Somogyi Néplap, 1984. november (40. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-10 / 264. szám

1984. november 10., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK SOMOGYI KASTÉLYOK Gázlópuszta A puszta csöndes hely. Nem sokat változott az utób­bi évtizedeikben, csak lakói fogytak. Amikor először a kastélynál jártunk, épp új­ra elköltözött egy család. De még éli a kicsinyke település, ahol ma is a Festetich család által építtetett istállók­ban, ólakban gyarapszik a jószág. Csak a kastély üres. So­mogy klasszicista stílusú épületeinek sorában a leg­szebbek közé tartozik, szinte hibátlan, néhány éve szépen fölújították a tetejét, az eső már nem tehet kárt benne. De az új pala allátt min­den egyéb látványa egyszer­re csodálni való és elkeserí­tő. Herbei István, a jelenlegi gazda, a kaposvári állami gazdaság beruházási osztály- vezetője jó néhány hete azt mondta : — A kiviteli terv elké­szült, az építési engedély megvan, megbízást adtunk az Univerzum gazdasági munkaközösségnek, hogy vé­gezze el a munkát. Még az idén hozzá kell kezdeni. És azóta sem hábpríitották a kastély csendjét. Pedig a tervek szépek. Vendégszobákat képzelt ide a tervező (neve sokadszor szerepel: Szabó Tünde), ren­dezvények megtartására al­kalmas termeket is beren­deznének ... Azaz az épít­mény egészen kastély marad­na. — Mi volna a legnehezebb munka, hiszen a falak hibát­lanok? Az osztályvezető sorolta: — A nyílászárók gombá­sak, a gerendavégek szin­tén. Mindent ki kell cserél­ni. Azután természetesen a víz, a villany és egyebek .. Az ablak- és ajtócsere meglep. Laikus szemmel egé­szen épnek és jó állagúnak tetszettek a farészek. De a kastély 1972 októberében ke­letkezett Váti felmérésében a szakember is ezt jegyez­te föl: „Nyílászárók: jók, javítandók”., Biztos, hogy el kell dobni a régit? Biztos, hogy az nem pazarlás? Az egyik szobában gyönyörű fehér cserépkályhát találtunk — az említett fölmérés még több cserépkályháról ír, két év alatt elfogytak ... Herbei Istvánnak szögez­tem a kérdést: — A környékbeliek beszé­lik: látták, hogy bútorokat, kályhákat szállítottak el a kastélyból régebben többször is. Vajon hová kerültek? — Sajnos én csak két hó­napja vagyok a gazdaság­nál ... HÁROM ARC ANÉGYEZERBŐL Negyedszázados a felsőfokú tanítóképzés. A Kapos­vári Tanítóképző Főiskola ez alatt az Idő alatt csak­nem négyezer hallgatónak adott — hároméves tanu­lás után — általános iskolai tanítói képesítést. A négyezerből most három hallgató beszél életéről. Sokoldalúbbak voltunk Az 1963-as tanévben vég­zett Pogány Lívia. Ma Giesz Gyulánéként a Kaposvári Tanítóképző Főiskola gyakor­ló iskolájának igazgatóhe­lyettese. Élveken keresztül látta el a pedagógusjelöltek gyakorlatvezetői feladatait. — Régen nagyon bensősé­ges volt a légkör a képző­ben. összesen százhúszan voütunk, és mindenki ismert mindenkit. Tanáraink a leg­apróbb gondjainkat is tud­ták, ezáltal árnyaltabb kép alakult ki rólunk. Mi nem voltunk túlterheltek: a délu­táni szabadidőből jutott spor­tolásra, szórakozásra, kultu­rális rendezvények látogatá­sára. Sokoldalúbbak vol­tunk, mint a mai hallgatók. Egy most végző ének szak­kollégista természetesen többszörösét tudja, mint mi, de akkor mindenki játszott valamilyen hangszeren, szin­te mindenki sportolt vala­mit, és bizony Jártasságra tett szert rajgbór is. Város helyett faluba Riez Ferenc 1967-toen vég­zett, s Mikébe került taníta­ni. — Feladatunknak éreztük, hogy tanítsunk. Mindegy volt, hogy faluban vagy vá­rosban. Emlékszem, utolsó évben a