Somogyi Néplap, 1984. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-10 / 264. szám
1984. november 10., szombat Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS BÉKÉTLENÜL Schiller évfordulói SZOCS MARIANN Szemenyei elnyomta a cigarettát, és meggyújtotta a következőt. — Nos? Rendben? — kérdezte Feritől, a segédjétől, aki nagy lendülettel ült be mellé. — Aláírattam — nézett a semmibe a fiú, és egykedvűen pöccintett le az ablaküvegről egy porszemet, és bedobta a munkanaplót a kesztyűtartóba. — Strici! — gondolta Szemenyei. — De várjál, kapsz te tőlem! Szótlanul ültek egymás mellett. A fiú nem értette, hogy a mester egy kukkot se szól. Szemenyei, az öreg balhés, a szóbuldózer. Ez a hír járta róla. Mi a fene van vele? De megkérdezni nem merte. — Szemenyei csoport? — Egén. Az vagyok — szólt a mester. — Nagykörút 125. Ráz a pinceajtó. De remélem nem viccelsz? — mordult a mikrofonba Szemenyei. — Oké, már itt se vagyunk. Szemenyei dühösen nyomta a gázt. Egy tacskót osztanak be mellé, akit nem lehet másra használni, csak létracigölésre. És az ilyen megfújja a borravalót. Egy büdös tízesért képes eladni a becsületét. Tudta, hogy ő vén róka ahhoz, hogy házmesterekkel bohóckodjon a munkanapló aláírásával. És különben is. Amíg ő megbütyköli a villanyt, addig a Feri elintézheti az adminisztrációt. De a lóvé az közös! Nem tűnt volna fel neki a fiú sumákolása, ha nem tudná, hogy a Tüzér utca 28-ban a Rózsi mindig ad egy húszast. Ha dolgoznak, ha nem. Lehet az egy égő becsavarása vagy vezetékcsere. Szemenyei hirtelen fékezett. — Itt voltunk az előbb, mi van? — kérdezte a fiú. — Vissza kell mennem. Csak egy pillanat! — azzal kiugrott a kocsiból és berohant. A fiú dermedten nézett utána, majd a húszast zavartan begyűrte a mellényzsebébe. — Lehet, hogy emiatt pipa? — tűnődött a srác, és révetegen figyelte ahogy a „nagy Szemenyei” bekacsá- zik a házba. Rózsi, a nagymellű,- bőhúsú házfelügyelő, iszonyatos dübörgéssel fogadta a villanyszerelőt. — Mi van Mucus? Mit hagytál itt? — Naccságám! Adtál az előbb annak a kölyöknek egy húszast? — Na hallod. Palikám! Hát kérdés ez? Persze! — A Feri letagadta. Lenyelte. — Az a cingár, a kocsiban? Micsoda tróger! — sá- pitozott az asszony, és felbontott egy üveg sört, hogy a megrázkódtatást valamelyest elviselhetővé tegye. — Elég nagy palimadár vagyok, de rühellem az ilyen ócska trükköt. Ide figyelj, bogárkám! Van egy kérésem! — Neked mindent, Palikám! — Itt van egy ötvenes. Holnap intézd úgy, hogy kijöjjünk! Add a fiúnak! Meg akarom csípni ezt a tak- nyost! — tette a pénzt Szemenyei az asztalra. — Tuttira mehetsz, Palikám! Bennem megbízhatsz. Minden csavargónak ki kell tekerni a nyakát, vagy a szemét kiszúrni! — mondta az utóbbit tétován az asz- szony, hiszen Vak Béla esetét az árpádházi királyoknál tudatosan nem követhette a saját kis piti életében. Így aztán a pénzt begyűrte a zsíros kötényzsebbe, és a villanyszerelő mellét bök- dösve megkérdezte. — Iszol egy kortyot? — Nem, kösz. Szoli. De te most is szebb vagy, mint hat bajadér. Csók az édes buládra! — és azzal visszarohant a kocsihoz. Este nyolcra ért haza Szemenyei. Kimerültén huppant a fotelba. — Miért vagy olyan nyűgös? — kérdezte