Somogyi Néplap, 1984. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-10 / 264. szám
1984. november 10., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK SOMOGYI KASTÉLYOK Gázlópuszta A puszta csöndes hely. Nem sokat változott az utóbbi évtizedeikben, csak lakói fogytak. Amikor először a kastélynál jártunk, épp újra elköltözött egy család. De még éli a kicsinyke település, ahol ma is a Festetich család által építtetett istállókban, ólakban gyarapszik a jószág. Csak a kastély üres. Somogy klasszicista stílusú épületeinek sorában a legszebbek közé tartozik, szinte hibátlan, néhány éve szépen fölújították a tetejét, az eső már nem tehet kárt benne. De az új pala allátt minden egyéb látványa egyszerre csodálni való és elkeserítő. Herbei István, a jelenlegi gazda, a kaposvári állami gazdaság beruházási osztály- vezetője jó néhány hete azt mondta : — A kiviteli terv elkészült, az építési engedély megvan, megbízást adtunk az Univerzum gazdasági munkaközösségnek, hogy végezze el a munkát. Még az idén hozzá kell kezdeni. És azóta sem hábpríitották a kastély csendjét. Pedig a tervek szépek. Vendégszobákat képzelt ide a tervező (neve sokadszor szerepel: Szabó Tünde), rendezvények megtartására alkalmas termeket is berendeznének ... Azaz az építmény egészen kastély maradna. — Mi volna a legnehezebb munka, hiszen a falak hibátlanok? Az osztályvezető sorolta: — A nyílászárók gombásak, a gerendavégek szintén. Mindent ki kell cserélni. Azután természetesen a víz, a villany és egyebek .. Az ablak- és ajtócsere meglep. Laikus szemmel egészen épnek és jó állagúnak tetszettek a farészek. De a kastély 1972 októberében keletkezett Váti felmérésében a szakember is ezt jegyezte föl: „Nyílászárók: jók, javítandók”., Biztos, hogy el kell dobni a régit? Biztos, hogy az nem pazarlás? Az egyik szobában gyönyörű fehér cserépkályhát találtunk — az említett fölmérés még több cserépkályháról ír, két év alatt elfogytak ... Herbei Istvánnak szögeztem a kérdést: — A környékbeliek beszélik: látták, hogy bútorokat, kályhákat szállítottak el a kastélyból régebben többször is. Vajon hová kerültek? — Sajnos én csak két hónapja vagyok a gazdaságnál ... HÁROM ARC ANÉGYEZERBŐL Negyedszázados a felsőfokú tanítóképzés. A Kaposvári Tanítóképző Főiskola ez alatt az Idő alatt csaknem négyezer hallgatónak adott — hároméves tanulás után — általános iskolai tanítói képesítést. A négyezerből most három hallgató beszél életéről. Sokoldalúbbak voltunk Az 1963-as tanévben végzett Pogány Lívia. Ma Giesz Gyulánéként a Kaposvári Tanítóképző Főiskola gyakorló iskolájának igazgatóhelyettese. Élveken keresztül látta el a pedagógusjelöltek gyakorlatvezetői feladatait. — Régen nagyon bensőséges volt a légkör a képzőben. összesen százhúszan voütunk, és mindenki ismert mindenkit. Tanáraink a legapróbb gondjainkat is tudták, ezáltal árnyaltabb kép alakult ki rólunk. Mi nem voltunk túlterheltek: a délutáni szabadidőből jutott sportolásra, szórakozásra, kulturális rendezvények látogatására. Sokoldalúbbak voltunk, mint a mai hallgatók. Egy most végző ének szakkollégista természetesen többszörösét tudja, mint mi, de akkor mindenki játszott valamilyen hangszeren, szinte mindenki sportolt valamit, és bizony Jártasságra tett szert rajgbór is. Város helyett faluba Riez Ferenc 1967-toen végzett, s Mikébe került tanítani. — Feladatunknak éreztük, hogy tanítsunk. Mindegy volt, hogy faluban vagy városban. Emlékszem, utolsó évben a járási