Somogyi Néplap, 1985. február (41. évfolyam, 26-49. szám)

1985-02-09 / 33. szám

1985. február 9., szombat

Somogyi Néplap

7

SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK

Iközé, így állt meg a hídnál. Na, megcsináltuk a láncot, vagonba raktuk a masinát. Még mondom is Szabadi gépésznek, majd ne jöjjünk le a rámpáról teljes gőzzel. De a baj nem jár egyedül: neki egy nagy eperfának, az letörte a kéményt. Földrótoztuk valahogyan. Akkor meg a víz fogyott el Gyöngyfánál. Fitykálni kezdett Szabadi a falu határában; mindegy, bemegyünk gőzzel. De a nagy és a hátsó lendkerék közé beszorult a kapufélfa. Hát filmre kellett volna venni ezt az utat. Hiába, ilyen időtávolságból a bosszúság már derűvé válik.

Patyi András kovácsnál dolgozott egy ideig, patkolták a szovjet hadsereg lovait. Ment fát dönteni épületgerendának az erdőre, tudta, a pesti újjáépítéshez várják az „erdőt”. Aztán Gyöngyfán lakatossegédként dolgozott, egy ideig bérelte is a műhelyt Negyven- nyolc decemberében házasodtok össze Bódi Jolánnal; a házasság kitart egy életre.

— Hogyan lett somogyi, Pali bácsi ?

— Ohó, hát hosszú sora van annak, barátom. Negyvenhatban, amikor párttag lettem, a föld már ki volt osztva, de nem volt mivel művelni. Csak olvastunk arról, hogy gépállomások lesznek. De 48-ban húsz fiatallal a pótkocsin átmentem Szentlőrinore. Ott avatták a gépállomást. Kérdi az igazgató, egy volt seilyei iparos, nem volna-e kedvem beállni. Volt. Karácsony előtt már a T— 25-ös Mávag-traktorommal szántottam az újgazdák földjeit. Bányász karbidlámpát vitt a társam a gép előtt, hogy lássunk éjszaki, mert akkor is mentiünk. A pógá- rok forralt bort hoztak ki, hogy meg ne fagyjunk a gépen. Ez volt a hőskor.

A hőskorban nem volt idő nász- útra, mézeshetekre: szombaton

esküdtek, hétfőn már a kacsótai határt szántotta. A kis Mávag vaskereke fent volt a pótkocsin, ha földesútira értek, gyorsan átcserélték erre a gumikereket; nagy rekordokat jávítottak kerékcserében ... Olyan évek voltak, hogy kevés volt az idő, és mégis jutott belőle mindenre. Mintha gumiból lettek volna azok a napok, melyeknek estéje éjszakába nyúlott: kultúrműsorral agitáltak a párt mellett Kákicson,, Okorágon. Bok- rosodtak a gépállomások mindenfelé; u-káz jött, mennie kell Bajára mesterképző és főgépész tanfolyamra.

— Jó eredménnyel el is végeztem. Csurgóra helyeztek, de két nap után Ladra irányítottak a gépállomásra főgépésznek. Itt a válasz, hogyan lett belőlem somogyi ember. Pedig nagyon hívtak Kétújfaluba, Szigetvárra visz- sza, de Takács Józsi bácsi, a megyei főnököm Somogybán marasztalt; így kerültem Darányba. 1952. augusztus elsejére volt kihajtva akkor a falinaptár.

— Itt érte 1956 októbere—novembere?

— Valóban. Mint főgépész úgy döntöttem, hogy a munka nem állhat meg: ha a parasztnak nem szántunk, nem lesz mibe vetni a jövő évi megélhetést. Hétkerekű bajban voltaim pedig, szájaskod- tak, hogy álljunk le. Felmertük a búzát, vetettünk is. Jött G. Jóska, akié valamikor a gépállomás épülete volt, amúgy jóbarátom:

„— Adjátok vissza a műhelyemet!” Mondom neki: „Menj haza, jóember! Majd idővel az állam ítél, kié legyen,” Két hónap múlva megköszönte, hogy nem engedtem fejjel a falnak. Volt úgy, hogy embereik iöttek: hol

vannak a fegyverek, adjam elő. Rigócon még dirgett-durgott. Mondom, én itt voltom a bajban, ti hol voltatok. Most már könnyű volna nyúlászni. Amikor megalakult a munkásőrség, mi itt Da- rányban önálló szakasszá szerveződtünk, engem neveztek ki parancsnokhelyettessé, maid parancsnokká.