járási tanács műve­lődési osztályán ajánlottak állást, de egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy tanítás nélkül kezdhetem a pályát. A három év alatt ugyanis azt nevelték belénk, hogy pe­dagógusok leszünk. Nem is csalódtam, nagyon szép na­pokat töltöttem Mikében. Nagy hasznát vettem a kép­zőben tanultaknak, ahol tag­ja voltam a dr. Bellyei Lász­ló vezette irodalmi színpad­nak, valamint a néptánccso­portnak, amelyet dr. Bodosi Mihályné és Juhász Judit vezetett. Az itt szerzett is­mereteinket aztán Mikében jól tudtam kamatoztatni. Sok emlékezetes szép kultu­rális estét rendeztünk a fa­luban. Aztán az egyre erősö­dő körzetesítési (törekvések ebbe a faluba is elértek. Ku­tasra kerültem igazgatóhe­Azután kiment, hívni szán­dékozott valakit, régi em­bert, de csupán egy kurta üzenettel tért vissza: elszál­lították a Festetich család bútorait Hollandiába. De miért épp Hollandiába? E mondvacsinált magyarázat „rejtjel-kulcsát” másutt lel­tem meg. Mosdóson él egy nyugdíjas agronómus, aki nevének közlését nem enged­te meg, de sok érdekesség­gel szolgált, a gázlói kastély­ról. Az ő elbeszélését idéz­zük: — Gróf Festetich Vilmosé volt a kastély utoljára, ö sokáig agglegényeskedett. az­után feleségül vett egy dán műlovarnőt, s hamarosan özvegyen is hagyta a höl­gyet., akinek átmagyarított neve Arneborg Erzsébet volt ö még a felszabadulás után is itt élt egy darabig. De már 1945 előtt teljesen ela­dósodott, mert nem tudott jól magyarul, és a hitelezői kiforgatták. ö tehát dánnak tudja a műlovar-grófnét, más hol­landnak, de megint mástól norvég hölgyről tudok. Min­denesetre Innen a „hír”, hogy Hollandiába mentek a régi szép bútorok, meg a kályhák. A teljesen elszegé­nyedett, akkor »már koros asszony fizette a kiszállítást? Hiányzott neki néhány jó meleg cserépkályha? De „hallgassuk” tovább az agron ómust: — Röviddel a háború után megalakult a pusztán a Gáz­lói Állami Gazdaság Nem­zeti Vállalat. A neve több­ször is változott, de a kas­tély maradt a központja so­káig. Mi még gondozgaittuk az épületet, de sajnos min­denki inkább vitt onnan, mint hozott volna -valamit. Jómagam 1950-től 1969-ig voltam ott, és még az öreg Festetich íróasztala volt az én asztalom, annak 1970-ben még ott kellett lennie. — Nem kívánom, hogy bárkit vádoljon, de mondja meg: elszállíthatták azokat a Dániába, Hollandiába vagy akár Gröndlandba? — Egy fenét vitték oda. Szállították valóban, de kö- zelebbre... Ennél tovább már nem ju­tottunk, hiába volt minden faggatózás. S másutt sem jártam jobban, a legtöbb, amit a bútorokról kaptam, néhány környékbeli embertől egy jelentőségteljes pillantás és egy félmondat: „Jó helyen vannak azok ...” Visszaszerzésük valószínű­leg reménytelen. De a kas­tély fölújítása nem az. For­duljunk újra a Városépítési Tudományos és Tervező In­tézet által leírtakhoz: „Ja­vasltat: Viszonylag kevéá költséggel helyreállítható, te­kintve, hogy a kúria igen jó állapotban van...” A főiskolai tangazdaság mai vezetői elvben már úgy is döntöttek: megmentik a gázlói kastélyt. Jó lenne, ha az á után most már a bét is kimondanák és a munka va­lóban megkezdődnék. Minden perc újabb kárt okoz, és minden perc elmúlása drá­gítja a fölújítást. Luthár Péter Giesz Gyuláné Riez Ferenc lyettesnek, de pályakezdésem színhelyét kissé szorongva hagytam ott. 1975-ben jöttem Kaposvárra, a megyei műve­lődési osztályon alsófokú is­kolai csoportvezető vagyok. Igénylik a kapcsolatot Czóbel Gáborné azok közé tartozik, akik hét évet töl­töttek a képző kötelékeiben. Vadalma