Somogyi Néplap, 1985. március (41. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-30 / 75. szám

1985. március 30., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK Ólomnehéznek érzem a tollat s higanyként szökdös messzi kalandok íelé a gon­dolat, amikor e sorokhoz kezdek. Koppány felesel Szent Istvánnal, gregorián dallam sejlik föl valahon­nan, a városalapító Zsig- mond királyt vélem halla­ni... Széchenyi Imre keze simít végig gyengéden egy szép fának ígérkező suhán- gon, s a „kis rokon”. Zsig- mond bóklászik az erdőn legelső karácsonyi Ilóbert- puskájával... Somogyvár. Történelem- eszencia e hely. Ezernyi in­dával türemkedik ki kastély­krónikánk szigorú napilap- kalodájaból s avatott leírói­nak sokasága teszi keserves­sé a hírlapírói munkát. He- lyénvaló-e ez a néhány gé­pelt oldalnyi kotnyeleskedés utánuk ? — Nos, aki nem tartja annak, hát tegye le ennél a sornál az újságot, aki pedig elnézőbb, tartson velünk! S lapozzuk föl először is a Csánki-monográfiát. A be­cses kötet így rögzíti a kas­tély állapotát: ...... jelenleg özvegy gróf S zéchenyi Imrénének van itt nagyobb birtoka és szép kas­télya, amelyet gróf Széche­nyi Dénes 1870-ben megna- gyobbíttatott. A kastélyban több nagy üvegszekrény tele van a határban lelt őskori leletekkel és a Kupavár­hegyről származó régiségek­kel. Gróf Széchenyi Imre ugyanis 1896-ban a saját költségén kiásatta a kupa­hegyi Szt. Aegidius-templom és kolostor alapfalait, hon­nan egyéb leletek között sok érdekes román stílű kődom- bormű és feliratos kő került felszínre, melyeknek jó ré­szét a kastély csarnokának falába falaztatta be. Van a kastélyban egy kb. 7000 kö­tetes könyvtár és 10—12 kö­tetes, ritka becsű családi krónika; családi levéltár, nagybecsű festmények és régi bútorok. A lépcsőház teljes művészi falburkolatá­nak román stílű faragványa­it és oszlopait egy juhászle­gény faragta, a kit a nemes gróf képeztetett ki...” A juhászlegényből lett asztalos és bognármester ne­ve is fönnmaradt, teljes ér­tékű bizonysága ennek, hogy a gróf nevével békességben egymás mellett ma is olvas­ható egy ajtó fölött: „...fa­ragta Nagy Ignácz ... tervez­te ... Széchenyi Imre...” De ezen a feliraton és né­hány tárgyon kívül semmi sem maradt meg a Csánki által leírt gazdagságból. A lépcsőház csodás képkeretei üresen tátonganak, a csillár helyén itt csúnyának ható fehér gömb lóg. Az eredeti­hez valamelyest hasonló ál­lapotban csupán a lépcsőhá­zat, valamint a kastélyban működő kisegítő iskola és nevelőotthon igazgatói iro­dáját — a valahai könyvtár pipázószobáját — lehet ta­lálni. Szerencsére az épít­mény maga szinte eredeti formájában fennmaradt, a meglehetősen stílusidegen át­alakítások csak kevéssé érintették. Gyurina Géza, az iskola igazgatója: — Amit lehet, megóvunk, mentünk, helyreállítunk. Mi­vel végzetes beavatkozás ed­dig nem történt, viszonylag könnyű a helyzetünk. Most a legelső feladat lesz, hogy a tetőszerkezetet teljes egé­szében felújíttatjuk, s ezzel a legnagyobb gondon túl le­szünk, az épület nem ro­molhat tovább. Tegyük hozzá: romlásalig- alig mutatkozik. Sokkal sa­nyarúbb állapotú kastélyokat is (használnak manapság anélkül, hogy megőrzésükkel törődnének. Itt az igazgatói szoba újnak tetsző eredeti szekrényei, a pótolt rézki­lincsek, kulcscímerek is jel­zik: ha kevés is a pénz. ha nehéz is egy alapvetően meg­változott funkciót szolgáló kastély megóvása, a mad gazdák igyekeznek. S ma­napság mind jobban igye­keznek! Korábbi jó szándé­kú, de rossz eredményt ho­zó „felújításokat" is