Somogyi Néplap, 1985. március (41. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-02 / 51. szám
% 1985. március szombat Somogyi Néplap 9 y IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Olvassuk újra Veres Péter történelmi jelenléte 39 éves korában jelent meg első kötete. A balmazújvárosi parasztember úgy robbant be az irodalom világába, ahogy kevesen, és úgy válik a népi mozgalom vezéralakjává, mintha világéletében politikával foglalkozott volna, mintha mindig „népben-nemzetben" gondolkodott volna. Ezzel a kifejezéssel ő lepte meg még pályája elején a magyar szellemi életet, s attól kezdve megszoktuk, hogy mindig minden írásával egy nép egészének világszintre emeléséért küzdött. A Történelmi jelenlét című kötet Veres Péter utolsó éveinek, az életmű utolsó szakaszának záróköve. Útirajzok, karcolatok, cikkek, jegyzetek, a Veres Péter-i gondolkodás beérett eredményeit tükröző kis írások - ez a kötet. Olyan jegyzetek összessége, melyek a közéletiség kényszerében születtek, egy olyan embernek a gondolatai, aki mindig a magyar közgondolkodás ütőerén tartotta a kezét, és aki nem tudhatott nem szólni akár elégedetlenségét, akár egyetértését kellett kifejeznie. Haza és nép Azt hiszem, jól tapintom: engem itt elég sokan „narod- nyik”-nak, sőt — ne köntör- falazzunk —, nacionalistának tartanak. Vitairat helyett: megfigyelte, vagy legalább észre- vette-e már valaki, hogy én az írásaimban és beszédeimben a haza, hazafiság, sőt még a hazaszeretet szót is igen ritkán használom? Nem a tagadás okán, nem, nem, hanem egyrészt eredendő ridegparaszti és írói ízlésből: ezeket a fogalmakat az én ifjúkoromban az ellenfeleink, az uralkodó osztályok csatlósai, íródeákjai, hitetlen és cinikus újságírók és nagypipájú, kevésdohányú bankettpolitikusok, a „ha- zaffyak” kisajátították és az élősdiek hazug hangszerelésével, mielőttünk, szegény faluszéli magyarok előtt, lejáratták. Nem lett belőle se föld, se munka, se kenyér. Még csak „jog” se...! Másrészt — s ez még fontosabb — mint gondolkodásban és ízlésben kollektivista lélek, már kezdettől fogva mélyebbre törekedtem: a haza mint földterület csak a néppel mint közösséggel lesz országgá és nemzetté. Hiszen a mi őseinknek „haza” volt már a Volga menti Magna Hungária is, „Dentu-Moge- ria” is, sőt ha csak rövid ideig, Etelköz is, haza lett a Duna-Tisza melléke is (de így van ez a világ többi népénél is), mi tartott hát meg bennünket, amikor egy-egy hazát el kellett hagyni? A nép, mint közösség, egy sajátos politikai, szellemi-lelki és „sors-kohézió”. Beleértve a mindenkori politikai hatalmi akaratot is: az Árpádét, Szent Istvánét, Kálmánét, IV. Béláét, Mátyásét és Bethlen Gáborét. Majd a Rákócziét és Kossuth ét! Hisz volt úgy, hogy hazánk nem is volt, mert egyik részén a török, másik részén a német uralkodott, de azért a magyarság mint közösség mégis megmaradt. Mint ahogy megmaradtak sokszázados szolgaságban is a szomszédaink, csehek, szlovákok, románok, szerbek, bolgárok, görögök, albánok! így a nemzetfogalom is nemcsak történelmi, hanem szükségképpen közösségi realitás is. Az osztály nélküli szocialista társadalomban is. Hogy a messze jövőben hogy s mint lesz, hogy a „megmaradás” és „átalakulás” örök (dialektikus) törvényei miként érvényesülnek a népek életében, az maradjon nyílt kérdés: most „ez van”! A szocialista Közép-Európában egy Magyarország és egy magyar nemzet is van. És úgy kell róla gondolkoznunk, hogy legyen is ... Máskülönben miért építenénk benne szocializmust? Üjra és újra hallom és olvasom: a nemzeti államok csak a XIX. században, a francia forradalom után alakultak ki. A feudális Európára, úgy látszik, mintha ez valóban érvényes volna. Igen, de mit szóljunk a régi görögök nemzeti-közösségi érzéseiről, mit szóljunk Mara- thonról és Thermopylairól ? Hova tesszük Homéroszt, és Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész közösségi drámáit és tragédiáit? És Rómát, a korait, az impérium- má növekedés előtt? Vagy az íreket, akik 1600 éve harcolnak azért, hogy a „zöld sziget” valóban az írek országa legyen? Mi ez? De gondolhatunk akár az ezer év előtti magyarokra is. Amikor idejöttek, a magyarság népi-nemzeti közösség volt, ha ugor-türk keveredésben