Mariannt hatévesen ugyanis a gyakorló iskolába íratták be és érettségivel lett pedagógusjelölt. — Nagyon megmaradtak a régi évek — mondja, pedig 1971-es keltezésű már a dip­lomája. — Emlékszem, a gyakorlóban egy Melnyikov- rendszerű osztályba jártam, ahol az /I—3. és 2—4. osztá­lyok egy tanár irányításával tanultak. Nagyon szoros volt a kapcsolat a gyakorló és a képző között. Ezt_. ta­pasztalhattam hallgató ko­romban isi Sök-sok élményt nyújtott a Sasvári Attila ve­zetésével működő énekkar és a bábcsoport, amelyet Szir- mayné Bayer Erzsébet veze­tett. Czóbel Gáborné gyakorló pedagógusként is kapcsolatba maradt a képzővel. — Nyolc éven át gyakor­latvezető voltam a Kisfaludy általános iskolában, idén ke­rültem felső tagozatba, így nincs képzős csoportom. — Milyen külön terheket ró a tanítóra a gyakor­latvezetés? — Nagyon sokat. Állan­dóan kirakatban vagyunk, minden óránknak olyannak kell lenni, hogy abból tanul­hassanak a hallgatók. Ezen kívül a főiskolásokkal való törődésre is kevés az idő. Pedig az a tapasztalatom, hogy igényelnék a szorosabb kapcsolatöt, gyakran megkér­tek, hogy órán kívül is se­gítsek óravázlatíráshan, taní­tásra való felkészülésben. Kiállítás jegyzet Idei midiatúrák Budapesten a Csontváiry te­rem kiállításait rendszeresen látogatók most harmadszor találkoznak ezzel a kiállítás- címmel. Első alkalommal meg kellett magyarázni, hi­szen a szó sajtóhibájának vagy szándékosan bosszantó szóosavarásnak tűnt. Most már ismerős kifejezésről em­lékeztetőül csak annyit, hogy nem annyira kicsiny képet jelöl, mint amit miniatúrá- nak vagy miniatűrnek ne­veznek. (A kettő nem ugyan­azt jelenti, a miniatúra kéz­zel festett kódexillusztráció, a miniatűr önálló, kisméretű általában arckép, ritkábban tájkép.) A most együtt kiál­lító festők közül hat már a tavaly előtti midiatúrakiállí- tást megelőzően rendszeresen szerepeltek együtt. Elsőízben 1976-ban, a kaposvári Somo­gyi Képtárban. Első közös kiállításuk katalógusának előszavában, előlegként kér­dőjellel szerepelt a „Fonyódi Iskola” kifejezés. Azóta is vitatják — vitatjuk — egy­más között és másokkal, hogy a XX. század utolsó évei­ben lehet-e egyáltalán a klasszikus értelemiben vett festőiskoláról beszélni, ne­veztessék az akár Fonyódi Iskolának, akár csongrádi, gyulai művésztelepnek, vagy másként. Ezúttal nem akar­ván részletesen belemenni a vitába, csak példaként any- nyit, hogy úgyszólván minden, művészekből álló baráti kör nemcsak személyes szimpá­tián, hanem szellemi közel-, álláson, közös művészetszem­léleten alapult, és ez igen gyakran stilisztikai hasonló­ságokat is eredményezett. Legyen szabad csak egyetlen, éppen most aktuális kiállí­tásra, az Európai Iskola Sza- badsajtó-utcai bemutatójára hivatkozni. A most látható kollektív bemutató hét résztvevője azonban csoportos kiállításai­val már több éve nem pusz­tán az együttes szereplés le­hetőségével akar élni. Rend­szeresen «serepeinek országos tárlatokon, rendeznek egyéni kiállításokat, részt vesznek pályázatokon, megvalósíta­nak nagyszabású murális munkákat. E közös kiállítá­Czóbel Gáborné Tudom azonban,- hogy óra­rendjük sokkal zsúfoltabb, mint a mienk volt. Irány, jel, biztatás A hajdani intézmény föl­keltette ~áz önművelés utáni igényt. Giesz Gyuláné elvé­gezte a marxista szakosítót politikai gazdaságtanból, majd az egyetem pedagógiai szakát. Riez Ferenc a tanár­képzőben történelemből szer­zett diplömát, majd az ELTE pedagógiai-oktatásszervezés szakán. Czóbel Gáborné rajz­szakos tanár. Bárhol is vé­gezzék