A gépállomás igazgatójává 1960- ban lett. Négy év múlva megkérték, vállalná el a csokonyavison- tai igazgatását, melynek a darányi telephelye lett. Vállalta. De aznap — amikor ez történt — hazafelé a Gaz-kocsival Barcson fel vették egy darányi ismerősét, akinek lerobbant az autója. A jóbarát látva, hogy a darányi kocsma ablaka még sárga, beinvitálta őket. Nagy ovációval fogadták az újdonsült visontai igazgatót. Koccintottak. Két jópofa, minden lében kanál férfi fogadott egymás, sáli, ki meri meghúzni a harangot Fél tizenkettőkor meg is kondult.

— Hogy, hogy nem, elterjedt a híre. hogy én voltam az éjféli harangozó. Kihanangoztak, mások meg ezt híresztelték. Berendelte* Barcsra, problémát akartak csinálni az ügyből. Hiába mondtam, hogy nékem Pilátus-szerep jutott ebben a krédóiban. Nem volt mit tenni, felmentem Fábri Pistához a megyei bizottságra. Ö meg bevitt a titkárhoz. „— Na, p .. .ős — azt mondja titkár (ez volt a sza- vajárása. p...ös): — Mit csináltál? Félreverted a harangot?” Mondtam neki, hogy nem és nem! Felhívott valakit: „— Te itt van ez a vén bolsi, hát pont erre kel lett fogni, hogy beállt harangozó nak?! Ha meg kiharangozták, a-, jelenti: szerették!” így lett vége az én ügyemnek.

Milyen furcsán hangzik Széchenyi Zsigmond gróf egykori csoko- nyavisonitoi vadászkastélyában — ma szolgálati lakás — a szó: ,,bol- si”. Fdlipovics Pál életének története szinte azonos a gépállomások és az szókból alakult üzemfajták történetéveL

— 1965-ben a gépállomás neve, profilja megváltozott. Nyolcvanöt MTZ és SZK traktorunkat jutányos áron a téeszéknek kellett eladnunk. Állami mezőgazdasági gépjavító üzemmé váltunk. Képeztük a szövetkezeteknek a traktorosokat, szerelőket, ipari tanulókat oktattunk hat-hét szakmára. Alkalom nyitott volna az egész déli terület korszerű javítóbázisává lennünk, de akkor a légvár-fürdőváros volt az elképzelés ... Megkapta a pénz a baranyai Cserkút.

Idővel a darányi és a csokonya- visantoii termelőszövetkezet megvásárolta az üzemet, így lett a két tsz gépjavító társulása 1970 január elsején. Százhatvanöt ember dolgozott akkor már itt. Amikor 1975-ben a darányi Üj Élet egyesült a barcsi Vörös Csillaggal, újra változott a társulás neve. A gépekben kifejezett történelem a Hoffherektői az MTZ-kig. SZ—4- es kombájnokig terjed, majd konténerek, gépalkatrészek, szerkezeti részek gyártása, gépkocsik főjavítása kezdődött.

Nyugdíjas. A társulásnál két képzett fia dolgozik művezető-ként. A felesége szakács ugyanott. Érdemeiért sokszor tüntették ki.' Köztük legszebben a Munka Érdemrend arany fokozata csillog.

Leskó László

ELETRAJZ, GEPEKKEL

Különös ismertetőjele nincs.

Testes, világosszürke szemű férfi, szemöldöke mint az egyenlő oldalú háromszög két szára, ahol szöget zár be; az emberi ablakok sarkából hajszálrepedések indulnak ki: e szemközti ráncok egyre mélyülnék, ősz haját akkor fésülte hátra, amikor még nem volt fehér a színe. Előszobában, vagy hallban üldögélünk a házban, melynek homlokfalát egykori gazdájának címere díszíti; odakint havazni kezd. Ezt az időváltozást előre jelezték a csontjai, idegei. Hatvan éve szolgálják, hűségesen figyelmeztetve őt az időjárási bukfencekre.

— Ezerkiilencszázhuszonnégyben születtem Sellyén, ahol apám Draskovich grófnál1 volt u-naldal- mi cseléd. Két év múlva Ma- gyarmecskére költöztünk, ott lett apám kocsis Léderer Sámuelnél. Négyen voltunk testvérék: nővérem és két húgom van. Ottt. végeztem el a hat eternit, értünk nem jött Szent György napiáin a szekér, öreganyám vaszontarisz- nyát csinált nekem, abban voltok a könyveim. Kegyetlen volt, de szép volt.

Filipovics Pál sír.

