Somogyi Néplap, 1984. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-03 / 259. szám
1984. november 3., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS z az író nem szeretett írni. írókról, írásról írni meg különösképpen nem szeretett. Mivel azonban hónapok óta egy épkézláb sor nem sok, de annyi sem futotta tőle, győzködni kezdte magát: hátha. — Hiszen olyan sokan írnak arról, hogy írnak — gondolta mentegetőzve, s ezen egy kicsit el is szé- gyellte magát. Az aszalán álló óra kattant egyet, s az író enyhe lelkiismeretfurdalással nyugtázta, hogy a nap nap után rendelkezésére álló százhúsz percéből hatvan letelt. Már megint csak egy órám maradt, dőlt hátra, egyetlen órám a remekművekre, s jön az asszony a gyerekkel, jön haza, benépesíteni tizenkét négyzetméteres birodalmunkat, benépesíteni sírással, babaszaggal, s számonkéréssel, hogy miért nem írok ... — De én írok! — csapott a levegőbe. — Ha író vagyok,. márpedig az vagyok, hiszen ebből egészítem ki a fizetésemet, kötetem van, és díjakat nyertem, tehát ha én író vagyok, valamint ha az irodalom az életet tükrözi, akkor miért nem írnék magamról? Egyes szám harmadik személyben? Magamról, az íróról. Miért ne?! Szerencsére azonban ez az író még nem volt egészen író, így csak rágta, rágta a cigarettáját. De sajnos nemíró sem volt már egészen, így a toll is a keze ügyében várakozott... — Tehát egy íróról fogok írni — határoztt az író. Ám mielőtt nekidurálta volna magát, akkurátusán ráhímezve nevét az üres papírra, újabb kétségei támadtak. — Az irodalom az élet közhelytükre — mondta félhangosan —, de még ha két közhely között helyközt tartok, akkor is felvetődik a kérdés: beleláthat-e a tükörbe az, aki tartja. — Hijj, de hisz ez téma! — csapott a homlokára az író, s a toll engedelmesen a kezébe ugrott. Mielőtt azonban dolgozni kezdett volna, csengettek. — Ördögfarok lógjon a homlokodba, bárki vagy is! — morogta az író, de azért ajtót nyitott. Hátha honorárium. Meg addig se kell írni, munkált benne az a valami, amit nem szívesen vallott volna be önmagának sem. A küszöbön középkorú konfekcióférfi álldogált. — Szervusz, Dávid! — köszönt olyan természetességgel, mintha csak tegnap váltak volna el. Az író kellőképpen zavarba is jött, s észre sem véve, hogy a másik színleli csupán a köny- nyedséget, krákogva beljebb invitálta a jövevényt. — Hát te? — kérdezte aztán, hogy kérdezzen valamit. — Látom, írsz — bólogatott az idegen, amint tollat- papírt fogott a tekintete. — Aztán miről, miről? Öreg fa Pinckerné R. Kornélia grafikája Az író fölkapta a fejét. „Ez aztán már sok — gondolta —, idejön nekem egy légybajusz, és belepofátlan- kodik a legszentebb dolgaimba.” Haragosan viszont annyit mondott: — Firkálgatok, firkálga- tok — hát ha valami fejes az ürge, ki tudja, még az is lehet, ahogy a lakásosztályról, jobb elütni egyelőre a kérdéseit. — Rólam persze nem — váltott hangot az idegen, s számonkérően meredt az íróra. „Hja, kérem, ha csak eny- nyi az egész — gondolta az író, s ismét nem vette észre a másikon a pupillatágító kétségbeesést —, ha csak egy szimpla őrült az emberem, aki éppen engem szúrt ki, az más. Talán még téma is. No, lássuk!” — Aztán mért is kéne írnom magáról? — kérdezte mézes-mázosan. — Ugyan, Dávid — ugrott ráncba a férfi homloka. — Jobban ismerjük egymást