az asszony, és a férfi mellén egy szőrszálat próbált kiegyenesíteni, de a hasztalan huzigá- lástól az inkább összegön- györödött. — Hagyj békén! —mondta Szemenyei. — Rohadt fáradt vagyok. A Nagykörúton volt egy hülye melónk. A pinceajtó rázott. Hat házat kellett áramtalanítani, egy öreg mindenáron a Pártbizottságra akart telefonálni, hogy mi szabotálunk, a sörözőből két állat késsel rontott rám, egy vénasszany elátkozott a macskái nevében, hogy a hűtőjében megrohad a húsuk, és a végén a fodrászüzletben a daueros libák kotkodácsolása. hát szóval ... kipukkadtam. És ez az új társam is egy szemétláda. Lenyeli a borravalót. De holnap kirúgatom' Mi ez a marhaság? — fordult a tévé felé Szemenyei. — Valami vita. Tudósok vagy mi a fenék — kezdett vetkőzni az asszony. — A másikorf nincs valami jobb? ásítozott Szemenyei, és felbontott egy üveg bort. — Nem tudom. Nézd meg! De jó lenne, ha nem innál, inkább elmennél... — Menj te a francba, orvoshoz! Ne kezd megint a vérnyomásommal, mert akkor hétszentség, hogy felmegy! Szomjas vagyok és kész. Az asszony hápogott valamit, de végül fásultan legyintett, és bebújt az ágyba. — Ha megdöglök, hát megdöglök — motyogta maga elé Szemenyei. Elterpeszkedett a fotelban, és abort szopogatta. Az asszony szu- szugása egyre egyenletesebbé vált. — Cö. Tudóskáim! Mit össze nem mammogtok itt! Ti mindent tudtok, ugye? Csak egy napig lófrálnátok velem! Akkor megérteném, hogy miért izzadtok ennyire. Fürdőmedencés kégli, a jatt meg öt forint. Erre telik a ti tudományotokból, mi? Szemenyei egyre ingerültebben nézte a tévét. Már nem is a műsort figyelte. — Ott egye meg a rossz nyavalya ezt a rohadt világot! Nekem meg három és fél rongy a munkanélküli segélyem. És tartom a pofámat, amíg hozzálopkodom a magamét. Kivonulok a címzetes főosztályvezetőhöz, és beszerelem a cuccot. Az asszony felriadt Szemenyei dohogására. Kikászálódott az ágyból, és eloltotta a tévét. — Pali! Az istenért, feküdj már le! — Oké! Igazad van. Minek húzzam fel magam? Amíg van telek, ház, cap- cara, addig kuss! Addig nincs hiba. Hogy is mondta az a csokornyakkendős? Ja, a munkás osztályöntudata. Én azt hiszem, amióta halálra zabálhatjuk magunkat, meg a seggünket a kocsiban lötyögtethetjük, azóta már arra is mariad lo- zsónk,.. hogy ne csak a családunknak, hanem az osztályöntudatunknak is kriptát állítsunk. Szemenyei másnap azasz- szony ráncigálására ébredt. Egész nap kábult volt. A bor sem esett igazán jól. Állandóan savanyúkat büfü- gött. Rengeteg címet kaptak. Fáradtan vezette a kocsit. Ferinek be nem állt a szája. Csak locsogott összevissza, a nőkről, a cimborákról, no meg a diszkóról. — Bár ilyen folyékonyan tudnál biztosítékot cseréim ! — vetette oda Szemenyei. — Mester, csüggök magán! — nyögte a fiú, — Szemenyei csoport! Halló! Tüzér utca. Vétel! — szólalt meg a diszpécser, és Szemenyeinek eszébe jutott az ötvenes. — Egén. Tüzér utca 28. Indulunk — válaszolta Szemenyei. és egy kicsit kizökkent másnapos hangulatából, Szemenyei elnyomta a cigarettáját, és meggyújtotta a következőt. — Nos? Rendben? —kérdezte Feritől, a segédjétől, aki nagy lendülettel ült be mellé. — Aláírattam — rakta be az ötvenest a „rizsa” feliratú