tanács művelődési osztályán ajánlottak állást, de egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy tanítás nélkül kezdhetem a pályát. A három év alatt ugyanis azt nevelték belénk, hogy pedagógusok leszünk. Nem is csalódtam, nagyon szép napokat töltöttem Mikében. Nagy hasznát vettem a képzőben tanultaknak, ahol tagja voltam a dr. Bellyei László vezette irodalmi színpadnak, valamint a néptánccsoportnak, amelyet dr. Bodosi Mihályné és Juhász Judit vezetett. Az itt szerzett ismereteinket aztán Mikében jól tudtam kamatoztatni. Sok emlékezetes szép kulturális estét rendeztünk a faluban. Aztán az egyre erősödő körzetesítési (törekvések ebbe a faluba is elértek. Kutasra kerültem igazgatóheAzután kiment, hívni szándékozott valakit, régi embert, de csupán egy kurta üzenettel tért vissza: elszállították a Festetich család bútorait Hollandiába. De miért épp Hollandiába? E mondvacsinált magyarázat „rejtjel-kulcsát” másutt leltem meg. Mosdóson él egy nyugdíjas agronómus, aki nevének közlését nem engedte meg, de sok érdekességgel szolgált, a gázlói kastélyról. Az ő elbeszélését idézzük: — Gróf Festetich Vilmosé volt a kastély utoljára, ö sokáig agglegényeskedett. azután feleségül vett egy dán műlovarnőt, s hamarosan özvegyen is hagyta a hölgyet., akinek átmagyarított neve Arneborg Erzsébet volt ö még a felszabadulás után is itt élt egy darabig. De már 1945 előtt teljesen eladósodott, mert nem tudott jól magyarul, és a hitelezői kiforgatták. ö tehát dánnak tudja a műlovar-grófnét, más hollandnak, de megint mástól norvég hölgyről tudok. Mindenesetre Innen a „hír”, hogy Hollandiába mentek a régi szép bútorok, meg a kályhák. A teljesen elszegényedett, akkor »már koros asszony fizette a kiszállítást? Hiányzott neki néhány jó meleg cserépkályha? De „hallgassuk” tovább az agron ómust: — Röviddel a háború után megalakult a pusztán a Gázlói Állami Gazdaság Nemzeti Vállalat. A neve többször is változott, de a kastély maradt a központja sokáig. Mi még gondozgaittuk az épületet, de sajnos mindenki inkább vitt onnan, mint hozott volna -valamit. Jómagam 1950-től 1969-ig voltam ott, és még az öreg Festetich íróasztala volt az én asztalom, annak 1970-ben még ott kellett lennie. — Nem kívánom, hogy bárkit vádoljon, de mondja meg: elszállíthatták azokat a Dániába, Hollandiába vagy akár Gröndlandba? — Egy fenét vitték oda. Szállították valóban, de kö- zelebbre... Ennél tovább már nem jutottunk, hiába volt minden faggatózás. S másutt sem jártam jobban, a legtöbb, amit a bútorokról kaptam, néhány környékbeli embertől egy jelentőségteljes pillantás és egy félmondat: „Jó helyen vannak azok ...” Visszaszerzésük valószínűleg reménytelen. De a kastély fölújítása nem az. Forduljunk újra a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet által leírtakhoz: „Javasltat: Viszonylag kevéá költséggel helyreállítható, tekintve, hogy a kúria igen jó állapotban van...” A főiskolai tangazdaság mai vezetői elvben már úgy is döntöttek: megmentik a gázlói kastélyt. Jó lenne, ha az á után most már a bét is kimondanák és a munka valóban megkezdődnék. Minden perc újabb kárt okoz, és minden perc elmúlása drágítja a fölújítást. Luthár Péter Giesz Gyuláné Riez Ferenc lyettesnek, de pályakezdésem színhelyét kissé szorongva hagytam ott. 1975-ben jöttem Kaposvárra, a megyei művelődési osztályon alsófokú iskolai csoportvezető vagyok. Igénylik a kapcsolatot Czóbel Gáborné azok közé tartozik, akik hét évet töltöttek a képző