annál, hogysem ilyen játékokra lenne szükségünk. És ne kezelj úgy, mintha dilis lennék. Oppá. Űj fejlemény, gondolta az író, de azért visz- szategezte a jövevényt: — S ha szabad kérdeznem, honnan ismerjük egymást? Illetve honnan ismersz? Az idegen meglepetten kapta föl a fejét. — Törő János vagyok — mondta oktató hangsúllyal, de a hangja remegett. — Demény Dávid — felelte hasonló hangnemben az író. — Most hülyéskedsz? — kérdezte Törő János. Az író elcsodálkozott. — Miért? Kéne? — Kezdjük elölről! — tagolta az idegen. — Törő János vagyok. — Már majdnem sírt. Az író dühbe gurult. — Hát idefigyelj, pajtás! Nem tudok írni már hónapok óta, az egy. Ezáltal a létem kérdő j éleződik meg, hogy nagy szavakat használjak, ez kettő. Erre te idejössz, és hülyítesz. Ráadásul akkor, amikor egyedül vagyok ithon, és talán végre dolgozni tudnék. — Hát ez az — bólintott Törő János. — Ezért jöttem. „Ez tényleg nem normális — gondolta az író. — Remélem, nem közveszélyes.” Azt álmodtam, hogy magyar turista voltam, és nyelvvizsgát kellett tennem (nemzet) KÖZI nyelvből. Jól felkészültem, nem jöttem zavarba, amikor kérdeztek, szépen eltársalogtunk. — Gó hóm, tűr, okuláré taszfenszter, sztoj, cslovek, gó-gó, hopsz plusz fünf nulla — jonatán sampó. Ez annyit tesz: „Ember, menj az ajtóhoz, nézz ki az ablakon, ott áll egy pasas, menj oda hozzá, és kapsz tőle ötven forintot az alma samponért.” — Brávól Trink pjepy pi- va ohne mani avangard cim- mer anti-szuper sztol... Ez pedig azt jelenti: „Remekül csináltad! Megihatod az öt üveg sört, amit az előszobában az asztal alatt találsz.” — Te nem emlékszel rám — állapította meg Törő János. — De ha megengeded, folytatom. Az író megadóan bólintott. — Egyszer kitaláltál egy történetet — nézett maga elé Törő János. — Arról szólt, hogy két ember szereti egymást. — Ne mondd! — sóhajtott az író. A jövevény fölemelte a kezét. — Várj! — mondta tompán. — Te vagy az író, legalább hallgass végig. A férfi elvált, albérleti lukakban tengeti egérszürke életét. Látod, emlékszem a jelzőre is: egérszürke. A nő kény- szerűségből, hogy hazulról menekülni tudjon, férjhez ment. Férjhez? Egy részeg vadállathoz, aki rendszeresen veri — az idegen hangja úgy kifakult, mint az öltönye a térdén és a könyökén. — És ez a két ember egymással szemben ül le ebédelni egyszer, merő vé- letlenségből... — No, ne hagyd abba — nógatta az író, amikor Törő János elhallgatott. — Tulajdonképpen ennyi — modta szomorúan a konfekcióférfi. — Ennyi.. . Nem merik megszólítani egymást. A szemük beszél helyettük, elmond mindent, és... és szerelmet vall. — Ami azonban nem teljesedik be — vette át a szót az író. — Pedig attól kezdve már mindig egymással szemben ülnek le ebédelni... — Nem? — kérdezte riadtan Törő János. — Nem — kapott elő egy üveget és két poharat az író. — Köszönöm, nem kérek — hárította el a vendég. — És te se igyál, Dávid, hiszen akkor nem tudsz írni! — Ne is törődj vele, pajtás! — mondta boldogan az író, és lerítt róla, hogy magában már a témát formál- gatja. — Csak nem képzeled, hogy elkezdek írni, amikor te itt vagy? — Nyugodtan — szerénykedett Törő János. — Hiszen ezért jöttem. Csak tudod — a hangja itt elcsuklott kicsit —, nagyon nehéz várni... Az író nem figyelt föl a másik reménykedő .csendjére. — A nő kicsit félszeg, kicsit zavart — nézett a semmibe, elkalandozó gomdola— Gratulálok, fiatalember, igazán jól vág az esze! — Gratulire, junior, abszolút zihen ponyemaj-szpik maximum. — Ö, kerves barátom, ezt nem kellett volna lefordítania. Na mindegy. Remekül csinálja, az biztos! És most lássuk a magyarról közire való fordítást. „A kismtort vagy elveszik a határon, vagy magas vámot kell érte fizetni.’ — Málenki motor vám- coli stop, kvázi capcara, kvázi mínusz multi szuper procent. — Csak egy kis ezt-azt hozunk, mert mi nem vagyunk a hoci-nesze turizmus hívei, mi kint szellemiekben gazdagodtunk. — Mála-málo produkt, tai után —, már csak ezek az .ebédek tartják benne a lelket. Szívesen biztatná a férfit, de nem tudja, hogyan. Persze a férfi sem találja a helyét a nő közelében. Ügyetlenkedik, izzad. És igen... a nő szemében bárányfelhők úsznak, hűs árnyat adva a férfinak, ne legyen melege. Megható, hogy két meglett ember milyen mamlasz tud lenni... — Tovább? Hogy van tovább? — kérdezte a vendég. A tenyere izzadt. — Tovább? i— gondolkodott az író. — Még nem tudom .... de mondd csak, paj'tás — fordult hirtelen az elpiruló Törő Jánoshoz —, meg tudom én ezt írni! — Meg — bólintott biztatóan a férfi, és fellélegzett. — Egészen biztosan meg tudod — tette hozzá halkan, önmagát is /bátorítva. — Maradt még bennem ennyi tisztaság? Ügy gondolod? — kérdezte az író, a jövevény (kezét szorongatva. — Nem lettem túlságosan cinikus ehhez? Ügy látod? — Akkor nem jöttem volna — mondta lehajtott fejjel a vendég. — És nekem sincs más esélyem. — De az író már nem figyelt rá. — És a nő, aki régóta nem adott magára, újból szépítkezni kezd, fodrászhoz jár a férfi kedvéért. És a férfi, aki (már régen nem tudott ilyesmit észrevenni, a szemével helyesel neki. Törő János magába ros- kadva ült, hallgatott. — És a szemük gyönyörű, mind a kettőnek gyönyörű. Annyira áttetsző, hogy nagyon mélyre le tudnak ereszkedni egymásban, a szívükig, nem, ez gejl, a szavakig, amik valójában nem is hiányoznak, pedig nagyon mély mindkét szempár, a szenvedés kútásói ingyen dolgoznak — szelleműit át az író, és már az asztalnál ült, és már a kezében billegett a toll, és már elfelejtette, hogy nem bízott eléggé magában. C sák a kulcszörgésre kapta föl a fejét. Addigra már leírta az utolsó mondatot is, s reszketve bámulta az előtte heverő kéziratot. — Ment? — kérdezte reménykedve a belépő asszony. — Ment végre? — Igen — felelte az író, s nyelt egyet. — Igen. Azt hiszem, ment. — Vársz valakit? — lépett melléje a felesége, s a poharakra mutatott. — Vagy meg alkarod velem .ünnepelni a novelládat? Az író megrázta fejét. „Rólam persze nem”, „emlékszem a jelzőre is”. „Nem?”, „nehéz várni...”, „És nekem, sincs más esélyem” — visszhangzott benne. — Nincs mit .ünnepelni — mond, s a hangja fakó volt, mint írásainak a szereplőié. nejn biznisz-turiszt. Szuvenír ráció. — Ha a tisztelt vámtiszt úr nem vizsgálja át a kocsinkat, akkor a szépséges útitársnőm magyaros csókban részesíti. — Nix atombomba automobil! Klassz masina ... Sexbomba szinyorina cupp- cupp ungaris-manier oficir... — Jól van, fiatalember, jelest adok. Arra kérem, hogy maga is terjessze: hol kézzel, hol lábbal, hol a közi nyelvvel, hogy a magyar turistának végre át kell törnie a kommunikáció válságának nagy falát. Minél többet mutogatunk, minél többet használjuk a közi nyelvet, annál nagyobb a valószínűsége, hogy leomlik a fal. Ekkor az egyik fal dőlni kezdett. Odaszaladtam, teljes erőből nyomtam vissza, de hiába. Rámdőlt... Ez volt az álom csattanója. S ez lett a tanulság is. DEÁK MÓK Vársz valakit? ........................ ................. S aiga Attila A KÖZI NYELV Hai szlovák grafika A Magyar Nemzeti Galériában kiállítás nyílt Mai szlovák grafika címmel. A szlovák grafika — mint a képzőművészet autonom műfaja — a század húszas éveiben született meg. Keletkezése és fejlődése összekapcsolódik a szlovák képzőművészeti kultúra megalapítóinak, Ludovit Fulla, Mikulás Galanda és Kolomon Sokol nevével. A húszas években azonban nemcsak e sajátos művészeti ág született meg, hanem a tudatos osztálybeállítottságú, szociális irányzatú művészet is, és ezen belül éppen a grafika élenjáró helyet ért el. Itt lehet keresni azt a kiinduló pontot, amely az előfeltétele volt a később — egy magasabb fejlődéstörténeti fokozatban — létrejövő, szocialista művészetnek. A szlovákiai akotói mozgalmakban, a háború előtti képzőművészeti erjedésben a vezető egyéniségek, a már említett Fulla, Glanda és Sokol játszottak döntő szerepet. A következő nemzedék határozott egyénisége volt Julius Szabó, akinek munkái a mostani kiállításon is láthatók. Eszmei-alkotói érdeklődésének középpontjában az ember állt, a maga munkájával és küzdelmeivel, az emberiségért és az emberi méltóságért, a békéért, a háború ellen, s általában az erőszak ellen folytatott harcával. A szlovák grafika további fejlődésére serkentőleg hatottak az ún. második világháborús nemzedék tagjai is, mindenekelőtt Vincent Hloznik és Orest Dubay. A képzőművészet történetébe a háborús kataklizma zaklatott éveiben léptek be, s ez nem csekély mértékben befolyásolta akkori és későbbi alkotásaikat is. A kedvezőtlen történelmi összefüggések legmélyebb hatását Hloznik munkásságában lehet tetten érni, főként a határozottan agresszív jellegű grafikai sorozatokban. Ezekben burkoltan jelen van a fasizmus és háború Ivan Schurmann: Csikók Tamara Kolenciková: Melankólia Tamara Klimová: Szárnyalás I. ellen vívott harc képzőművészeti tolmácsolása. Általánosságban itt fogalmazódik meg az igazságosság és a jóság konfliktusa a kegyetlenséggel és az erőszakkal szemben. A német expresszioniz- musig visszanyúló magvas és robusztus grafikai megnyilvánulás jellemzi Jozef Balázst, Gabriel Strbat, Jar- mila Pavlickovát, Viera Ger- gelovát. Jellemzőjük a de- korativitás és monumentalitás. E művészek annak a generációnak tagjai, amelyik tartalmi tekintetben erőteljesen kötődik a valósághoz, formailag pedig az expresszív jelleghez. A szlovák grafikusok fiatal nemzedéke az utóbbi időben jelentékenyen kitágította a fiatal művészeti ág horizontját, és viszonylag új fejlődési problémakört juttatott szóhoz. Az expresszi- vitást — jobban mint bármikor azelőtt — a líraiság és költőiesség ellensúlyozza, és jobban érvényre jut a racionális-konstruktiv gondolkodás. Zalán Tibor VARIÁCIÓK nem a földet a felhőket fájlalom ha elpusztul bolygónk s marad a fájdalom helyén az űrben s forog körbe-körbe hogyan néz akkor Isten tükörbe miért néz akkor tükörbe az Isten ha más mint fájdalom az űrben már nincsen forog forog körbe az elpusztult föld pora s a sötétben kialszik a Megváltó emberi Mosolya