meg­próbálnak majd visszacsi­nálni ... A házat lakják, használ­ják, ezért a ház él. Az el­pusztult értékeket ha nem is feledtető, de a miattuk föi- sajduló bánatot enyhítő gon­dosság példa lehetne mások előtt is. Somogy váron azt tartják: a kastély szerencséje, hogy rögtön 1945 után állami tu­lajdonba került, s a ma is itt működő intézmény alapí­tói szívósan védelmezték. Az'onnal olyan emberek ér­keztek ide, akik nem rom­bolni, hanem építeni akar­tak. A kastély szerencsétlen­sége pedig... De erről már szóljon hi­teles tanú, Heves János, aki a hajdani főkomornyik — ma gondnoknak mondanám — fia, s gyerekkora óta is­meri az épületet, a parkot. — Ha a kastély csak ti­zenöt—húsz kilométerrel messzebb lett volna ... — egy nagy sóhaj szakad ki az ősz erdőmérnökből, azután nehezen folytatja. — Az volt a baj, hogy megállt a front. És egy nap alatt kellett ha­dikórházat csinálni itt. Még ha akarta volna is valaki szép rendben elraktározni és őrizni azt a rengeteg érté­ket, akkor se tudta volna megtenni. A sebesültek, a haldoklók helyet kívántak, s ez előbbrevaló volt minden másnál. A kastélyt tehát egy nap alatt kiürítették, ez pe­dig egyet jelentett a köny­vek, a bútorok és minden egyéb pusztulásával. S az a (kis szünet, amely a hadikórház-lét és az inté­zet megalapítása közt eltelt, elegendő volt arra, hogy még az a kevés is eltűnjön, ami megmaradt. Bánatosan mondta erről a helybeli Bog­dán István: — Vitt, hordott sokmin­denki akkoriban mindent, amit látott. Hogy hol lehet az a holmi ? Meg nem mond­ja már senki. Így kopaszodtak ki a fest­ménykeretek (ahol családi képek voltak), és így tűntek el korszakos jelentőségű ok­mányok ... Heves János me­sélt róluk: — Egyalakos képek voltak, többnyire az ősökről. Min­den Európában megjelent könyvet megküldték ide, er­ről még a parktelepítő Szé­chenyi Imre gondoskodott, aki egyébként a homoki sző­lőtelepítés kormánybiztosa és a somogyi lótenyésztés föl- lendítője is volt; tudós, vi- lá glátott ember. A szellemi és gazdasági értékek tiszte­letét természetesnek tartot­ták ebben a házban, ahol sokszor emlegették a nagy Széchenyit: István grófot, a nagybácsit... — önnek is bejárása volt a kastélyba? reállítsák ezt a kör alaprajzú kápolnát. — Buta emberek kincset kerestek; ez lett a vége — mutatta a romokat Heves János. S Imre gróf havas fái, bokrai között gregorián dal­lamokat fuvoláz a télvégi szél. Luthán Péter — Nemcsak nekem. Szé­chenyi Imréné ajtaja nyitva állt a gyerekek előtt. Az itt sokszor vendégeskedő Zsig- mond is csak Zsiga bácsi volt nekünk: semmiféle cí­meket és rangokat nem kel­lett hozzákanyarítani. Szé­chenyi Ilona Mária, az uno­ka, aki itt nevelkedett, be­járt Kaposvárra ingyenes ápolónőnek (mai szóval: tár­sadalmi munkát végzett), a nagymama pedig naphosz- szat kötött, így sok falusi gyerek járt „grófi pulóver­ben”. Száz szónak is egy a vége: a legnagyobb magyar szelleméhez hű volt a ro­konsága is. S ráfelelnek erre a Gyuri­na Géza által vázolt tervek: — Nyitva a kapu. Később, remélem, nyári tábor is lesz itt; fölkészülünk idegenfor­galmi csoportok fogadására. A falusiak bármikor bejö­hetnek, a mi gyerekeink is kimehetnek. — Nem okoz akadályt, hogy önök fogyatékos gyere­keket nevelnek? — Nem. ök itt épp arra készülnek, hogy a kapun kí­vül is megállják a helyüket. Egyébként az enyhén fogya­tékosak még történelmet is tanulnak, sőt — ha hiszi, ha nem — még azt is tudják értékeLni, hogy ők milyen csudás falak között laknak, tanulnak. Nem feleltek rá viszont a fentebbiekre az utolsó „állo­másunknál” látottak. Körül- szomorkodtuk a családi krip­tát. Üjabb keletű pusztítás nyomait viseli a nem védett építmény. Pedig már csak az ott, illetve a mellette „nyug­vó” Széchenyiek — köztük Imre, a tudós parktelepítő — is megérdemelné, hogy hely­A Fűszért raktárházának udvarán fázósan toporognak az emberek a hajnali szür­kületben. Egymás után áll­nak be a gépkocsik a rám­pához, rakodásra várnak. Túravezetőnek — ahogyan a vállalatnál az áruszállítókat nevezik — elsősorban a fi­zetésért jön az ember. Ke­gyetlen nehéz munka ez, és óriási a felelősség. Hétköz­ben a szabad idő ritka; meg­esik, hogy csak este kilenc felé vetődnek haza, holtfá- radtan. Melyik asszony sze­reti, ha az ura már hajnal­ban elmegy otthonról, aztán ki tudja, mikor kerül haza? Márton Ferenc már túl van a reggeli kávézáson, a telepen külön „kávés hölgy” szolgálja ki őket. a hidegben jólesik a meleg ital. No, meg a kedves mosoly is. Most az összesítőről ellenőr­zi a rakományt, aztán indul az első fuvarba. Egyike ő a telep harminc áruszállítójá­nak. — Tíz éve dolgozom itt, annak idején a fizetés von­zott. Hat—(hétezer forintot keresek egy hónapban, há­rom év után már jár a hű­ségjutalom is — mondja. — Naponta kétszer száz—száz­ötven mázsát forgatunk meg. Nagyon nagy az anyagi fe­lelősségünk is, ezerféle apró cikk közül, bizony, előfor­dul, hogy valamiért nem egyezik a számla vagy a bol­tos reklamál. Bosszantó ap­rólékoskodással . jutunk csak nyomára, hol kallódott el, aztán még a rendész is pisz­kál ilyenkor, hogy nem va­gyok túravezetőnek való. Persze azért ilyen mégis rit­kán fordul elő, van már ru­tinom és figyelek is rá. Bázel István főleg élelmi­szert szállított a Zalka Má­té utcai raktárból. Amióta a vegyi fiókkal egyesült a rak­tárház, ugyancsak megsza­porodtak a gondjai; hat-hét­ezer új cikkel ismerkedik na­ponta. — Csak ámultam, hogy egy alig egy kilónyi kis csomag értéke több mint kétezer fo­rint — meséli. — Köröm­lakk vagy mi a csoda volt benne. Rengeteg a munka mostanában. Hét éve dolgo­zom a vállalatnál, szerettem volna, ha a feleségem is ide­jön, de ezt nem engedélye­zik; összeférhetetlen lenne a munkakörömmel, visszaélé­sekre adhatna alkalmat. Sze­retem a munkám, könnyen teremtek kapcsolatot az em­berekkel. Sok boltvezetőt is­merek, s egyszer előfordult már, hogy mint vevő a „pult alól” kaptam árut: alufóliát. Nekünk, áruszállí­tóknak ugyanúgy a boltban kell megvásárolnunk a min­dennapit, érdekünk hát, hogy minél jobban végezzük a munkánkat. — Mi volt a legkellemet­lenebb élménye a munkájá­ban? — Erre nagyon emlékszem, hiszen tegnapelőtt volt. Het­ven Camping vagdaltkon- zerv tréfált meg: sem a bolt­ban, sem a kocsin nem ta­láltam. Tizenhat-húsz darab­ja. Ha nem akadok a nyo­mára, ki kell fizetnem. A szállításirányításon na­ponta harminc-harmincöt túrát indítanak a diszpécse­rek. A raktárház a BSZV- től és a Volántól bérelt öt­tonnás kocsikkal fuvaroz, a gyorsszállításokat saját egy- tonnás gépkocsikkal végzik. Panka József huszonnyolc éve dolgozik itt. Annakide­jén segédmunkásként kezd­te, volt áruszállító, s most az irányítás a feladata: — Szép és bonyolult szak­ma ez. Áruszállítóként sza­badabb volt az élet, igaz, akkor jóval fiatalabb vol­tam. — Azt mondják, a „tró- ger”-nak nincsen becsülete. Tapasztalta ezt? — Előfordult. Sokan még ma is úgy vélik, a hórukko- sok amolyan aljanép. Még most is akad olyan boltve­zető, aki ha nem kap meg valamit, idetelefonál és meg­vádolja az áruszállítót. Nincs igazán rangja a szakmának, lenézik az embereket. Úgy