Somogyi Néplap, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-05 / 3. szám

1985. január 5., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK SZÜLŐFÖLDEM Kék nadrág, sárga cipő Szerettem azokat a nagy szobákat, ahol, ha eldobtam, nem ütődött falnak a papír­repülő, hanem szépen meg­kerülte a csillárt és — ha jól volt hajtogatva — nyu­godtam landolt a nagy asztal közepén. Nagyon nagy szo­bák voltak. Ezt csak nemrég érzékeltem igazán, amikor anyámat elverte onnan a nyugdíjas sors és a bútorokat teherautóra raktuk. Utoljára végigbóklásztam iaz üres la- kásit, és szinte megriadtam tőle: milyen óriási. Valójá­ban soha sem volt ekkora. Hatan-nyolcan mindig lak­tunk benne, dédekkel, köze­lebbi, s távolabbi rokonok­kal ... Nem megyek többé a szü­lői házba. Idegenek költöz­tek oda. Fiatal pár, gyere­kekkel. Kívánom nekik, használják egészséggel, ké­nyelmesebben, mint a mi sokszor összezördülő, egy­máshoz nehezen igazodó nágy-harminc-ötven-kilenc- ven éves sokaságunk. De nem megyek többé ... Egy­szer incselkedett velem a kí­váncsiság: becsöngetnék, kö­szönnék illendően, biztos nem dobnának ki; hagynák, hogy körülnézzek. De elfor­dította már a kaputól lép­téimet a félsz. Hiszen nincse­nek ott kényelmes búvóhely- szekrények, asztal-indiánsát- rak, nincs szidolozásra váró réz fürdőhenger, nincs tűz­hely — azaz sparhelt, ahogy a Dédi mondta — nincs ott semmi. Nekem. Nem ott születtem, mégis szülőházam a százötvenéves műemlék, emlékeim vele kezdődnek, udvarának sza­bálytalan négyszögével, gesz- .tenyefájával, orgonabokrai­val, a hátsó traktus mosó­konyhájával, az oszlopos lép­csőházzal. A nem messzi székesegyház karácsonykor megkonduló és nálunk fur­csamód felerősödő hangú Péter-harangjával, amelyről sokáig szentül hittem, hogy rólam nevezték el... A kapuban öcsi áll, a szomszédfiú, aki idősébb ná­lam. Vár, mert valahogy az­nap egyedül maradt. Mi bal­lagunk anyámmal hazafelé a cipővásárlásból, öcsi már messziről vigyorgott, ahogy a lábamat nézi: — Már megint kaptál egy sárga cipőt? Vigyorgok én is. Tíz-tizen- kót évesen 'is értjük az egé­szet. Az ő lábán ugyanolyan csau színű, gumi 'talpú, or­mótlan jószág virít, és ahányszor cipőt veszünk mindig sajnáljuk anyáinkat, akik előtte valahányszor megfogadják, hogy most az­tán szebb, jobb lábbelit ka­punk. Nadrágunk kék kamgarn, ülepe két nap alatt kifénye­sedik, mindig egy van, s .évente jön a következő. Kék nadrág, sárga dipő. öcsi vigyorog. Évi vihán- col. Én is röhögcsélek. Most még kisebbek vagyunk. És a mosókonyhában — Évi hosszas és kimerítő meggyő­zése után — vidoran épp azt hasonlítjuk össze, hogy mi­ben is különböznek a fiúk a lányoktól. Verés abban a házban valahogy nem volt divatban. De ezért megkap­tuk a magunkét: ütlegek he­lyett sokkal rosszabb bünte­tést, leszedték a lépcsőházi oszlopok közé kifeszített füg­gönyt, és elmaradt a színi­előadás. Pedig még jegyeket is rajzoltunk és ötven fillé­res fagyiért árultuk a ház lakóinak, akik hokedlikat hoztak ilyenkor, és végig­nézték évente többször is, ahogy a házbeli .tíz-tizenkét gyerek előadja a Bolond Ce­cíliát. Érdekes, a „darab” egyet­len részletére sem emlék­szem. Csak arra, hogy Kar­csi bácsi, a földszinti