Somogyi Néplap, 1984. december (40. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-08 / 288. szám
1984. december 8., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Boldog hármasban F estő barátommal gyalog baktattunk a tanyanézőből a kis állomás felé. Át az éb- íedező határon. A fák még szunnyadozitak, de a bokrok ágain már zöld szeplők voltak a rügyek. — Szóval megveszed a tanyát? — kérdeztem Gézát. — Meg. Négy, öt hónapot kint lakhatom minden évben Nézd ezt a csodálatosan szép tájat. Az ecseteim itt nem fognak pihenni. Bólogattam. — A dombtetőről egy kis települést pillantottunk meg. Két sor ház nyúlt el az erdőbe vezető út mellett. — Még négy óránk van a vonatindulásig, nézzük meg. Talán nyitva a kocsma is, harapuník és iszunk valamit — mondtam. Leereszkedtünk a szelíd dombról a faluba. Az utolsó ház udvara szinte beleékelődött az erdőbe. A kertben gyümölcsfák sorakoztak, a kaputól a tornácig lugas vezetett. A gazda éppen met- szegette, kötözgette a vesz- szőket. Lassan, sétálva, bámészkodva mentünk. A házaknak melegséget árasztó külsejük volt. Sehol egy vad szín, sehol egy páv.ásko- dó frontfal, de mindegyiknek más, más arca volt, mint az embereknek. Szekér közeledett a poros úton, a lovak trappoltak, de mellettünk már poroszkálva mentek el. A szekéren szürkévé fakult feketekendős asszony ült. Lazán tartotta a gyeplőt. ostor helyett venyige volt a kezében. Felénk fordította arcát, biccentett. Köszöntünk. Mjustrált bennünket, idegeneket. Arca ráncos volt, háta görnyedt. Talán hetvenéves is elmúlhatott. A bámészkodásból fejszecsattogás riasztott. — Odanézz! — kiáltottam Gézának. — Azt a gyönyörű diófát kivágják. Az udvaron egy tagbaszakadt ember lékelte a fát úgy két arasznyira a földtől. Az egyik vastag ágról hosszú kötél lógott le. Ha jól alávágta a fát, azzal húzza majd le a földre. — Jó pénzt adnának érte a szobrászok — jegyezte meg Géza. — Gyere, kérdezzük meg a hóhért, hogy miért nem kegyelmez ennek a gyönyörű fának. Megálltunk mellette. Még csapott néhányszor a fejszével a férfi, aztán abbahagyta a munkát. — Jó napot — bökte meg kalapját. — Jó napot — mondtuk rá Gézával szinte egyszerre. — De szép fa — toldotta meg Géza. Mindennapjaink személyes érintkezéseinek kommunikációs formái közül talán a párbeszéd fordul elő a leggyakrabban. A találkozások üdvözüléssel kezdőnek, és ezzel létrejön a kapcsolat, s legtöbbször erre hangzik el az első kérdés, amelyet azután későbbiek követnek. A kérdés áLatalában választ vár. Hogy milyent, az a körülményektől, a beszédtársak egymáshoz való viszonyától, a közölnivalótól, a felelő szándékától függ. Elmaradása felér a sértéssel, erre figyelmeztet mondásaink egyike is: „A szónak párját kell adni.” Társalogni tehát „kommunikációs kötelességünk”. Kérdés azonban sokféle lehet. Szokványos a „Hogy vagy?”, a „Mi újság nálatok?”, „Hová, hová?” és hasonlók. Nincs különösebben felhívó hatásuk, sokszor szinte elsuhanunk mellettük egy „Köszönöm, jól”-Jal, egy „Semmi különös”-sél, „Csak — Az vót — szedte elő cigarettáját az ember. — Rágyújtanak? Mi is előkotorásztuk cigarettánkat. A füstgomolyokat nem kapta el a szellő, ott kerengtek köröttünk. — Miért vágja ki? — Mert kiszáradt. Ügy tizenöt évvel ezelőtt. — Azóta itt, lábon szárad? — Ügy. Mert az anyám nem engedte kivágni, de két hónapja meghalt szegény. BABA MIHÁLY A diófa Eltemettük ... Hát maguk mi járatban? _ Tanyanézőben voltunk. — Maguk akarják megvenni a Horváth-tanyát? — Én — mosolygott Géza — Vagy ne javasolná? — Dehogynem. A fal még kibír száz esztendőt, de a tetőt meg kell reperálni. Persze az istálló, meg az ól rozoga. Dehát, ahogy elnézem magát, nemigen fog ott gazdálkodni. — Nem, de mondja már, miért nem engedte kivágni ezt a száraz fát az édesanyja? Az ember leszegte a fejét, eldobta a félig égett cigarettát és eltaposta. — Mert erre akasztották fel az apámat. A cigaretta