Somogyi Néplap, 1984. december (40. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-24 / 302. szám
1984. december 24., hétfő Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS ff ' int nagy pelyhekben .Ad hulLott a hó reggel j| v*'. Óta. örzsáke odanyomta orrát az ablaküveghez, úgy bámult kifelé azon a folton, amit szorgalmas ltehelgetés és dörzsöl- gétéssel tisztitqtlt meg a jégvirágok között. A szürfke, go- molygó eget figyelte, kereste az amgyailok röptét, de a fehér kalvairgásan kívül semmit sem látott. Vizsgálgatta a szemben levő ház homlokát, vajon rajzofliiafc-e rá keresztet, és milyet. Mert ha feketét, bizony nem kap a szomszéd Ferkó semmit a Jézustól. Szerette volna megnézni az ő házukét is, de nagyanyja nem engedte ki, merit összefagy keze-lába abban a nagy hidegben mondta. Pedig látnia kellene, nem bírja kiállni azt a nagy izgalmat, ami még estig hátra van ... Miért az angyalok repkednek, a jó gyerekek házára aranÿkeresztef, a rosszakéra feketét rajzolnák, annan tudja meg a Jézus este, hogy kinek kell vinni ajándékot. Jól emlékszik ő, így mesélte tavaly nagyapja ... A papa, aki nem mesél soha többé. A nyáron már muskátlik nyíltak sírján. Azért muskátli, mert azt szerette a legjobban, és nagyanyó azt mondta, amíg ő bírja, mindig az lesz a sírján... Ott, ahol fekszik anyja is, meg a kis Gergő, ákli miikor született, elvitte őket az angyal. Így mondták. Most fent vannak az égben, talán apával, áki nem jött meg a háborúból... A múlt karácsonykor nagyanyja átkötötte vastag fekete, meleg kendőjével. A papa kézenifogta, és együtt vizsgálták a ház elejét, ott ahol az írás vám Nem látott semmit, hátraszaladt, a padlásfel járón ál is erősen nézte, de ott sem találta. Nagyon megijedt, hogy ő talán nem kap semmit, pedig jó gyerek volt... Amikor eltörött a mécses, a papa megsimogatta fejét és mondta, ott van a szép aranykereszt, fent a padlásilyuk alatt. És tényleg, ahogy az öreg bizonygatta, már látta- is. Ott volt, pompázott. Még az angyal elsuhanó szárnyát is látta. Kd mutatja meg neki most már a keresztet... ? nagyanyó a telknőben dagasztja a tésztáit, könyökig lisztes; keveset szól, amióta a papa is ... Ki hát? Kismadár szállt a szülvafa vékony ágára, nagy pamacsokban hullott róla a hó, csupaszon hagyva az ágho- gatot. A madárka megkö- szöirüllte csőrét, és rápillantott; kis fekete szeme ragyogott. Olyan közel voit, ha nyitva az alhllak, tán el is érhetné ... Madár, madár, látod-e ott a háztető alatt azt a keresztet... De jó neked, oda szállsz ahová akarsz! Ha nekem szárnyam lenne, feltezáilniék messzire, fell a magasan kavargó hó- pelyhek föllé, amíg az égbe nem ébnék, meg se áltaék adldág. Megkeresném a papát; ő már biztosan tudja, hol vannak anyáék... Ha nékem a Jézus szárnyat hoznia, az lenne a legjobb. Szép nagy fehér szárnyaikat, amilyenek annak az angyalhak van, akit a nagyanyó imakönyvében látni ... Huss ! A kismadár elrepült, hó hullt nyoméiba, meg se áll az erdőig, ott, ahol a fenyők nőnék ... Tavaly a papa felvette ujjasát, karjára akasztotta a kisbabát, aztán elindultak. Akkor is nagy volt a hó, mögötte ment, öreg csizmája taposta nyomban. Szállt a füst a sárga cseréppipából, és ő úgy csinált, mintha pöfékelne, mert ahogy fújta úgy meglátszott lehetette, mint