Somogyi Néplap, 1984. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-10 / 264. szám
1984. november 10., szombat 5 RÁDIÓSZEMLE A szovjet kultúra hete A népfőiskola történetéről Siófoki témájú kiadvány A Népművelési Intézet falui ejlesztési füzetek sorozatának második köteteként sokszorosították Matyikó Sebestyén József A siófoki népfőiskola történetéről című interjúsorozatát. A siófoiki szerző ennek a már-már legendás intézménynek történetét tárja fel beszélgetések füzérével. Megszólal- fiatja az egykori cselekvő tanúkat. Dr. Záhonyi Ferenc szakíróval a gondolat megszületéséről folytatott eszmecserét. Ebben ezt is Olvashatjuk: „Egy alkalommal meghívtak engem előadást tartani Balaton- 'foerâüÿbs s Scsriogy megyei táncokról, és ekkor ismerkedtem meg Molnár Istvánnal. Mindig becsültem tánctudását — különösen a székely táncok terén —, valamint azt a szorgalmas gyűjtőmunkát, melyet végzett. Molnár István érdemes és kiváló művésszel, a siófoki népfőiskola egykori vezetőjével is beszélgetett a szerző. Ebből tudjuk, Ihogy az 1946 második fe- toen indult intézményben Olyan tárgyak szerepeltek, mint a hagyományápolás, a társadalomtudományi ismeretek, a Balaton-is- ímeret, művészetek stb. A kiadványban interjút olvashatunk Páldy Ró- berttel, a Könyvtáros nyugalmazott felelős szerkesztőjével is, aki szintén szerepet vállalt a népfőiskola működésében. And- rássy Kurta János szobrászművész is tanára volt az intézménynek: „Siófokon főként a népművészet kérdéseiről tartottam előadásokat, de ezen kívül szobrászatra is tanítgat- tam a szobrászat iránt érdeklődő táncos hallgatókat.” Megszólaltatja a szerző dr. Kádár Zoltán művészettörténészt. ö lis tanára volt a népfőiskolának. Dr. Kiss Gyula, a szombathelyi tanárképző főiskola docense, mint egykori hallgató vall a szavai szerint „nagyon kemény iskoláról”. Van az interjúk között egy posztumusz írás: Matyikó Sebestyén József Egyiid Árpádot is megszólaltatja, ő szintén hallgatója volt a népfőiskolának. Ebből idézünk egy részt: „Én ugyan jóval később, csak 15 év múltán kerülhettem hivatásos néprajzi pályára, de a siófoki népfőiskola determináló hatása folytán, attól a pillanattól kezdve foglalkoztam tánckuítatással, dalkutatással, szakrálisanyag- gyűj téssel, továbbá számos koreográfiát készítettem. Arra nevelt..., hogy a népi kultúra sze- retete nem narodnyikiz- mus, hanem minden nép a saját ‘ismeretén keresztül tud csak érvényesülni és mások kultúráját megbecsülni.” Költözik az Országos Széchényi Könyvtár A vár toronyraktáraiban tárolt 10 ezer kötet könyv átköltöztetésével 1984 októberében megkezdődött az a nagy munka, amelynek során az Országos Széchényi Könyvtár 6 milliós állománya új helyére, a Budavári Palotába kerül. A költözéssel párhuzamosan folyik a hírlapraktár, a plakát és a kisnyomtatványtár előkészítése, hogy befogadhassák a városi raktárak anyagát (MTI-fotó: Cser István) Bemekül szerkesztett és él- ményszerűen izgalmas riportok, színműadaptációk, verses összeállítások, prózai montázsok, zenei adások egész sorával adott keresztmetszetet a héten a rádió a szovjet művészetről az októberi forradalom évfordulója alkalmából. Közhelypetárdák nem robbantak, az ünneplésre nem rakódott rá a szokványos ünnepségnek más fórumokról és a korábbi időszakokból származó penésze, a recenzens mégis szenved: az anyagbőség zavarától ... Az „emberszabású” megemlékezéseknek volt szép példája Földvári Géza műsora, melyet szerdán hallottunk Korok párbeszéde címmel. Nem szónofeias kinyilatkoztatások hangnemében szólott az egykori moszkvai tudósító a magyar—szovjet barátságról, hanem olyan embereket szólaltatott meg, kedvesen, tap in táltosán, akiket személyes vonzalom köt hazánkhoz, illetve a Szovjetunióhoz. Egykori katonatisztet, akinek Rsétonya, Szeged és Budapest felszabadítása jóval többet jelentett, mint sikeres haditetteit, hiszen életre szóló barátságokat kötött az akkor ellenséges országban. A Szovjet—Magyar Baráti Társaság tisztségviselőjét, aki — szíve szavára hallgatva — GÎJS2 fővonalon sajátította el nyelvünket, amilyéücïi legjobb orosztanárairtk közűi is csak kevesen az övét. Kitűnő festőművészt, akit az vezetett el Petőfihez, Csont- váryhoz és Óbuda szépségeinek rajzos megörökítéséhez, hogy leánya a Semmel- weiss Orvostudományi Egyetemen tanult ösztöndíjasként. Kulturális ügyekben „utazó” diplomatát, ki azt tekinti élete legfontosabb céljának, hogy kis nemzetünk szellemi értékeit Puskin és Muszorgszkij népének leikébe plántálja. Nemcsak ré- gebhi „karok párbeszéde” alakult ki, hanem olyan embereknek a jövőbe mutató dialógusa is, akik egy-egy ország méreteitől és a világpolitikában játszott szerepétől függetlenül, kizárólag érzelmi és szellemi alapon keresnek kapcsolatot egymás hazájával. Nemesebb formája ennél aligha létezhet az in temacionaiizmusnak. S ha már e szép fogalomnál tartunk, hadd szóljunk arról a Szvjatozszlav Btcliterről — Kerekes Andrásnak kedden és szerdán hallott, kétrészes dokumentum» műsora ürügyén —, aki nemcsak a vérében rejlő orosz, lengyel, zsidó, néniét, tatár és — figyelem! — magyar genetikai kódok okán lett internacionalista, hanem a szellem embereként, a zongoraművészet halhatatlanjaként is. Meggyőződhettünk ismét a bőségesen adagolt zenei illusztrációkból — köztük az emléketes budapesti koncertjein készített felvételekből —, hogy nemcsak Csajkovszkijt, Rahma- nyinovot és Sosztakoviosot, nemcsak Beethovent, Schubertét, Chopint játszik pá- rataüan elmélyültséggcl, bámulatos tudatossággal és lenyűgöző eleganciával : Lisztet, Bartókot szintén. A karmesterek, kamarapartnerek, barátok és mindenekelőtt az ugyancsak Világhírű énekesnő-feleség Nyina Dorliak vallomásaiból, valamint Richter ritka és szűkszavú nyilatkozataiból hiteles és vonzó arckép állt össze erről az óriásról, rábízván a hallgatót arra a felismerésre: az odesszai muzsikuscsalád sarja és a legendás Heinrich Neuhaus még legendásabb egykori növendéke nem egyszerű démon, ellentétben a zenei közvélemény egy részének felületes ítéletével, hanem számos „angyali” vonás tulajdonosa is: harmonikus csendéletek gyűjtője — sőt alkotója! — a természet szerelmese. Kerekes András nagy érdeme, hogy erről a sokszínűség miatt nehezen elkészíthető arcképről egyetlen árnyalat sem hiányzott. S ami több: a katartitous hatás sem maradt él. Lengyel András KULTÚRA ÉS DEMOKRÁCIA Mi sem volna egyszerűbb, mint azt mondani, hogy a kultúra mindig is édestestvére volt a demokráciának. Hiszen a görög demokrácia teremtette meg a görög kultúrát. Akkoriban játszották Aiszkhülosz Szophoklész és Euripidész drámáit, akkoriban tanított Szókratész és Platón. A demokrácia hozta létre a holland festészetet. az teremtette meg Spinoza filozófiáját stb. Igen- ám, csakhogy tudjuk, adott körülmények között a nem demokratikus idők is talajává váltak igen sok kulturális teljesítménynek. Elég arra gondolnunk, hogy például a Horthy-korszakban jön létre az a nagy irodalom, melyet József Attila,. Babits Mihály, Radnóti Miklós képviseltek, ez az időszak hozta létre Szent-Györ- gyi Albert felfedezéseit stb Tehát nem érvényes az az elmélet, mely közvetlen viszonyt teremt a kultúra és a demokrácia között. Olyannyira nem, hogy adott esetben a demokrácia egy általán nem vonatkozik a kulturális teljesítményekre, hiszen Ady 'Endrének eleinte csak néhány ezer olvasója volt, József Attila könyvei is csak kis péidánys tómban jelentek meg, s csak később váltak valóban népszerűvé. Még inkább ez a helyzet a tudományos felfedezésekkel. Értékük ugyanis semmiképpen sem attól függ hogy hányán fogadják el, és hányán nem. A tudomány akkor is igaz lehet, ha csak néhányan állnak mellette. .(Persze akkor is, ha tömegeket győz meg.) Egyszóval sokkal bonyolultabb a vi szony a demokrácia és a kultúra között, mint hinnők, sokkal összetettebb, mint az az első pillanatban látszik. Mindenesetre bizonyos, hogy a kultúra egyes tendenciái csupán akkor igazán demokratikusak, ha később, a fejlődés folyamán rájönnek az emberek, hogy ez a kultúra valóban kell nekik, mert így igaz. Viszont semmiképpen sem szabad elfelejtenünk, hogy a kultúrának van egy olyan területe, mely feltétlenül demokratikus, mely mindenképpen a néptömegekért van, mégpedig a kultúra propagandája, a kultúra szervezeti felépítése, a kul- túrházak tevékenysége, és ezzel összefüggésben az úgynevezett tömegkultúra mégpedig az a tömegkultúra melyet a televízió, a rádió es a többi tömegkommunikációs eszköz közvetít a tömegekhez. Nem hiszem, hogy akár a rádióban, akár s televízióban csupán azok a . gondolatok hangzanak el, melyek napjainkban közvetlenül a tömegekhez szólnak. Erről ^szó sincs. De igenis bizonyos, hogy egészében a televízió