosztolányi újságírói álarcban írói alkotásokat jelentetett meg. Hitte, vallotta és bizonyította, hogy cikkekben is lehet remekeket alkotni. A halál — számtalan írásának szereplője — érte is eljött. Legjobb barátja, Karinthy Frigyes búcsúztató cikkében azt írta: „Kiapadt a zöld tinta ...” Kosztolányi ötvenegy éves korában eltávozott. Gazdag örökséget hagyott ránk: életművét és halhatatlan lett. Ritter Aladár