a pipa füstje. Varjak szálltak fölöttük, néha káro- gás hallatszott, és zizegett a hó. Olyan izgatott volt, mint vásárkor, amikor kis csizmáját mentek venni. Ahogy közeledett az erdő, mind jobban figyelt. Talán most viszik az angyalok a karácsonyfáikat ... Nagyapja megállt, előre mutatott. Melléfurakodott, meresztette a szemét, de egy angyali sem volt ott, hiába tékingetett. Az alacsony vastag kis fenyők közül egy őz jött elő, lassan, óvatosan lépkedett. Fekete, nedves orra belasziimatolt a levegőbe, mögötte egy gida botladozott. Az anyja megállt, hozzá dörgölődzött, orrával magböködite hasa alját. SzéUfuvaliafjött, az őz rájuk nézett, aztán megugrott; gi- . dájával együtt eltűnt a sűrűiben, Megindultak ők is. Mende - géïttek a havas fenyők között, azttán nagyapja megállt egy előtt. Ránézett örzsiikére, és ő bólintott... Jó lesz, nagyon szép kis fenyő, ez alá biztosan tesz valamit a Jézus. A kiis fa megrázta magát az első baltacsapásra. Kiszabadulták hosszú tűjű ágai... A távolban lövés dör remit, aztán még agy. Nagyapja felkapta fejét, körbe vizsgálódott... Vadásznak, mondta. Akkor megkérdezte, hogy a háborúban is vadásztak-e, mert mint mesélték, ott is lövöldöztek. Nagyapjának elsötétült a tekintete. Levette kalapját, lerázta róla a havat, és azt mondta: a háború nem vadászat, hanem az ördög szüleménye. Ezért nem jött haza az ő apja... De hiszen a háborúba az emberek mentek, ők harcoltak, hát parancsol nekik az ördög? Parancsolt az ő apjának is? Nagyapja visszaltette kalapját, vállára vette a kis fenyőt, és csak nagy sokára válaszolt, amikor már majdnem hazaértek. Azt mondta: sajnos, ilyen világot élünk, amiben az ördög parancsol, de ör- zsike itallán megéri, hogy másként lesz ... — Nagyanyó! — fordult hátra örzsáke. — Még mindig, az ördög parancsol? — akarta kérdezni, de nem látta nagyanyját Talán kámeát, ^gondolta, és újra kibámult az ablakon. Lassan szürkült a világ, egy kutya ugatott valahol, és apró fény gyulladt a szembeni ház ablak álban«. A kislány nem mozdult helyéről, csak nézett, bámult kifelé, és ahogy sotétebb lett úgy llett ő is mind szomorúbb. Ki fogja most már meg az ő kezét, ki viszi angyalt látni ebben a világban», alhol az ördög parancsol. Szemből menet tűnt főt Elöl jött egy nagytkalapos gubáiban;, láncos bot volt kezeiben, ami minden lépésnél zönrtemt és megbolondította a kutyákat. Utána ketten hozták egy pici tornyos házat, benne fény világított. — A betlehemetek — dobbant nagyot a szíve. A piai házban jászolban van a Kisjézus, ott van Mária és a Szerecseny is ... emlékszik, tavaly bent voltak, és szépen énekeltek... Akkor éljön az idén is — villant át az agyán. Rossz- kedve elmúlott, és izgatottan várta, hogy a betleheme- sek kijöjjenek Ferkóéktól, merit utánuk ők következnék. El nem mozdult volna az ablaJktól a világ összes kincséért sem. Izgatottan to- porgotit, végtelennek érezte az időt; már majdnem besö- tétedettt, amikor Ferkó apja kikísérte őket a kapuig... Nem akart hinni a szemének. A betlehemesek átjöttek az úton, de elmentek a kapujuk előtt, és a szomszédék kutyája fogott nagyon ... Nem jönnek — döbbent rá, és olyan jeges félelem szállttá meg, mintha attól kellene tartani, hogy ezután maga az ördög fog betoppanni. — Mama — fordult hátra