dobozba a fiú, és hamiskásan pöccintett le az ablaküvegről egy porszemet, majd a munkanaplót bedobta a kesztyűtartóba. — Oké, fiú! bólintott Szemenyei. És a fiú nem lepődött meg, amikor „Szemenyei, az öreg balhés” végigszórakoz- tatta a műszak ideje alatt. Egy-egy történelmi esemény vagy nagy alkotó emlékét idézzük. Schiller — Goethe mellett a legnagyobb német költő — kétszázhuszonöt évvel ezelőtt született, s az évforduló ürügyén megpróbálkozhatunk azzal, hogy szoborrá merevedte tt klasszikus alakját valódi nagyságában állítsuk magunk elé. Mert már a szobor is csal: mégpedig épp a legnevezetesebb, amely Goethével, a halhatatlan baráttal együtt ábrázolja. Az efféle párba állítás mindig hamisítás is, amikor szinte sziámi ikrekként kapcsol össze önállóan megálló óriásokat. Az egyenlősdiben a párosnak egyik vagy mindkét tagja rosszul jár, mért saját nagysága lesz csonkává. Goethe ugye mennyivel többet élt, és mennyivel többet is teremtett. De kettejük közül pedig Schiller a lángolóbb szellem; ő a jó értelemben idealista, a német felvilágosodás sokszor kusza világnézetű, ámde ragyogó harcosa. Nagyságát épp az fedi el, hogy amit létrehozott, egész kultúránknak (a magyar irodalomnak is) részévé vált. beépült mindannyiónk tudatába: megannyi, saját korában friss meglátása közhellyé szürkült. Csakhogy a közhelyek jórésze azért közhely, mert igaz, és épp ezért köztulajdon. — A társadalmi igazságtalanság miatt bűnözővé lett nagy személyiség lázadásának rablóro- mantdlkája (Haramiák) a művészet lélek- és társadalomnemesítő hivatásának és hatásának megfogalmazása, a Szépségnek az élet fölé (vagy helyére?) állítása, a munka, a szakértelem, a szorgalom dicsőítése (Ének a harangról), a népi összefogás, a demokratizmus meghirdetése és folytathatnék oldalakon át. Persze Schillernél csak polgári demokratizmusról van szó, de a háttér, sőt a hajtóerő már a nép. Nem véletlen, hogy a mondabeli Teli Vilmos számunkra is szinte mitológiai hős, kulcsfigura. Meg- formálója, Schiller azonban sosem volt a történelem játékszere, hanem forrongó művész, noha csak a feudális abszolutizmus ellenfele, ezáltal mégis minden elnyomás ellen küzdött, bár jól látta a kispolgári korlátoltságot és korlátozottságot is (Ármány és szerelem). S a történelem mozgásának, a személyiség szerepének, a determináltság és a szabad döntés dialektikájának van- e mélyebb művészi ábrázolása, mint Wallenstein drámai eposza? S nincs-e benne, de Schiller megannyi más művében is az elvetélt forradalmakon át szinte századunkig az egész német nyomorúság? A másik oldalon pedig a szabadság, a szépség és a nemes kötelesség kanti kultuszán túl az öröm jogának meghirdetése? . Nem, Schillerről nem lelteit csak néhány sort írni. Inkább további évfordulóját említjük: épp 200 éve, hogy a hercegi gazdája által rá- kényszerített katonaorvosi szolgálatból megszökve a színháznak szenteli magát, és folyóiratával elindítja az egész Shakespeare utáni színműirodalom és színjátszás elméleti reformját. 