megremegett a kezemben. — Mit csináltak? — Arra az ágra akasztották fel, ni — mutatott a vastag ágra —, a saját kötelével. Döbbenten néztünk egymásra Gézával. Iszonyatos lehetett. Álltunk, mint kiket fejbekólintottak. — Gyöjjenek be a tornácba, s ha meg nem vetik, egy pohár pálinkával megkínálom magukat. Szótlanul mentünk utána. Leültünk a lócára. Féldecis poharat adott a kezünkbe és télétől tötte. A magáét is. Koccintottunk, ittunk. — Mi történt? — kérdeztem a krákogás után. Az ember rágyújtott, kinézett a fára. Pásztázta lombtalan ágait. — A front itt előreszaladt. A németek menekültek, utánuk a magyar katonák, mint hátvédek. EstenHa azonban így kérdezek: „Hogy ityeg a fityeg?”, akkor már választ követel a kedélyesség. S erre nekünk is kedélyes választ illik adni. Adunk is hangulatunk szeriint: nyeglén „Csak úgy lötyögök”, tréfás túlzással, példáid így: „Ember nálam jobban nem lehet”, kedvte- lenül: „Mint a kutya a kút- ban”. Sltlb., stb. Vannak „tematikus” kérdések, amilyenek például a riporteréi. Ezek abban különböznek az előzőektől, hogy kevésbé megszokottak. „Hogyan látják ezt a városban?” — kérdi az újságíró a riportalanytól (például a tanácselnöktől). Azért kérdez így, mert felvilágosítást vár: informáaiót, hogy továbbadhassa az olvasónak. Az akadémikus tudóstól : „Mit tant ma legfontosabb féladatának?” A vezetőképző előadójától: ,.Milyen a jó főnök?”. Stb,, stb. Más kérdésfajta az úgynevezett szónoki kérdés, den beállított az apám. Megjöttem, mondta, a rusz- kik a sarkunkban vannak, én már innen egy tapodtat se megyek. Anyám boldog volt. Úgyse engednélek, még ha menni is akarnál, sírta. Rögtön sütött, főzött, apámat meg küldte tisztálkodni. Mi gyerekek is boldogok voltunk, hiszen mán két éve nem láttuk. Kérdeztük, hol a puskája. Vót, nincs, mondta. Nem mentünk le a kertben ásott óvóhelyre, hiába ágyúztak. Hajnal felé lármára, kiabálásra ébredtünk. Apám kiugrott az ágyból, kiszaladt az udvarra. Aztán, mint a villám be, és kapkodta magára a gúnyát. Csak annyit mondott: csendőrök! Nem láttatok, nem is hallottatok rólam. És eltűnt az udvaron. Anyám jajveszé- kelt, nyüszített. Mire megnyugodott volna, kivágódott az ajtó. Kakastollas csendőr állt az ajtóban. Van itt katonaszökevény ? Nincs. Nem láttunk egyet sem. A csendőr körbepislogott a félhomályban, aztán belépett, és egy pillanat múlva szuronya hegyére tűzte apám bakancsát. íját ez mi? — üvöltötte. Bejött egy másik csendőr is. Szétdúlták a szobát. Hol van? Hol van? Mondjátok meg, mert úgyis megtaláljuk. Nem tudjuk, nem tudjuk,. vinnyogtunk, jajgattunk anyánkhoz bújva, mintha nyúznának bennünket. Átkutatták az istállóba padlást, benéztek a tyúkólba, a disznóólba is. A csutkakukkot szétdobták, a szalmakazlat szuronyokkal szur- kálták. És megtalálták. Az egyik csendőr a diófához kísérte, puskáját mellének szegezte, a másik meg zsineggel összekötötte hátul a kezét. Aztán kötelet kerestek, két istrángot összekötöttek, átdobták azon az ágon. Apámat odarángatták, nyakába tették a hurkot, felhúzták, s hogy le ne essék, a kötél végét a nyakhurok görcséhez kötötték. Iszonyatos volt. Hogy rángatózott néhány pillanatig. Bőgtünk, ordítottunk. Anyánk elájult... Í gy történt. Szóval anyánk nem engedte kivágni. Egyedül élt itt, a gyerekek szétszóródtak. Nekem a túlsó soron van a házam. Ezt eladjuk. Ide egyik testvér sem akar jönni. Elhallgatott. A csikket eldobta, tele- töltötte újra a poharakat. — És most mi lesz a fa sorsa? — kérdeztem, hogy megtörjem a hirtelen ránkszakadt nyomasztó csendet. — Csináltatok belőle két keresztfát, az egyiket az anyám, a másikat az apám sírjára ... amely éppenhogy elhárítja a választ. Milyen különös is volna, ha a parlamentben a miniszteri expozé közben elhangzó kérdésre. „Mit kell tennünk ebben a helyzetben?” — egy képviselő válaszolna. Írásban feltett riporteri kérdésre nincs is módunk válaszolni, pedig gyakran