kötelékeiben. Vadalma Mariannt hatévesen ugyanis a gyakorló iskolába íratták be és érettségivel lett pedagógusjelölt. — Nagyon megmaradtak a régi évek — mondja, pedig 1971-es keltezésű már a diplomája. — Emlékszem, a gyakorlóban egy Melnyikov- rendszerű osztályba jártam, ahol az /I—3. és 2—4. osztályok egy tanár irányításával tanultak. Nagyon szoros volt a kapcsolat a gyakorló és a képző között. Ezt_. tapasztalhattam hallgató koromban isi Sök-sok élményt nyújtott a Sasvári Attila vezetésével működő énekkar és a bábcsoport, amelyet Szir- mayné Bayer Erzsébet vezetett. Czóbel Gáborné gyakorló pedagógusként is kapcsolatba maradt a képzővel. — Nyolc éven át gyakorlatvezető voltam a Kisfaludy általános iskolában, idén kerültem felső tagozatba, így nincs képzős csoportom. — Milyen külön terheket ró a tanítóra a gyakorlatvezetés? — Nagyon sokat. Állandóan kirakatban vagyunk, minden óránknak olyannak kell lenni, hogy abból tanulhassanak a hallgatók. Ezen kívül a főiskolásokkal való törődésre is kevés az idő. Pedig az a tapasztalatom, hogy igényelnék a szorosabb kapcsolatöt, gyakran megkértek, hogy órán kívül is segítsek óravázlatíráshan, tanításra való felkészülésben. Kiállítás jegyzet Idei midiatúrák Budapesten a Csontváiry terem kiállításait rendszeresen látogatók most harmadszor találkoznak ezzel a kiállítás- címmel. Első alkalommal meg kellett magyarázni, hiszen a szó sajtóhibájának vagy szándékosan bosszantó szóosavarásnak tűnt. Most már ismerős kifejezésről emlékeztetőül csak annyit, hogy nem annyira kicsiny képet jelöl, mint amit miniatúrá- nak vagy miniatűrnek neveznek. (A kettő nem ugyanazt jelenti, a miniatúra kézzel festett kódexillusztráció, a miniatűr önálló, kisméretű általában arckép, ritkábban tájkép.) A most együtt kiállító festők közül hat már a tavaly előtti midiatúrakiállí- tást megelőzően rendszeresen szerepeltek együtt. Elsőízben 1976-ban, a kaposvári Somogyi Képtárban. Első közös kiállításuk katalógusának előszavában, előlegként kérdőjellel szerepelt a „Fonyódi Iskola” kifejezés. Azóta is vitatják — vitatjuk — egymás között és másokkal, hogy a XX. század utolsó éveiben lehet-e egyáltalán a klasszikus értelemiben vett festőiskoláról beszélni, neveztessék az akár Fonyódi Iskolának, akár csongrádi, gyulai művésztelepnek, vagy másként. Ezúttal nem akarván részletesen belemenni a vitába, csak példaként any- nyit, hogy úgyszólván minden, művészekből álló baráti kör nemcsak személyes szimpátián, hanem szellemi közel-, álláson, közös művészetszemléleten alapult, és ez igen gyakran stilisztikai hasonlóságokat is eredményezett. Legyen szabad csak egyetlen, éppen most aktuális kiállításra, az Európai Iskola Sza- badsajtó-utcai bemutatójára hivatkozni. A most látható kollektív bemutató hét résztvevője azonban csoportos kiállításaival már több éve nem pusztán az együttes szereplés lehetőségével akar élni. Rendszeresen «serepeinek országos tárlatokon, rendeznek egyéni kiállításokat, részt vesznek pályázatokon, megvalósítanak nagyszabású murális munkákat. E közös kiállítáCzóbel Gáborné Tudom azonban,- hogy órarendjük sokkal zsúfoltabb, mint a mienk volt. Irány, jel, biztatás A hajdani intézmény fölkeltette ~áz önművelés utáni igényt. Giesz Gyuláné elvégezte a marxista szakosítót politikai gazdaságtanból, majd az egyetem pedagógiai szakát. Riez Ferenc a tanárképzőben történelemből szerzett diplömát, majd az ELTE pedagógiai-oktatásszervezés szakán. Czóbel Gáborné rajzszakos