— Ne haragudjon, az az ember, aki harmincöt évig vezető volk annak az idegei kisudarasod- tok, mint a sokat használt 'kötelek Református iskola volt, de a lelkész, dr. Sípos aranyember, mondta, apámnak, ha más vallá- súak is vagyunk, besegít engem ösztöndíjjal a polgáriba. B. Tóth Antal, az iskolamester is mellettem volt, mégsem 'lett belőle semmi. Pedig az utolsó három osztályt jelessel végeztem, akikor az 1-es volt a jó jegy. Apám szépen megköszönte a jóakaratot, de ruhával ellátni nem tudott volna, így aztán Báder László birtokán lettem mindenes havi 19 pengőért. Apám kommenciójából ekkora családnak megélni nem lehetett; mentem kötelet teríteni hajnali négykor araitásidőben. Emlékszem, három mázsa búzát kaptam ... De anyám, szegény addig szekíroztö apámat, hogy több tegyek, míg aiz bement Pécsre inashelyet keresni. Talált egy áldott embert, Mihály Ferencet, az odavett az univerzális ilakatosműhe- lyébe hetediknek. El tudtak helyezni otthonban, mert kaptam huszonhét pengő ösztöndíjat. Sokat dolgoztam: gépkocsikat, traktorokat javítottunk. Fordson traktor, Umrach cséplőgép — ezek voltok akkor divatban. Negyvenegyben már csépelgettem is a mester mellett. Aztán elvitték katonának, apámmal együtt szolgált Dunáföldvámál a légvédelemben. Apám nem jött vissza.

— A baranyai megyeszékhelyen

érte meg a pécsi provokációt 41 áprilisában. Ezt így tálalta nálunk az Új Somogy: „Bombatámadás

Pécs, Szeged, Siklós ellen”. Eszerint jugoszláv gépek bombázták a pécsi repülőteret.

— Két nagy huppanás volt úgy ebéd után. Ezt hallottuk. De a mester lányának, Esztinek a vőlegénye, aki Ludovikát végzett katonatiszt vodt, szinte vicsorgott: „Nem igaz, hogy jugoszláv gépek voltok! Felségjelzés nélküli német repülők dobták a két bombát.” Kellett a háborús ok ...

Kis kitérőt kanyarítöttunik. Kérdezem magáról; úgy mondja, hogy „közepes stílusú” gyerek volt: se nem vezér, se nem utolja. Németh Jancsi volt a vezérük a cserkészeknél is, amúgy géplakatosinas.

fogytam? Egy szobában) laktunk, anyám minden héten új rasárazta a földpadlót. Én sufnin aludtam: ezt ki lehetett húzni az ágy alól, olyan gurulla-féle volt. Töméshá'- zunkba tavasszal a lyukakon be- szürtyögött a víz. Anyám bögrével meregebte a mosd áfáiba. Mik- lai parádéskocsissal volt közös a konyhánk. Hogy el ne feledjem: 43-ban el kellett jönnöm Pécsről, ajkkor volt a „60 deka kenyér fejadagos” idő. Szemere Andor föld- birtokosnál lettem uradalmi gépész. Olyan vadászatok voltok ott, hogy 12 puskára 200 hajtó kellett előálljon. Mint hajtó a szentlőrinci bíró 'helyett lőttem a nyulat... Segédgépészként egy szobában laktam Vörös Pista bácsival, a komornyikkal.

Nem volt szokva, hogy „térdet hajtson” az uraság előtt. Negyvennégyben leesett a toklászoló- szíj a gépről, az uraság tova megugrott. A birtokos ostort emelt Filipovics Pálra, aki csöndesen csak annyit mondott:

— Csak egyszer üt meg, azután nem állok jót magamért!

Nem vágott végig rajta az ostor, de földmondtak neki.

Mosoly deríti az arcát:

— Volt még ezelőtt egy epizód. Szabadi főgépésszel új, nyolc légkörös gőzigépért voltunk Üszög- pusztán. A villányi emelkedőről lefelé leesik a -masináról a lánc, megindulunk, de nagyon. Egy sváb, aki deszkáit áruk, nagyon megijedt, beleborult az árokba kocsistól, menyecskéstül. Leugrottam, éket nyomtam a gép kerekei

Később, már a demokráciában ez a Németh János lett a Ziper- novszky technikumban az egyik fia tanára.

— Nagyon bántott, hogy amikor a többiek táborozni menteik a Balatonra vagy Kőlyukra, éngem a munka hívott haza aratásba. Inasként, de még segédként sem nyaraltam soha. Amíg apám katona volt, azt a 16 magyar holdat a három lánytestvénemmal munkáltuk meg; csoda, hogy csontra