is. Olvassuk el Ké- zai Simont, de akár Anony- must, ezek már nemcsak a nemzet krónikásai, hanem „apologétái” is! Hogy hadakozik Kézai a német Orosius állítása ellen, mely szerint a magyarok a gót Alarik seregéből kivetett kóbor tábori ringyóktól és fajtalan gonosz lelkektől származtak volna! Sőt: Kézainál már ez a kifejezés is megvan: „Isten szava és a magyar nép szava, hogy ezen és ezen a napon, ezen és ezen a helyen mindenki fegyverben pontosan megjelenjék” stb.. stb. A feudalizmus csak elhalványította és ahol lehetett, elfojtotta a népi közösségek nemzeti összetartozás-érzését, mert keresztül-kasul dinasztikus és családi birtokokra szabdalta Európát, de íme, mihelyst a feudalizmus meggyengült, majd megbukott, Európában s tovább az egész földön, nemzeti államok keletkeztek, és keletkeznek ma is. Miért? Persze, van erre válasz, de én itt most csak a kérdést teszem fel. Az válaszoljon, akinek kétségei vannak! év somogyi képzőművészete Bagó Bertalan: Öregek Szabados János: Mozaik Lettner Sándor: Kis király birtäläm ferenc Csillagsörényes béke lesz-e jönnek jelek miket nem értek szólok nem tudom ki ért meg pernye korom száll a romból aláaknázott gyerekkoromból dárdáját szegzi rám az este mondd: csillagsörényes béke lesz-e vagy indul már a nélkülem-tél s titok leszek mint te is lettél HENTES ES KOCSMÄROS A hentes levágott egy szelet szalámit, és odaadta a gyereknek. — Te is azt hiszed, hogy én vitettem el az apádat? A fiú beleharapott a szalámiba. — Én nem hiszem — felelte készségesen, de ettől a hentes, láthatóan, nem nyugodott meg. Megnyúlt arccal, kókadtan állt a mészárszékben. A gyerek tudta, mi baja. Otthon hallotta, hogy nyilas volt, és az ő kocsmájában ittak a miskolci halálfejesek, mielőtt az apjáért indultak, s emiatt megidézték a népbírósági tárgyalásra. „Most húzza a belét, akkor bezzeg körüludvarolta a testvéreit” — mondta az ispán, aki a gyerek anyjával együtt szintén kapott idézést. Az ispán ugyanis éppen akkor jött be a tanyáról, amikor a nyilasok körülvették a házukat. Katonai okmányait firtatták, s amíg a házkutatás tartott, nem engedték ki az apja dolgozószobájából. Ott ült az íróasztal mellett, a karosszékben, és üveges tekintettel nézett maga elé. Az arca sárgás volt, helyenként lila foltokkal (a gyerek, aki a szőnyegen játszott, és föl-föl nézett rá, rendkívül érdekesnek találta ezeket a szokatlan foltokat), simléderes sapkája hor- padtan, összekucorodva su- nyított az írógép mellett. Az apja a szomszéd szobában ült a bőrpamlagon. Mellette a fotelben egy borostásképű, mesterember kinézetű öreg nyilas géppisztollyal, kéziSZAPUDI ANDRÁS gránátokkal, őt azért ültették le a társai, mert az egyik lábfeje fából volt. „Ó, a Ráth Pista! — legyintett a mama. — Az mindenkit körüludvarol, aki bemegy a kocsmájába ...” „De nyilas volt, kérem. Lehet, hogy éppen ő hívta fel a_miskolciak figyelmét a művész úrra, és azokra a szerencsétlen munkaszolgálatosokra.” „Szerintem, azért lépett be a pártba, hogy mentse az irháját, no meg az üzletét. Hiszen maga is tudja, tíz éve építgeti a vendégfogadóját a vasútállomásnál, hogy egyszer majd bérlőből tulajdonos legyen. Ezért bizonyára sok mindenre képes, de miért jelentette volna föl az uramat? Milyen indítékból? Valahogy nem tudom feltételezni róla ...” „Mert túlságosan jóhisze- műnek tetszik lenni. Nem ismeri a kupec népséget.” „A munkaszolgálatosok pedig véletlenül kerültek a kezükbe. Ez az igazság” — folytatta a gyerek anyja. — Az a szegény órás, tudja, aki mindennap bejött hozzánk tejért, éppen akkor ballagott a kannájával. Mintha az ördög küldte volna oda. Maga nem láthatta, amikor a nyilasok körülvették ... Persze, rögtön kiderült, hogy a majorban egy egész század dekkol.” Az ispán föl-alá sétált, bil- geri csizmás léptei alatt meg-megreccsent a parketta. „Majd a tárgyaláson kiderül a disznóság”, mondta fenyegetően. „Azt hiszi, azok a jómadarak hallgatni fognak, ha a Ráth Pistát meglátják?! Hallgatni az akasztófa alatt?! Elképzelhetetlen. Fogadok, hogy ráhúzzák a vizeslepedőt.” (A nyilasoknak is ilyen csizmájuk volt, jutott eszébe a gyereknek.) Az anyja nem akart elmenni a tárgyalásra. — Vádaskodással úgy sem támaszthatom föl az uramat — mondogatta, ha