szerepel ilyen az újságban. például így: „Vajon nem kedvszegő ez a tény?” (Persze, hogy az, ha az építkező sehol sem kap ilyen vagy olyan téglát. Fölösleges is a válasz ilyenféle kérdésre.) De ebben a kérdésben már indulat van. Nem kellene adósnak maradnunk a válasszal sem a durván taszító kérdésre, sem a megbélyegzőre, sem a fölényesen kioktatóra. A kihívásra legyen meg a méltó viszonzás; ez azonban ne licitálja túl a kérdésbe burkolt ócsárlást durvaságban, hanem legyen önérzetes, talpraesett, felrázó — és mindenképpen nevelő célzaBöröndi Lajos fekete és fekete a virágok torkából dől a vér múlt idő jele semmi babrál az arcokon fehéren fekete kivégzett körték hullanak hálóban pók sunyit tél jön fehérre festeni volt idő álmait tú, hatású. Figyelemre ajánljuk egy — nemrég egyik napilapunkban olvasott — viccnek a tanulságát. Eszerint a főnök leckézteti beosztottját: — Mit (gondol maga? Hülye vagyok én? — Nem tudom, kérem; csak két napja vagyok itt. A válasz valóban olyan volt, amilyen a kérdés. Nem vticc azonban, hanem — állítólag, de lehetőleg — való eset a következő. A főnök tehetetlen dühében rá- rivallt az ártatlan éjjeliőrre. — A szeme sem áll jól! Micsoda disznóságakat követett el szolgálat közben? Otthagyta a telepet őrizetlenül? Tolvajokkal cimboráit? Mit követett el? — Lpptarp, kérem szépen, hazudtam, csaltam, gyilkoltam. — Milyen válasz ez? — Amilyen a kérdés, kérem. Szende Aladár Az asszony izgatottan, reszkető kézzel feltárcsázta a férfi telefonszámát. — Halló! — csendült a férfi hangja a kagylóban. Az asszonynak hevesen dobogott a szíve. — Oswald — suttogta, és igyekezett megőrizni önuralmát. — Oswald, végre bekövetkezett ... Én, én... szóval nekünk... A nagy izgalomtól kiszáradt a torka. Kénytelen volt elhallgatni. — Helga, Helga! — kiáltott a férfi. — Miért hallgatsz? ismételd meg, amit mondtál! — Oswald, nekünk kettőnknek hamarosan ... Istenem, mennyire szeretlek! — Helga! Helga! — harsogta a férfi olyan örömmel, ahogyan bizonyára Kolom- busz tengerészei kiálthatták: „Föld, föld!” — Helga drágám! Te arra gondolsz, hogy te, hogy mi, szóval, hogy ne-- künk ... Helga, hol vagy f Honnan telefonálsz?! Mi? Odalentről, a presszóból? Maradj ott, azonnal lemegyek! Istenem, mennyire örülök... Mennyei boldogság hulláma ömlött el Helgán. Bárhogyan alakultak is kapcsolataik a legutóbbi időben, a férje ugyanolyan maradt, amilyen akkor, azon a napon volt, amikor megismerkedtek. Figyelmes, udvarias, és imádja őt. öt perc sem telt el, és Oswald olyan erővel szorította magához a feleségét, mintha legalább öt év óta nem látta volna. Szemében örömkönny csillogott. — Helga, drágám! Ülj le! Mit rendeljek neked? Előbb mondj el mindent, szép sorjában! — Ugyan mit mondjak, Oswald... Szóval, figyelmeztettek, hogy valamivel korábban is bekövetkezhet... Tudod, mennyire megváltozik majd az életünk ? Ezentúl takarékosabbnak kell lennünk. Hiszen az új családtag sokba kerül. — Helga, drágám, ne izgulj. Minden rendben lesz. Majd megbirkózunk vele. Ketten vagyunk, fiatalok vagyunk. Arra gondolj, mennyi öröm vár ránk... Ö, édes angyalom... Ha eszembe jut, milyen figyelmetlen voltam hozzád az utóbbi időben, akkor legszívesebben a föld alá süllyednék a szégyentől! Tudod, őszintén szólva, ekkora boldogságot meg sem érdemeltem. Az asszony gyengéden a férje tenyerébe tette a kezét. — Hagyd ezt szívem! A mi veszekedéseink ... olyan, mint a tavalyi hó: elfelejtjük. A férfi megcsókolta a kezét, és megittak egy pohár pezsgőt. Azután a férfi visszament a munkahelyére. Helga pedig, mennyei boldogságban úszva, a legközelebbi metróállomásra sietett. „Végre-valahára — gondolta —, végre nekünk is lesz autónk. Milyen jó, hogy olyan ügyes voltam, hogy idejében feliratkoztam a listára ... Milyen boldogok leszünk majd hármasban!” R. H. Moritz Amilyen a kérdés, olyan a felelet ide a szomszédba”-félével. Valerij Potnyikov fotói