és a rádió azt a tömegkultúrát közvetíti, mely szinte közvetlenül befolyásolhatja az embereit kulturális színvonalát. S itt a szórakoztatásról van szó. Az emberek a néptömegek valóban szeretnek szórakozni. Az úgynevezett szórakoztató iparnak emészthető, viszonylag könnyen feldolgozható, de ugyanakkor színvonalas szórakozást Kill biztosítania. A színvonalas szórakozás nagyén sok mindent jelent. Jelentheti a labdarúgó-mérkőzésektől kezdve egészen az úgynevezett könnyűzenéig a teljes skálát, mely ha valóban szórakoztat. ha valóban fordulatos, akkor adott esetben közelebb hozhatja az emberekhez a valóságos kultúrát. A tömegkommunikációs eszközöknek meg kell találniuk. azokat a funkciókat, melyek a tömegeket a kultúra felé fordítják. Egy-egy színházi előadás bizonyos értelemben „avantgarde”. Lehet avantgarde, hiszen esetleg egy-egy házi előadás valamiféle áttörést hajthat végre, bár előbb keveseknél, mert azt a bizonyos színházi előadást legfeljebb ötvenezer ember nézi meg. Viszont a tömegkommunikáció ilyen kísérletre legtöbbször alkalmatlan. Vagy ha alkalmas, akkor kivétel képpen fordulhat elő az ilyenfajta próbálkozás. Ellenben ezek a tömegkommunikációs eszközök alkalmasak arra. hogy az embereket orientálják. Például, hogy bemutassák a legfontosabb részleteket egy-egy operából, képernyőre vagy mikrofon elé hozzák a legérdekesebb verseket, és így vágyat keltsenek az emberekben: látogassák a színházakat, az előadóesteket, képtárakat, illetve a koncerttermeket. Ez a művészet propagandája, de olyan propaganda, amely éppen a legfontosabb és a legvonzóbb mozzanatokat emeli ki a művészetből. Hasonló a helyzet az egész művészetiparral. vagyis a szórakoztatóiparral. Világos, hogy a művészetipar más jellegű, mint a teljesen egyedi művészet. Hiszen egy festményt a kiállítóterem- ben néhány ezer ember lát csupán, a művészetipar termékeit viszont sokmillióan iátják, hallják vagy éppen használják. A művészetiparnak ezért van fokozott felelőssége, amelynek lényege abban áll, hogy eléggé demokratikus tud-e lenni, vonzza-e a közönség érdeklődését a művészethez vagy ellenkezőleg: eltávolítja tőle. Mert például Johan Strauss vagy Offenbach még a művészethez vonzották az embereket, a West Side Story szintén de a giccs csupán távoltarthatja az embereket tőle. S ebből a szempontból kell megítélni a tömegkommunikációs eszközök viszonyát például a tudományhoz is. A tudományos ismeretterjesztés igen elterjedt a rádióban és a televízióban. De a rádió vagy a televízió nem adhatnak oiyan értelemben igazi tudományt ahogyan például az egyetemek. Viszont felkelthetik i széles tömegek érdeklődése t, egyes tudományos kérdések iránt. De csak akkor, h > nem valamiféle külsődleges- szenzációval szolgálnak, hanem a valódi tudomány tanulságai alapján terjesztik az ismereteket. Látjuk tehát, hogy a kultúra természetes módon képes demokratikussá válni, és a kulturális intézmények feladata az, hogy minden formáját közvetítsék a néptömegeknek, vagyis érvényesítsék a kultúrában benne rejlő demokratizmust. Hermann István Négy kötet a Négy évtizedből Hazánk felszabadulásának negyvenedik évfordulójára készülve több, az ünnephez méltó kiadványt jelentetett meg a fennállásának ugyancsak negyvenedik évfordulóját ünneplő Kossuth Könyvkiadó. A hajdan Szikra néven indult kiadó huszonnégy új kötet gondozását vállalta az ezekben a napokban folyó politikai könyvnapokra, köztük a Négy évtized-sorozat első négy kötetét. A neves történészek — Balogh Sándor, Gergely Jenő, Réti R. László — által szerkesztett köny vekben az a közös, hogy a negyven év olyan történelmi csomópontjait veszik górcső alá, amelyek meghatározók lettek a későbbiek so rán. Szabó Bálint Űj szakasz az MDP politikájában című műve nyitja a sort, amely az 1953—54 közötti szakaszt tárgyalja. Balogh Sándor az 1945-ös magyarországi választásokról közöl tanulmányt, míg Simon Péter a Magyar parasztság sorsf or - dulója címmel az 1946— J949 között eltelt időt elemzi Politikus a szerzője a negyedik kötetnek. Korom Mihály a népi bizottságok és a közigazgatás magyar- országi viszonyainak alakulását vizsgálta 1944—1945 között. Mind a négy munka éré nye, hogy nyelvezetével, szakmai mélységével nemcsak a szűkeb b szakma, képviselői számára nyújt élve- aetet, hanem minden, történelmünk közelmúltja után érdeklődő olvasónak.