rendőr harsogva nevetett minden előadáson, Sanyi bácsi a ra­kodómunkás pedig mindany- nyiszor tangóharmonikázott a színház után. r Évi gitározik. Kamasz már. És öcsi az ellenségem. Mind­ketten szerelmesek vagyunk Évibe, akinek — ha ölébe veszi a gitárt, s magához szorítja — mindig kinyílik a blúza egy kicsit. Ütünk a traktormotoron. Lent áll az udvarban, soha sem lehet már megjavítani. Ülünk és nem tágítunk, öcsi egyedül nem menne el, én sem, csak együtt. A lányt a másikkal kettesben hagyni... iFeri bácsi, a vásározó ke­reskedő, Évi apja jókat mo­solyog rajtunk a bajusza alatt. Tanulni zavarja lányát és focimi hív minket. Nagy megtiszteltetés ez, ő enbé- kettőben játszott tíz éve és a ház minden totóját a taná­csai szerint töltik ki. Pattog a labda az udvaron. Laura néni meg az emeletről kiabál: — Nem lehet bírni ezt a huppogást! Vén szamár lé­tére itt szaladgál azokkal a kölykökkel! — Abba kéne hagyni — gondolja Feri bácsi. De nem hátrálhat. Szerencséjére meg­érkezik a fölmentő sereg. Sa­nyii bácsi és Vendi bácsi jön, akkor snapszer, mert abba öcsit és engem is be lehet venni, és töfcmagba megy a csata. Most ketten jönnek. Téhát mi családi sörért sza­ladunk, aztán kibicelünk. öcsi néz egy nagyot. Évi csak futólag köszön, mert a kapuval szemben egy baju­szos várja, (öcsi már nem az ellenségem, együtt utáljuk a baj&zit.) És öcsi néz. Meg­kövültén bámulja a lábamat. Sötétkék cipő van rajta. Bőrtalpú. És fekete bársony- nadrágom van. Másnap ő kap fekete cipőt és néger- barna nadrágot. A pincérék elköltöztek. Vendi bácsiék is. Éviék kö­vették őket. öcsiék mentek azután. Sanyi bácsi eladta a harmonikát. A gesztenyefát kivágták. Az orgonabokrok már régebben elszáradtak. Az udvart — ahol a sárga agyagban alagútrendszereket fúrtunk az ólomkatonáknak — betonlapokkal burkolták. Sivár, visszataszító így a szabálytalan négyszög. Kérdem anyámat a nyo­masztóan kicsi és alacsony lakásban; hogy érzi magát? — Nem rassz ez, fiam. Kényelmes. így nyugtatgat. Próbálom magyarázni: ha egyszer gaz­dag leszek, nyerek a totón vagy ilyesmi történik, akkor elmegyek, becsöngetek, meg­mondom, hogy építek nekik egy házat és visszaköltözünk. Anyám csöndesen nevet: — Nem leszünk mi gazda­gok, fiam. Dédapád lottózott, volt egy nagy könyve, abba minden húzást beleírt és ha­talmas számításokat végzett. De nem hitt benne. Az volt a szavajárása: „Nem nye­rünk, mi nem olyan fajtából vagyunk. Ha meglát a sze­rencse, hát visszafordul.” Erre nem emlékszem. Pe­dig sokszor és szívesen hall­gattam Dédapát. A hátsó kisnagy szobában, ahol a bo­rotváját fente, és megcsil­lantotta a solingeni pengét: — Ez lesz az örökséged, majd ha kinő a szakállad. Luthár Péter Kemerovó megye a kiseb­bék közé tartozik a Szovjet­unióban. Hírét, nevét első­sorban a szénnek és az acél­nak köszönheti. Itt van a vi­lágszerte jól ismert kuznyec- ki szénmedence. A központ, Novokuznyeek csak egy a bányászvárosok között. A szomszédban — mármint szi­bériai méretű szomszédban — van például egy kisebb város: Belövő, amelynek 34 ipari vállalata mellett 6 kő­szénbányája van, ebből 5 külszíni lejtésű. Egy-egy bá­nyájából évente 4—5 millió tonna szenet termelnek k\ Az itteniek arra büszkék, hogy