azonban munkájukat, lélekben képzősök maradtak. Máig tisztelettel beszélnek az intézményről, ahol — ahogy egyikük Váci Mihályt idézte — megtanulták: a tanár irány, jel és bíztatás egy­szerre. Irány a tanulni aka­róknak, jel az utókornak, és bíztatás a kétkedőknek. Varga István sokkal, mint amilyen a Csontváry (teremben is látha­tó, közös feladatot, együtte­sen megvalósítandó célt tűz­nek ki. Az első midiatúraki- állításon pusztán a kis mé­retű kép, az önként korláto­zott felület lehetőségeinek feltárása volt ez a közös feladat. A kiállítás szakmai és közönségsikere folytatásra buzdított. Tavalyi kollektív tárlatukon — ugyancsak a kis méret korlatját vállalva — tovább kutatták a festői vál­tozatosság lehetséges módo­zatait a sokfigurás kompozí­cióktól a festői dekorativi- tásig. A jó színvonalú kiál­lítás nemcsak a közönség és a szakma tetszését vívta ki, hanem elnyerte a Művészeti Alap nívódíját is. így már kötelességgé vált a követke­ző midiatúratárlat megren­dezése. Ezidén művészeink a kiál­lítás feladatává egyéniségük és gondolkodásmódjuk telje­sebb megismertetését tették. Ehhez persze az is kellett, hogy ne csak „midi’-képeket állítsanak ki. Láthatunk most már néhány olyan mé­retűt is, amekkorák tavaly, tavalyelőtt nem szerepeltek, bár még mindig messze el­maradnak a hazai kiállítási gyakorlatban szokásos mére­tektől, nem is beszélve az „új hullám” nem is olyan új méreteiről, amelyből egyetlen is elfoglal egy egész kiállítótermi falat. Segít művészi munkamódszereik megismerésében rajzaik meg­tekintése is. Igaz, hogy a ki­állított rajzok nem festői jegyzetek, vázlatok, hanem kész mű, autonom grafika igényével készültek. (Remél­hetőleg ezek is fölkeltik a műgyűjtők érdeklődését.) A kiállított festmények is szélesebb skálán mozognak, mint megelőzőleg. Bár e hét festő mindig, legkisebb ké­pét is művészi odaadással, mély szakmai igénnyel ké­szítette; most szélesebb ská­lán engednek bepillantani a lelkűkbe Most a Csontváry terembe elhozták egyéniségűik játéko­sabbik felét is. Első, felületes pillantásra ugyan a neo- avangard, modernista kiállí­tások, no meg a happenin- gek és akcióik kelléktárába illő tárgyakat látunk poszta- mensekre állítva: betört ab­lak, hatalmas lecsiszolódott kavics, uszadékfából összeál­lított faszerkezet, egy „befe­jezetlen” — hiányos — kép­keret, egy vörös, csörgőé bo­hócsipka, egy négyszögletes alumínjumlemez és egy hasz­nált fesitőköpeny egy különös paletta-fotó társaságában. Bár, ha e kis dobogókra le­tett tárgyakat nézzük, nem játékok ezek, nem is polgárpukkasztó öbjectok, hanem olyan művészi lele­tek és lelemények, amelyek szintén megtalálójukról val­lanak. Az Ablak, a Kő, vagy a Négyzet elsősorban a fes­tőművészre, Szentgyörgyi Jó­zsefre, Topor Andrásra, illet­ve Tölg-Molnár Zoltánra jel- ' lemző igen- fontos motivum. Bráda Tibor bohócsapkája már áttételesebb jélentést hordoz: a mai csörgősipka a reneszánszban még általános viselet volt a tudósok, művé­szek és udvari emberek kö­rében, míg ma a művész sokszor a bohóc szerepébe kényszerül. A Négy évszak balatoni hordaléka a tó éle­tét dokumentálja, akárcsak M. Novák András festmé­nyeinek többsége. A festői attribútumok — Paletta és Festőköpeny meg a Fél keret — sem csak Leitner Sándor és Szabados János munka­eszközeit, szakmai tevékeny­ségét szimbolizálja, hanem e munkájukhoz való viszo­nyukról is tanúskodnak. E tárgyak jelenléte így a meg­nyitó után is mintha a fes­tők szerhélyes jelenlétét su­gallná ... Pogány Gábor

Next

/
Thumbnails
Contents