Somogyi Néplap, 1984. december (40. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-08 / 288. szám
8 Somogyi Néplap 1984. december 8., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Á kozmikus látvány festője Az 1936-ban Sátoraljaújhelyen született Urbán György 1961-bgp Főnyi Géza, Pór Bertalan tanítványaként a Képzőművészeti Főiskolán fejezte be tanulmányait és azóta kiállítóművész. Nagyon tudatosan, hi; tartó szorgalommal — mintegy Csontváry örökségét is vállalva, folytatva — új nézőpontból közelítve ragadta meg a Colosseum, az athéni Akropolis, a rondái római kori híd, a bajor Alpok, a luxori nagytemplom, a szegedi dóm: az ephesususi Hadrian templom, a gizehi szfinx látványát, formáját. Festészetre alakítva fokoz va. Minden a világ befogadásának mohóságából fakad, ismeretvágy és szétte- kintés ösztönzi. Soha nem a kuriózum, hanem annak a célja, vágya, hogy szemléié tében és műveiben összegezze azt az élményt, amit földünk tájai nyújtanak önnön szépségükben, s amit az egész emberiség történelme során eddig teremtett. Így képei nem útinaplók, hanem szenvedélyes kísérletek arra, hogy az építészeti formákat és a különböző időtereket képben regisztrálva szintetizálja. Ez a korszak mintegy két évtizedig tartott. Közben szemrevételezte Sárospatakot, hazai tájakat, hegyeket, vázás, órás, virágos csendéletet. Ezután következett a váltás. Az űrhajózás kezdeteivel, fellendülésével párhuzamosan a kozmikus látvány nyomába eredt Különös módon azonban nem a sci-fi és még csak nem is a szputnyikok látószögéből vizsgálja azt a földközeli földöntúliságot, a tér és idő kiterjedését, hanem a képzelet konstrukcióival. Ez olykor a tudományos vizsgálat átköltött leírása, a Minden- ség színes varázsa. Az már az 1970-es években eldőlt és igazolódott, hogy Urbán György jó festő, de mindinkább az is igazolódott, hogy korunkra., világunkra érzékeny. Ahogy Németh Lajos írta róla: „Mozgás, ritmus, a fény lüktetése. dinamika és expresszivitás: ezek Urbán festői problémái.” Hozzátehetjük: megoldásai. Annál is inkább azok, mivel a Tömegvonzás, Az Űr misztériuma, Az And- roméda köd festői jeleníitése egyszerre költői kép és természettudományos megközelítése a festészet eszközeivel annak, amit korunk kozmikus időpontjának és távlatainak nevezhetünk. Losonci Miklós Tandori Dezső Modori kerámia Pozsonytól északkeletre a Kis-Kárpátok keleti lankáin haladva Nagyszombat felé, 25 kilométernyire a szlovák fővárostól elérjük az alig 1.0 ezer lakosú kisvárost, Modort. A több mint 800 éves település világhírűvé majolikagyártásával, sajátos kerámiaművészetévfe! vált. A majolikagyártás, kerámiaművészet gyökerei Modorban a XVI. századra nyúlnak vissza, amikor a Kis-Kárpátokban letelepedtek a főként Svájcból, Németországból érkező kézműves-fazekasok, a habánök. Az őskeresztény tanokhoz és életformához való visszatérést hirdették, közösségi elvek szerint zárt háztartásokban, kommunákban éltek. Az 1520—30-as években a német parasztháború bukása, a münsteri katasztrófa után vallásuk radikalizmusa miatt megkezdődött az anabaptisták üldöztetése, és a megtorlások elől Ausztriába, Csehországba és Magyarországra menekültek. A habánok érkezésével és letelepedésével bekerült és meghonosodott a középeurópai kerámiaművészetben az ónmáz. Az első habán készítmények formái és díszítményei kétségtelenül reneszánsz jellegűek voltak. Az edényeket kivétel nélkül négy színnel: sárgával, kobaltkékkel, zölddel és mangánlilával díszítették. A vi- rágmotívumok mellett a figurális ábrázolások csak a XVII. században jelennek meg a habán edényeken. A modori korabeli forrásokból kitűnik, hogy a XIX. században a városban a fazekasok létrehozták az első szövetkezetüket a népi kerámiák készítésére. Az évtizedek folyamán Változtak ugyan a fazekas-szövetkezet vezetői és változott a kerámiaművészet irányzata is, de a habán kerámia napjainkig megőrizte eredeti színeit, formáit, kedvelt egyszerűségét. AZ ÖTEMELETES VADGESZTENYEFÁK Idehallatszik ablakainkba ezeknek az ötemeletes vadgesztenyefáknak minden zaja; szél, eső, madár, mondhatni: egyéb. Nekem: négy-öt évtizede; amióta itt élek. És főleg amióta a szemközti házakat lebontották. Bombatalálatos garniszállót, palotát, bérkaszárnyát. A Duna látszik, és egyre jobban látszik a fák közt, mert a fák közül kipusztulgatnak fák, az új fák olyan csekélyek a régiek mellett. Átlátni a víz hajnali fémes felszínére, a madarak fémes zaja közepette, a víz esőverte színére a fák esőverte zöld színén át, látni a vizet egyre jobban a lombokon is, táruló réseiken. Már júniusban elkezdenek kivörösödgetni a lombok, perzselten állnak a vadgesztenyefák, pergő kemény levelekkel. Azért, persze, vannak köztük ezek a nem-tudni-honnét és hogyan is erős példányok; se állat, se ember, se nem műalkotás egy ilyen fa, helyben felügyel, külön rá sincs bízva semmi; és egy költő azt mondta róluk: nem mennek sétára, tudják, hogyan kell megkapaszkodni, s annyira elmondhatnák neki, az ő élete hogyan is legyen csinálva. A lebontott házak helyén focizás grundok lettek, aztán parkok, még a finn rokonság emlékjelével is, csavargóval, aki nyaranta is itt üldögél nagykabátban, prémsapkában, az én etetőpoharaimmal a bokrokon, példás park-e, vagy sem, gépkocsikkal, melyek ráhajtanak, éji nyughelyüket közelítve. Most a vizet nézem, egy hajó vándor V-jelét. A vadgesztenyék alatt autó- s buszparkoló lesz, s egyebek. Szirmay Endre Nem érhet le... Bármily magasra mő a szomorúi űz a széHviharbam földig haj lik minden gyönge ága ; ha vénül a csontom, ropog meszes gerincem sorsam viharában bárhogy meghajtók is gyűröftt arcom nem érhet le (mégsem a sáriba! A SZERETET LAPJAI Illyés Gyula Emlékkönyv Oldódó döbbenet — jut eszembe a most megjelent szép könyv, az Illyés Gyula Emlékkönyv olvasásakor. Az irodalom és— szélesítsük ki rögtön a meglehetősen szűk skatulyát — a magyarul beszélők közössége oldódni látszik a gyász alól. És ez az oldódás nem a kegyeletérzés lecsillapult ereje, hanem a „sújtás alatt is” gyűjtött erőnk számbavétele, hiszen mindannyiónk kötelessége az illyési életmű föltárása. A mostani kötet, bár kevés először megjelent írást tartalmaz (talán csak néhány levélrészlet az, amit a szorgalmas filológus ne tudna azonosítani már publikált írásokkal) elsősorban szerkesztésével, válogatásával segíthet sokat a megfelelő Illyés-kép kialakításában. Nem a recenzálók szokásos udvariassága dicsérteti ezúttal Illyés Gyuláné munkáját, hiszen e vád cáfolatául elég a hatszáz oldalas válogatást segítségül hívni. Mit tartalmaz ez a kötet? A költő verseit, prózai írásait, barátai, iskolatársai visszaemlékezéseit, kónyvkritikákat, elemző tanulmányokat, esz- széket, egy-egy költői korszakot jól ábrázoló fotót. Mindezt az életmű diktálta kronológia szerint. Csoóri Sándor írja Illyésről: „Hallgatásának ugyanúgy stílusa volt, mint az írásainak.” Ezt mondhatjuk el özvegyéről is, hiszen — ahogy a válogatás elvéről szól a kötet utószavában a költő egyik legjobb ismerője, Domokos Mátyás — „ez a könyv... a szeretet könyve”. Az idők folyamán ugyanis a költő az ellene fene- ikedőkön csak — és itt ismét Illyéssel szólva — a megbo- csájtással állhat nemes bosz- szút. Ezekből a támadásokból egy újabb könyvet lehetne összeállítani, és legmesszebbmenőkig egyetérthetünk az utószó írójával, hogy „Az inkriminált Ily- lyés” címmel egyszer, okulásul és megszégyenülésül el kell végezni ezt is. Az egy-egy pályaszakaszhoz kapcsolódó írásokat az egymáshoz közeli keltezés mellett az a kezdetektől megfigyelhető illyési gondolat teszi összefüggővé, amely a legelső megjelent írásától a legutolsóig föl lelhető műveiben. Valami eqyütt lett ebben a könyvben, midőn az írások elhagyták korábbi megjelenésük helyét, hogy ú j érdeket teremtsenek. Mim — mikor egy hajdani osztály fél évszázados érettségi találkozóján készül egy csoportkép: az arcokon ott a személyes és egyetemes történelem. Az egyes részek (hét van) címeinek fölsorolása azért indokolt, mert jól fejezik ki a fejezet tartalmát: Sorrendben tehát: „Dalomtól fölhevül a levegő...”