itt termelik a Szovjet­unió legolcsóbb viilaimos- energiáját. KKIK Tüzes virágok, betyárok GYÓGYÍTÓ KEMENCE „Bizony rosszul tette Beze- rédj uraság, hogy a betyá­rok haragját tar fejére vonta, mert azok a legények nemigen ismertek tréfát. A Beze- rédjeknél nagyobb urak is járan­dóságot, ,kommenciót’ küldtek Rostának, Poláknak, Savanyúnak, kötözködni velük dehogy is mer­tek volna. Ezek a legények az er­dőkben, nádasokban teremtek, imént a vadvirág, s hol tüzes ha­raggal, hol szerelemmel szágul­doztak a dunántúli megyékben. Szóval, annak a Bezerédjnek egy­szer visszaszólt egy szépasszony, amiért az megverte, megrugdos­ta, és az a menyecske az egyik be­tyár testvérhúga volt. Nos, aki hal­lott már a szegénylegények termé­szetéről, az mindjárt kitálálhatja: ráfizetett erre Bezerédj. Bizony megfogták, tüzes kemencébe vetet­ték.” Mintha most is látnám az öreg­embert, aki valaha régen betyár­históriákat mesélt nekem gyerek­koromban. Előttem van zimankós kucsmája, göcsörtös kezének egy- egy hangsúlyt teremtő mozdulata. Lélegzetvisszafojtva hallgattam, s biztos voltam benne, hogy az ag­gastyán pásztorivadék maga is belekóstolt egykor a szabad,, ka­landos életbe. (Persze, ez képte­lenség, hiszen a betyárvilág már az ő születése előtt elmúlt, leg­feljebb a rabsicok agyafúrtsága, makacs szenvedélye emlékeztette a hatóságot a hajdani kujtorgó, útonálló legényekre.) A nevére már nem emlékszem, de arckifejezésére, hangjára mon­dataira annál jobban. „öreg ipámnak, Deák Vendel­nek volt egy juhásztársa, a nagy erejű Kálmán Ferenc, aki fene erőszakos ember volt, és nagy ve­rekedő. Egyszer összekaptak vala­min, s Kálmán Ferenc úgy el­döngölte Vendel bácsit, hogy az fél évig nyomta utána az ágyat. Egy éjszaka kopogtattak Deák- éknál. Az asszony nyitott ajtót. — Mi van • Vendivei? Miért nem hajt ki mostanában? — morgott odakint Rosta, aki na­gyon megszokta már Deák Vendel borotvakését. Más penge nem esett jól az ábrázatjának. — Csúffá tették az öreget — mondta az asszony, és pálinkái Ivett elő a sifonyérból. — Igya­nak! Rosta az asztalon álló cseréptál­ba öntött egy keveset a kisüsti­ből, .és meggyújtotta. — Mire ez kialszik, meggyüvök — mondta, majd intett a hallga­tag legényeknek. Kálmán Ferenc nem messze la­kott Deákékitól. Megzörgették, az ablakát. — Ki az? — kiáltott ki a ju­hász. — Gyere ki, Kálmán Ferenc, majd megtudod. Behemót ember volt, nem félt. Kinyitotta a kétrészes ajtó felső szárnyát és kihajolt. — Mii keli? — Az életed — mordult Rosta, a főbetyár, és már csattogtak is a bunkós botok, Kálmán Ferenc ott maradt, amint kihajolt, az ajtó­deszkán. A betyárok visszamen­tek Deákékhoz. A pálinka még sercegve égett. — Vendi — lépett a beteg vac­kához Rosta. — Téged az a Kál­mán nem bánt többet. Hanem add már ide a borotvádat...” Ez a borotva villant később el­ső regényem egyik epizódjában a szépségére kényes betyár, Bandi Pista kezében... A gyerekkorban hallott történet a legalkalmasabb pillanatban bukkant az 'emlékezet felszínére, hogy kedvem szerint alakíthassam, mesélhessem to­vább ... Szóval, szeretem a betyárhistó- riékat, szívesen hallgatom, olva­som a színes „gyűjtéseket”, még akkor is, ha a legtöbb eredeti­nek vélt