sírósra görbült szájjal. — FINN BETLEHEM BUDA FERENC LEGENDA Pásztorok, háromkirályok útja nem hatol el a házig. Fönn virraszt József egymaga, cigarettázik. Kisjézus alszik, fölretten, sikoltó csecsemőhang csapdos a csendben, száj tátog — fuldokló madár csőre. Mit lát vajon, miféle iszonyokat jóelőre? Pribéket, szöggel, szekercével? Római katonát? Heródes dühödt lovát? Mária kimerültén fekszik magában. Jó pásztorok, bárányvivők, Keletről jött királyok lába hova süppedt el, micsoda sárba! Virraszt fönn József, az ács reggelig ébren. Szívja a keserű füstöt szelíden, eltökélten. őrségi házaik, Vörös Ferenc rajza. A népfőiskolák útja Nem jönnek — akarta mondani, de elállt a szava. A nagyanyó ott állt a kis asztal mellett, fekete fényes kendőjében, oly szépen felöltözve, mintha a templomba mennie, (kezében fekete szegélyű 'zsebkendője. És az asztalon cserépben, kicsi fenyőfa. Again aprócska gyertyák, diók, almák kötözve és színes szalagok. Alatta egy vastag kötött, fehér kendő és rajta egy szép fedelű imádságos könyvecske. örzsSke odiaszaladt, átölelte nagyanyja derekát. — Hát mégis ... mégis eljött ... — mondta. — Kicsi szentem, kicsi szentem — suttogta nagyanyó, közben szaporán tö- rölgette szemét. A kislány megsimogatta a fehér, meleg kendőt, kezébe vette az aranycirádákkail díszített kis könyvet. Belelapozott, és látta az angyalokat. A távolból csiiliingelés hallatszott, mind közelebb éirt a lávák patáinak dobogása. Prüszkölve álltaik meg a ház előtt. Hangok szűrődtek be, majd a szán tovább csilingelt, de az ajltó előtt valaki topogott, mint aki lábáról veri a havat. Nagyanyjához szaladt, áki riadtan nézett a bejárat felé, a zörrenő ajtóra. A szolbálba egy hosszú, szakadozott köpenyű, borostás arcú katonaruhás ember lépett be. Nagyanyja ráme- redlt, és elsikaltotta magát: — Fiam! És úgy rogyott a kékre fagyott, feikete körmű kezek közé, mintha a Megváltó karjaiba vetette volna magáit. C sak állt örzisike, és riadtan nézte az ösz- szeöTelkező, zokogó embereket. Azitán nagyanyja leült a kisszékre, zsebkendőjébe temette arcát, úgy sírt, hogy nem tudott megszólalni. Az ember meg- töirolte szakadozott köpenye ujjába szemlét, és lapos, vedlett hátizsákjából egy babát vett elő, amelynek szép piros ruhája volt és szőke haja. Odatette a kis könyv mejRé. — Az ajándék ... kislányom ... — mondta. örzsike odament lassan, és megfogta a feléje nyújtott kérges, hideg kezet Hozzá- szoríitotta meleg arcocskáját}, miközben' érezte fején, a másik kéz remegő simogatását. Tudtam, hogy eljön — suttogta magában. Tálán maga Grundtvig, a dán evangélikus lelkész sem gondolta, hogy milyen életképes gondolatot vet papírra, amikor a múlt század elején fölvetette a népfőiskolák megállakíltásának szükségességét. A .lelkész elképzeléseit Krisztián Koild falusi tanító váltotta valóra azzal, hogy 1851-ban megszervezte az első népfőiskolát. Nem osztottak diplomát, nem törekedték az ismeretek halmozására, hallgatóik formálását igyekeztek magukra vállalni. Olyan hétköznapi ismereteket okítottak „csupán.”, amelyék képessé teszik őket, hogy a társadalom önálló tagjaiként éljék napjaikat. Ezek az intézmények — Svédországtól Jugoszláviáig, a Szovjetuniótól Angliáig — ma is számos európai országban' központi helyet