. „Vissza semmit sem vonhatok”, „Minden írás napló: kötelezvény lett!”, „Itt megyek hatvanévesen a régi messzi pusztán, hol születtem”, „s egyszer csak ringa- ni kezd velünk (csak velünk!) kifelé a ladik”, „Állok naponta nyugtalanítóbb kötelezettség — súly alatt”, „Fogadj be örök jobb világ: jövendő bár egy gondolattal”. Az utolsó részben a költő- társak, barátok, hivatalos szervek búcsúztatói, emlékezései kaptak helyet. Az alkotói névsort szemlélve megállapíthatjuk, irodalmunk minden jeles élő alkotója helyet kért magának. Érdemes itt is — a teljesség igényéről természetesen gyorsan lemondva — a sok Illyés-búcsúztató egy-egy sokat mondó címét fölvíl- lanatni, pontosan azokat, amelyek egyetlen címben próbálják meghatározni életművének, művészi nagyságának jelentőségét. „Paj- zsunk-holtában is”, „A győztes játékos”, „Folytatódnia kell”, „őrhelyen — a halál pillanatáig”, „Az utolsó fejedelem”, „Illyés csillaga”. „A legmesszebb látó magyar”, „Aki átlépte à határokat”, „A Számadó távozása”. Az egyik írásban álmai mozijáról beszélve a következőt mondta Illyés Gyula: „tíz gépfegyverrel időgépre ül, és a javunkra dönti el Muhi, Mohács, Majtény és Világos sorsát...” Az álom helyett a valót tette: az irodalom időgépére ülve, életművével fölfegyverkezve figyel már minket. Varga István A középkor humorából A kevély, a kapzsi és az irigy Élt egy városban három polgár: az egyik roppant kevély, a másik szörnyen kapzsi, a harmadik meg rettenetesen irigy természetű volt. Ezekről hallván a király, maga elé idézteti őket és így szól hozzájuk: halljátok, én nektek megadom, amit kívántok, mégpedig úgy, hogy amit az első közii- letek kér, annak a második a kétszeresét, a harmadik a háromszorosát kapja. Nagy vita támadt most a három között, mert egyikük sem akart első lenni a kívánásban. A kevély vonakodott, mert megalázónak tartotta magára nézve, hogy a másik kettőnél kevesebb jusson neki; a kapzsi meg azért nem akart első lenni, nehogy más többet kapjon; ugyanezt az irigy sem tudta elszenvedni. Végre mégis az irigy szánta rá magát a kívánásra, de olyan módon, hogy a másik kettőt legalább megronthassa vele. Azt kívánta tehát, tolják ki neki az egyik szemét, aminek következtében a kapzsi, aki második sorba jutott, mind a két szemét elvesztette, a legutoljára maradt kevélynek pedig ezenfelül még a kezeit is levágták, hogy amaz kétszeresét, emez háromszorosát kapja annak, amit az első kért. Aki másnak vermet ás ... Valamely nemes embernek volt egy fia, kit megtanított három dolog szentül-tartására. Az egyik, hogy a rossz társaságot kerülje; a másik, hogy minden megengedett és tisztes dologban az emberekhez alkalmazkodjék; a harmadik, hogy amikor csak teheti, mindennap szentmisét hallgasson. Apja halála után a fiú a király szolgálatába lép, s az uralkodónak és nejének kegyét csakhamar megnyeri. A király egy udvari tisztje irigye lesz a jámbor apródnak, s bevádolja a királynál, hogy az ifjú és a királyné szerelmesek egymásba. Próbaképpen másnap egy remek drágaköves gyűrűt ajándékoz a feleségének, mikor az ebédnél ülnek, s a bevádolt ap ród szolgál fel. A királyné nagyon megörül az ajándéknak s nevetve hálálkodik. Vele nevet az apród is. A rákövetkező napon meg hirtelen arcul üti a király az aszalnál nejét, mire az sírvafakad, s utána az apród is, ki ebben, valamint a tegnapi viselkedésében is, csupán, az apja második tanácsát követte. A király már most beiga- zoltnak véli a kaján udvari ember vádját, s az irigy besúgó tanácsára elküldi másnap az erdőre a mészégetők kemencéihez, hol már előre azt az utasítási kapták a munkások, hogy aki aznap legelőször kimegy, s e kérdést intézi hozzájuk: Megtettétek-e a király parancsát? — azt szó nélkül kapják, és lökjék a lángoló kemencébe. Az ifjú útközben egy kápolna előtt halaid el: megemlékezvén apja harmadik tanácsáról, betér az isten házába, s végighallgatja a misét. Ézalatt a kaján udvari ember kisiet a mészégetőkhöz, s megelőzve az apródot, megkérdi a munkásoktól, megtettétek-e a király parancsát? Amire ezek, utasításukhoz híven, megragadják, és minden kapálózása és kiabálása ellenére a kemencébe dobják.