közlés ismerősnek tet­szik. Mert a betyárok, hívják őket Sobrinak, Savanyúnak, vagy Patkónak, haláluk után ;is kujto- rognak, egyik megyéből a másik­ba, s néha egymást is helyettesí­tik a csárdaasztalnál, szeretők ágyában, sőt az akasztófán, vagy a sírban is. Itt van például a de­rék Savanyú. A „szakma” tudja, hogy sosem járt Somogybán, so­sem „dolgozott” együtt Patkó­val, helyenként (ez esetben egy pályamunkában) mégis együtt barangolnak a Balaton déli part­ján, a külső-somogyi falvakban, s bizony sok kiürült hordó, meg­csappant erszény, s megfélemlí­tett kasznór marad utánuk. Rá­adásul az itt szereplő Patkó Ban­dinak nevezi a gyűjtő-SZerző, s bár Patkóból kettő is volt kara­kán betyár — Pista és Jancsi — a harmadikról nem tud a népda­lok hőseivel foglalkozó szakiroda- lom. A Bandi tehát költött alak. De miért ne lehetett volna egy Bandi is a Patkó atyaiiságban, s miért ne lehetne Répa Rozi mondjuk egyszerre Söbri és Sa­vanyú szeretője is — persze nem azonos időben — a mese sajátos, engedékeny törvénye szerint? A Dél-balatoni Kulturális Köz­pont honismereti pályázatára szá­mos betyártörténet érkezett, de köztük elég kevés olyan akadt, amely a szakirodalom ismerőjé­nek újat mondhatna. Annál fi­gyelemre méltóbb (legalábbis számomra), hogy a betyárhistó­riákat ma is szívesen mesélik fal- vainkban, s hogy a lejegyzett, magnószalagra mondott, majd a gyűjtő által „átírt” történetek mennyire hasonlítanak, illetve — sajátos módon — különböznek egymástól. A közös motívumok, például a hasonló tulajdonságok­kal bíró figurák, szinte kötelező érvényűek, legyen a főhős Sava­nyú, Patkó, vagy Vak Illés. A betyár általában öntudatos, sze­gény embert pártoló, eszes, harc­edzett, diadalmas; egyéni vonások híján való jellemét még egy-egy kirívóan kegyetlen tett sem tor­zíthatja el az elfogult mesélő szemében. Annál szánalmasabbak, ügyei agy ottabbak, ellenszenveseb­bek a különböző pandúrparancs­nokok és csendbiztosok, akiknek ugyan megadatik végül a betyár skalpja, de csak azért, hogy il­lően eibúsonghassunk a .ballada! befejezésen. Annál valóságosabb­nak — s a néprajz számára is haszonnal kecsegtetőnek — tet­szettek azok a pályamunkák, ame­lyek a falusi népélet közelmúltját idézték. Az egykori kapoiyi kis­lány például, akit a forró ke­mencében gyógyítottak ki a tüdő- gyulladásból, idős asszonyként is jól emlékszik az efféle gyógymó­dokra. Több kis történetet ad elő, melynek nem ő (az emlékező) az igazi főszereplője, hanem maga a falu, az egymásra utalt szegény emberek közössége. Egy ordacsehi csokor a „Paraszt Dekameron”- ban közzétettekhez hasonló motí­vumaival ugyancsak kivívta a bí­ráló bizottságban közreműködő dr. Kiillős Imola néprajzkutató el­ismerését. * * * A Dél-Balatoni Kulturális Köz­pont honismereti pályázatára ösz- szesen 10 munka érkezett. A bí­ráló bizottság december 17-én hozott döntést a pályadíjakat il­letően. Az első díjat nem adta ki. A két második díj: özvegy Pintér Pálné tihanyi és Dégi Zoltán or­dacsehi lakosoké. Harmadik díjat is ketten kaptak: Dorogi Imre ka­posvári és Bősze Gábor szorosa- di pályázó.1 Végh Károlyné kazso- ki lakosnak ítélték a negyedik díjat. Szapudi András

Next

/
Thumbnails
Contents