190 éve köt barátságot Goethével, És 180 éve írja meg a Telit. Hogy egy évre rá elpusztítsa a hajsza, a puszta megélhetésért való küzdelem és a közelmúltig szinte „kötelező” költőbetegség: a tüdőbaj . Negyvenhat évével manapság még az alkotói pálya fölfelé ívelő szakaszában lehetne... Kristó Nagy István MADARÁSZ EMIL* EMLÉKEZEM EMLÉKEZEM melódiákra, Miket nem játszott senkisem; Eszmélek, látok új világot, Milyen még nem volt sohasem. Gyér édesem! A holnap érik, Tavaszló vágyat hoz nekünk; Letartott lelkünk magra szomjas: Üj álmokat kell nemzenünk. Állok az éjben és meredten Nézek el napkelet felé: Jön-e már az a véres hajnal, Jövendő szent, nagy harcoké? • 100 éve, 1834. november 12-én született Madarász nátil. Ezzel a fiatalkori versével emlékezünk rá. Karl '-Georg Hirsofe grafikái: balról „A kerítés”, jobbról „A pamlag” című műve CSAVDAR SINOV Szervezési hiba X. városban az operaház épületének befejezése előtt négy nappal az építésvezető izgatottan lépett a trösztigazgató dolgozószobájába, és bejelentette, hogy az épület, amelyet felépítettek, egyáltalán nem hasonlít színházra. — Nem hasonlít! Nem hasonlít! — mérgelődött az igazgató. — Te talán nem ismered a modern építészeket, akik a fantázia szárnyain szárnyalnak? — Nem, ez nem opera! — makacskodott az építésvezető, — Inkább halkonzervgyárnak néz ki. — Hagyd a sületlen vicceidet! Mi nem azért vagyunk itt, hogy szelle- meskedjünk, hanem hogy pontosan kivitelezzük a tervet! — dühöngött az igazgató. t — Rendben van, de hol látott ön.olyan operaházat, amelynek nincs színpada? Igaz, helyette van egy hat halászhajót befogadó kikötője... — folytatta rendületlenül az építésvezető. — Tűnj el, és ne avatkozz bele az építészek művészi elképzeléseibe! Körülbelül ugyanebben az időben Y. tengerparti faluban a halkonzervgyár épületéből komoran lépett ki a frissen kinevezett igazgató. Vállat vont, és kijelentette, hogy életében először lát ilyen gyárat. — Mire valók ezek a kristályégök? — tárta szét értetlenül a karját. — Mire valók ezak a márvánnyal díszített körfolyosók? Kinek van szüksége ennyi fogasra? ' És ez a sok szék is minek? — kérdezte az építővállalat vezetőjét. — Így tervezték — mentegetőzött az; egyébként már őt is régóta homályos sejtések gyö\ törték. — Mi mikronmil- liméternyi pontossággal követtük a tervrajzot. Ellenőrizheti. — Rendben van, de hogyan fogunk ezekkel a csillárokkal és fogasokkal konzervet gyártani? — dühöngött az igazga- j tó. — Azt nem tudom — ismerte el az építővállalat vezetője. Két hét múlva szakértő-bizottság alakult, amely hitelt érdemlő i .módon bebizonyította, ! hogy X. város központjában — 193 kilométerre a tengertől — havi ötvenezer darab termelési kapacitású halkonzervgyár épült. Ugyanez a bizottság azt is megállapította, hogy Y. tengerparti faluban forgószínpaddal felszerelt ezerszemélyes operaház épült. Az okokat vizsgálva a bizottság arra a következtetésre jutott, hogy ez a tervezőintézet titkárnőjének a hibájából l ered, aki szórakozottsá- : gában összecserélte a tervrajzokat. A titkárnő írásbeli megrovást kapott. Jelenleg a hiba kiküszöbölésének munkálatai folynak. Építeni kezdtek egy csatornát, amelyen a halászhajók feljutnak X. város központjába, a tengerparti operaház köré pedig 80 ezer lakosú várost létesítenek. Még mondja valaki, hogy vannak a világon helyrehozhatatlan hibák! Zahemszky László fordítása