tanár. Bárhol is végezzék azonban munkájukat, lélekben képzősök maradtak. Máig tisztelettel beszélnek az intézményről, ahol — ahogy egyikük Váci Mihályt idézte — megtanulták: a tanár irány, jel és bíztatás egyszerre. Irány a tanulni akaróknak, jel az utókornak, és bíztatás a kétkedőknek. Varga István sokkal, mint amilyen a Csontváry (teremben is látható, közös feladatot, együttesen megvalósítandó célt tűznek ki. Az első midiatúraki- állításon pusztán a kis méretű kép, az önként korlátozott felület lehetőségeinek feltárása volt ez a közös feladat. A kiállítás szakmai és közönségsikere folytatásra buzdított. Tavalyi kollektív tárlatukon — ugyancsak a kis méret korlatját vállalva — tovább kutatták a festői változatosság lehetséges módozatait a sokfigurás kompozícióktól a festői dekorativi- tásig. A jó színvonalú kiállítás nemcsak a közönség és a szakma tetszését vívta ki, hanem elnyerte a Művészeti Alap nívódíját is. így már kötelességgé vált a következő midiatúratárlat megrendezése. Ezidén művészeink a kiállítás feladatává egyéniségük és gondolkodásmódjuk teljesebb megismertetését tették. Ehhez persze az is kellett, hogy ne csak „midi’-képeket állítsanak ki. Láthatunk most már néhány olyan méretűt is, amekkorák tavaly, tavalyelőtt nem szerepeltek, bár még mindig messze elmaradnak a hazai kiállítási gyakorlatban szokásos méretektől, nem is beszélve az „új hullám” nem is olyan új méreteiről, amelyből egyetlen is elfoglal egy egész kiállítótermi falat. Segít művészi munkamódszereik megismerésében rajzaik megtekintése is. Igaz, hogy a kiállított rajzok nem festői jegyzetek, vázlatok, hanem kész mű, autonom grafika igényével készültek. (Remélhetőleg ezek is fölkeltik a műgyűjtők érdeklődését.) A kiállított festmények is szélesebb skálán mozognak, mint megelőzőleg. Bár e hét festő mindig, legkisebb képét is művészi odaadással, mély szakmai igénnyel készítette; most szélesebb skálán engednek bepillantani a lelkűkbe Most a Csontváry terembe elhozták egyéniségűik játékosabbik felét is. Első, felületes pillantásra ugyan a neo- avangard, modernista kiállítások, no meg a happenin- gek és akcióik kelléktárába illő tárgyakat látunk poszta- mensekre állítva: betört ablak, hatalmas lecsiszolódott kavics, uszadékfából összeállított faszerkezet, egy „befejezetlen” — hiányos — képkeret, egy vörös, csörgőé bohócsipka, egy négyszögletes alumínjumlemez és egy használt fesitőköpeny egy különös paletta-fotó társaságában. Bár, ha e kis dobogókra letett tárgyakat nézzük, nem játékok ezek, nem is polgárpukkasztó öbjectok, hanem olyan művészi leletek és lelemények, amelyek szintén megtalálójukról vallanak. Az Ablak, a Kő, vagy a Négyzet elsősorban a festőművészre, Szentgyörgyi Józsefre, Topor Andrásra, illetve Tölg-Molnár Zoltánra jel- ' lemző igen- fontos motivum. Bráda Tibor bohócsapkája már áttételesebb jélentést hordoz: a mai csörgősipka a reneszánszban még általános viselet volt a tudósok, művészek és udvari emberek körében, míg ma a művész sokszor a bohóc szerepébe kényszerül. A Négy évszak balatoni hordaléka a tó életét dokumentálja, akárcsak M. Novák András festményeinek többsége. A festői attribútumok — Paletta és Festőköpeny meg a Fél keret — sem csak Leitner Sándor és Szabados János munkaeszközeit, szakmai tevékenységét szimbolizálja, hanem e munkájukhoz való viszonyukról is tanúskodnak. E tárgyak jelenléte így a megnyitó után is mintha a festők szerhélyes jelenlétét sugallná ... Pogány Gábor