foglaltalak él a rendszeres, a folyamatos művelődés intézményhálózatában. „Aki nem birtokolja múltját, az nem birtokolhatja jelenét és jövőjét sem” — hangzott el csaknem két esztendeje azon a népfont- megheszélésen, amelyen megalakult a népfőiskollások baráti köre. És kár volna tagadni, az elmúlt évtizedekben méltatlanul elfeledtük ezt az egykor 30 ezer főt számláló, társadalmi haladásunkat segítő mozgalmait. Ugyancsak az említett megbeszélésen. vetették föl sokan — részben a sikeresen működő külföldi népfőiskolák hírének hallatán: — a népfőiskolái mozgalom korunk igényeinek megfelelő, új formában történő megszervezésének a gondolatát. Számos tanácskozást, munkamegbeszélést és vitát rendezték azóta', hiszen nem titok: sokan vitatják a mozgalom „újraszervezéséinek időszerűségét. Mondják: mások lettek a történelmi feltételek. Igaz. Nem szabad azonban fáigyélmen kívül hagynunk, hogy a társadalmi haladás napjainkban, is fő kérdéseink egyike. Mind gazdaságunk, mind pedig közigazgatásunk újabb változás előtt áll. S e megújulás sikerének egyik alapkérdése, hogy szövetkezeteink, vállafliataink és hivatalaink rendelkeznek-e any- nyi valós helyzetünket ismerő, újra fogékony, jobbító szándékú földművessel, munkással és értelmiségivel, akii képes társadalmi céljainkat valóra váltó felelős cselekvésre. Munkahelyükön és szűkebb lakókörzetükben egyaránt. A világgal való lépéstartás igénye ugyanis állandó politikai és szakmai művelődést igényel tőlük. Ezért tehát a most szerveződő népfőiskoláknak (1985 februárjában nyitja meg — egyelőre kísérletként — kapuját a TOT Normafa úti székházéiban a „Norma népfőiskola”) Olyan jövőre orientált intézménynek kell lennie, amely segíti eligazodni hallgatóit a jelen informa cd béradatában és gondjaiban, továbbá segíti őket napjaink és holnapunk feszítő inehézsegeiinek megoldásában. Erre a feladatra azonban csak nemzeti önismerettel« rendelkező, szakmailag képzett, az új iránt fogékony és a műveltséget, művelődést az életforma részének tekintő emberek lehetnék képesek. Köztudott, hogy iskola- rendszerünk még sok esetben nem képes a tehetségek fölfedezésével egyidejűleg gondozásukat is magára vállalni. Ennék pedig egyenes következménye, hogy ma még korántsem, tudjuk kibontakoztatni az emberekben meglevő — 'gyakran szakmájuktól' elütő — sokirányú képességet. Márpedig ezzel mindaihányan szegényebbek leszünk. S ebben alighanem sokat segíthetnék az újjászerveződő népfőiskolák. Mert társadalmi céljaink valóra váltásához nagyon sok közügyéin - két valóban, közügynek tekintő és róluk felelősséggel gondolkodó emberre van szükségünk. Olyanokra, akik nem csupán tanúi, hanem résztvevői is a társadalmi magú, j uláisnalk ; olyanokra, ákik munka- és lakóhelyükön egyaránt résztvevői a sorsulkalt befolyásoló döntések előkészítésének, akik a vitát nem, az emberi kapcsolatok mérgezőjének, nem. ellenségeskedésnek, hanem a demokratikus gondolkodás alapkérdésének tekintik ; olyanokra, akik a nehezebb időszakokban is megtalálják a közös hangot és a felelősségteljes közös cselekvés Lehetőségét. 1942-ben Móricz Zsdgmond ezt írta: „Jobb polgárt, jobb hazafit, jobb embert nevelni — ez a népfőiskola célja.” S ezek olylan célok, amelyekről napjainkban sem mondhatunk le. Császár Nagy László