a miskolci utazás szóba került. — El kell menned — szólt ellentmondást nem tűrő hangon legidősebb bátyja, Bálint. — Ha felismered azokat a gazembereket, tanúskodnod kell ellenük. — Hát jó — sóhajtott a mama. — Elmegyek, ha nagyon muszáj, bár előre iszonyodom, hogy újra látnom kell a képüket. — Kötelességed — szólt hangsúlyt teremtően Bálint bácsi. Másnap a fiú megtudta, hogy magukkal viszik Budapestig, s leteszik Károly bá- csiéknál. Jóleső gyomorémelygést érzett, ha az utazásra gondolt. A nagyapa egy kis noteszből felolvasta az állomások nevét a Keleti pályaudvarig, azután elmagyarázta, hogy Kelenföldön kell le- szállniuk, onnét pedig a 49- es villamos viszi őket Károly bácsiékhoz. Amikor a lovas kocsi elindult velük, a korahajnali világ ünnepi inget Viselt. Az utat szegélyező szederfák még bóbiskoltak, a Rábca is mély álomból ébredt, amikor a lovak átdobogtak a hídján. A vasútállomással szemben a fekete csíkkal felezett mű- út túlsó oldalán egy hatalmas, még vakolatlan, félig fedett épület terpeszkedett. — A Ráth Pista fogadója — bökött rá az ostornyéllel Sanyi, a kocsis. — Mint egy elfuserált középkori vár — jegyezte meg az ispán gúnyosan. Pest. Aszfaltszag, parizer sóskiflivel, rózsaszín fagylalt, háromszög alakú sajt, bazilika, egy kalapácsfejű micisapkás férfi, aki jókora csomag újsággal a hóna alatt állt a templomajtóban és azt kiabálta: Kis Újság, Szabadság, Világosság, de valahogy így: Kisújség, Szabadség, Világosség, és Tóth néni, Károly bácsiék szakácsnője, aki helyett régóta más főzött már, mert nagyon öreg volt, de azért elvitte őket (a vendéggyerekeket és néhány unokatestvérét) az állatkertbe és az angolparkba (bizonyára furcsán hatott, ahogy hétrét görnyedve, fekete parasztkendőben, bokáig érő szoknyában csetlett-botlott velük a villamosok, teherautók között), fölmentek Csillebércre is — úgy csilingelt ez a szó a fülében, mint a 49-es villamos, amely beleszólt az álmába is néha — Csillebércen ugyanis Károly bácsiéknak faházuk volt. Eközben Miskolcon befejezték a tárgyalást, és halálra ítélték a nyilasokat. — Az utolsó napon híre ment, hogy megérkezett a hóhér — mondta ott az ispán. A különös szó megresz- kettette a levegőt, hűvös csend telepedett a beszélgetők közé. Egy idő után Bálint bácsi megköszörülte a torkát. — Nos, és Ráth Pista? Ő is tanúskodott? — Megúszta — felelte az ispán penészes hangon. — A vallomását írásban küldték el az itteni járásbíróságtól. Valahogy elintézte, hogy ne kelljen odaállnia. Gyanítom, néhány bödön jóféle zsírral, parasztsonkával... Persze, ha a húga ragaszkodott volna a szembesítéshez ... De hát, ugye, ő nem ragaszkodott hozzá. Pedig az ügyész kérdezte... A hentes életkedve visz- szatért, de többször nem kínálta meg a fiút szalámival. Úgy tett, mintha észre sem venné ha felbukkant a szék tájékán. A fiú akkoriban még sohasem volt éhes, nem igen bánta, hogy a finom falatok elmaradtak. Jól érezte magát a mozgalmas udvaron, a sok jövő-menő, kiabálva beszélő ember között. Iskolakezdés után pedig egyre ritkábban jutott eszébe a marhataglózás, a disznóvágás, a zománcos vödörbe ömlő habos vér, a bárdcsatto- gás, a hentes-kocsmáros izomtól dagadó piros karja. Néhány év múltán ki kellett költözniük a házukból, hogy helyet adjanak a gépállomásnak, és éppen karácsony napján fejezték be a hurcolkodást. Elrendezték a bútorokat, jól bedurrantot- tak a vaskályhába, és várták az angyalt. Bálint bácsi már csaknem elkészült a karácsonyfa díszítéssel, amikor beállított az ispán a Ráth Pista halálhírével. — Alig hogy megnyitotta az új vendéglőt, megjelent nála a bizottság. Talán még az első főzet pörkölt sem készült el a konyhában. Azt mondják, nem látszott felin- dultnak. Egy kis időre szoborrá dermedt ugyan, de gyorsan magához tért, és kolbásszal, borral kínálta az államosítókat. Azután elnézést kért, hogy pár percre magukra hagyja „a kedves vendégeket”, mert az iratok és a kulcsok a lakásán vannak. Kiment a söntésből, keresett egy jó erős kötelet, és a padláson felakasztotta magát. A karácsonyi angyal nyakában kolbászfűzérek lógtak, ragyogott a kocsonya a damasztabroszon. Éjféli mise után a fiú jól teletömte a bendőjét, mintha sejtette volna, hogy hosszú böjt következik ...