gondolják, a társadalom pe­rifériájára szorultak vállal­nak csak ilyet, pedig nincs igazuk. Áruszállítók nélkül nem lenne ellátás. Való igaz, a fizetség a vonzó ebben a munkakörben, de ha a vál­lalat nem becsülné meg őket, senki sem maradna itt egy évnél tovább. Sütő György reggel már fordult egyszer az IFÁ-val. Zsírt szállított a húskombi­nátból. Előre elkészített, úgynevezett rolikocsikban már várta az áru, amikor visszaérkezett. Az útvonal: Somodor, Pusztasomodor, Szentgáloskér. — Az a szerencsésebb eset, ha az ember a bolt ajtajáig autózhat — mondja Sütő György. — Előfordul, hogy meg sem tudunk állni az üzlet előtt, a raktárak pedig az alagsorban, vagy az eme­leten vannak. Ilyenkor aztán „karolhatjuk” erősen a do­bozokat. Legényember. Fiatal. Egye­lőre megfelel számára ez a munkakör, jól keres, igaz, de sokat is dolgozik. Később? — Még nem tudom. Le­het, hogy maradok, lehet, hogy adódik valami más. Dolgozni mindenütt kell. Klie Ágnes A kötözőnővér mindig vigasztal A kórterem ajtaja szinte csak résnyire nyílik ki, s ezen átvonul az orvoscsapat: négyen-öten kísérik a viziten az osztályvezető főorvost ár. Tóth Károlyt. Amint el­foglalják a szobát, szélesre tárul az ajtó; begurul a kö­tözőnővér kocsija — csillogó (műszerekkel, fehér pólyák­kal, tamponokkal, sprayvel. A gumikerekeken nesztelenül közlekedő kocsi mintha ma­gától járna kórteremről kór­teremre. Napok múlva már a kezelésben jártas sérült keresni kezdi tekintetével Vigh Istvánnét, a kötözőnő­vért. Az átvérzett kötést új­ra cseréli; az orvos jobb ke­ze. Harminc éve a debreceni szakiskolában kapott képesí­tést. Huszonöt évet a kapos­vári kórházban szolgált. A nőnapon második alkalom- mal vette át az egészség­ügyben végzett, elismerés­re „ méltó tevékenysé­géért a Kiváló Munkáért kitüntetést. — Munkámért megbecsül­nek a kórházban, kifejeződik ez a fizetésemben, az erköl­csi elismerésben. Három év múlva nyugdíjba mehetek, de még nem készülök; sze­retnék tovább dolgozni nér hány óvet. — A baleseti osztályra többnyire súlyos sérültek kerülnek. Meg lehet szokni ennek az osztálynak a külön­leges nehézségét? — Nyomot hagy bennem minden baleset, valamennyi sérülés. Különösen átérzem a balesetet szenvedett gye­rekek nehéz helyzetét. Két gyereklem van: a fiam repü- lőmérnölk, a lányom kereske­delmi eladó. — Nem féltette a fiát a repüléstől? — Repülőnek készült,, attól féltettem, de szerencsére a földön teljesít szolgálatot. Szinte nincs település a megyében, ahonnan ne em­lékeznének a kötözőnővérre. — Sokan, könnyes szem­mel néznék vissza amikor a szállító mentőautóba ülnek és sokáig integetnek... Ilyenkor érzem, én ás hozzá­járultam ahhoz, hogy meg­gyógyuljanak. — Volt már betegként kór­házban? — Három éve epeműtéten estem át: éppen ezen az osz­tályon feküdtem. Hat hét múlva már dolgoztam. Mit vár a beteg a nővérektől? Kedvességet, vigasztalást, jó szót. Az osztályon sok a munkájúk a nővéreknek, mindenkinek, de a kedves­ségből sosem nyújthatunk eleget. Ezt kell szem előtt tartanunk. — Eddig csak a nővérek­ről volt szó, miilyendk a bete­gek? — A betegektől a nővérek á munkájuk megbecsülését várják el joggal. Sajnos er­ről nem kevesen megfeledkez­nék. Néhányan nyersek, dur­vák, velük bánni a legnehe­zebb. A többség elesettségé- ben is kedves, reménykedő, nekik az is gyógyulás, ha a pővér tekintete végigsimo- gatja az arcúkat és egy ked­ves szóval vigasztalást nyújt. Horányi Barna SOMOGYI KASTÉLYOK Somogyvár Hórukkosok

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents