Somogyi Néplap, 1984. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-17 / 270. szám
1984. november 17., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS A z öregember végigköhögte ' az éjszakát. Éjfél és hajnal felé jónéhányszor felkelt, kicso- szogott a konyhába és cigarettára gyújtott. — Papa! Már megint rágyújtottál! Hát már éjszaka sem hagysz békét az embernek? — morgott az öregasszony a belső szobából. Csend volt a válasz, csak a cigaretta parazsa játszadozott a sparhelt fölött lógó terítő hímzett emberalakjaival. Hirtelen két egér surrant ki, lapos pillantásokat vetve mélységesen gyűlölt ellenségükre, az igazak álmát alvó macskára. Az öreg közelebb húzódott a tűzhelyhez, melyben hamu alatt a parázs már az utolsókat rúgta. Megecetesedett a csend. A konyhaablak légypiszkos üvegét halvány sugarak vizsgálták, nyugovóra tért az éjszaka. Visszacsoszogott a szobába. Csak pár percre aludhatott ed. Hirtelen felriadt: mintha ágyúzajt hallott volna, aztán legyintett, és felülve az ágyon, belebújt papucsába. Megkereste viharvert dózniját, göcsörtös uj- jai finoman rátaláltak a cigarettapapírosra, s a vékony dohányszálak szinte magukitól szálltak a papírba. Pillanatra feürómlett benne, mintha újra a Piavénái lenne, az utolsó támadás előtt. Igaz, akkor faleveleket szívtak újságpapírba tekerve. Kakaskukorékolás riasztotta fel gondolataiból. Az éles hang végigsöpört a falun, italán a fojtó októberi ködöt akarta szétszabdalni. A kutyák morogva ugrottak talpra, csodálkozva néztek körül', hol is lehet az a szép nagy velőscsont, pedig még az élőbb az égen lógott. Kertek alatt futott el az éjszaka, és a hajnal szürke kendőt kötött fejére. Köd som- polygott elő, a varjak kirázták tolláik közül az álmot, és a közeli szántóföldekre indulnak élelmet szerezni. Mire az ember begyújtott a konyhában, az öregasszony is felébredt. Sajtárral kezében az istálló felé indult, de még menetközben visszaszólt: — Aztán igyekezzen ám ma, nehogy a lányunk előtt szégyenben maradjunk. — A férfi motyogott magában valamit. Az unokájára gondolt, aki szinte minden mozdulatában az anyjára ütött. — Aztánnék az is művész, mint amaz, ajjaj! — csendesen heherészett. — Keverje meg a korpát! — csörgött az öregasszony. — Mire vár, tán, hogy a disznók bejönnek reggelizni? Ha megetette őket, adja le a tejet! hidasban óriási si- valkodás kezdődött, amikor meglátták a moslékos vödörrel. Hirtelen szúrást érzett a szíve körül, le kellett tennie a vödröket. Az öregasszony negyven évvel ezelőtti arca jelent meg előtte. „Ki gondolta volna, hogy ennyi ideig együtt élünk példás családként, pedig mindkettőnknek összeférhetetlen természete van.” Csodálkozása, akár az ökörnyál, még ott lebegett az udvar felett. — Hallja? Maga megsike- tült?... — Felesége hangja riasztotta fel. A süldők egymást tiporva tolongtak a moslékosvályú felé. „A hid- lást is meg kéne csinálni” — ez a gondolata is itovább- csoszogott és a következő percben már el is felejtette. Közben visszajött a felesége, adott az aprójószágnak enni, a kutya mérgében jó nagyokat vakkantott, miért kerü'l mindig utoljára rá a sor? — Apus! — kezdte az asszony —, ha leadta a tejet, hazafelé várja meg a Tóth péket, és vegyen egy vekni kenyeret, a boltba is bemehetne két üveg Coláért, hogy szereti a Mariska, ő úgysem iszik bort, hiszen kocsit vezet. — Minek ekkora felfordulás? — dohogott az öreg —, most minik már azt is megértük, hogy ünnep lesz, ha a saját lányunk eljön azzal a habókos fiával. A konyhában kezet mosott, kihózott a kamrából egy darab kolbászt. Az asszony tejeskávéba márto- gatott kenyeret evett. Fogai, akár hajszálai, lassacskán elhagyták. Az öreg ügyetlenül nyúlt a kamrában a pálinkásüvegért, meghallotta a csörgést az asszony. — Már megint az a rohadt pálinka! Korán kezdi, nem mondom ... Nehogy berúgjon, mire Mariska megjön! Nyamimogva ettek. Később az öreg elindult tejeskannáival a falu másik vége felé. A délelőtt jegesedő csendjét csak nagyritkán zavarta meg egy-egy utcán elsuhanó autó benzinfüstös krákogása. — Na, itt van minden! — dörmögött az öreg, szemei furcsán fénylettek. Látta ezi az öregasszony is, de nem szolt. Ura lépéseit, félrelépéseit a negyven esztendő alatt megszokta és megtanulta már. Közben palacsintatésztát készített, azért valamit mégis adjon a lányának és az unokájának enni. Ne maradjanak szégyenben a falu előtt. Már minden el volt készítve. Ünneplő ruhába öltözött a csend. Elindult a sánta harangozó, a falu terén álló templom felé, hogy elhúzza a delet. — Már jöhetnének! — mocorgóit nyugtalanul az asz- szony, és idegesen igazított meg egy képzeletbeli gyűrődést az asztal fehér csipke- terítőjén. — Harapjunk valamint? — tekintett az ember az öregasszonyra. Kiment, töltött magának egy kupaca. pálinkát. Szalonnát ettek kenyérrel. Kutyájuk az asztalhoz som- fordált, részesüljön már az ő korgó gyomra is az égi kegyben. — Ma temetik a Bözsi lányát, a Csendes Rozit. El kellett volna menni a temetésre — suttogta szinte magának az asszony. — Négy óra is elmúlt. Megetetem az állatokat! — vagdosta a szót szóhoz az öregember. — Ki bírja ezeket kivárni! — Dühösen húzta föl csizmáját, és kicammogott az udvarra. Az alkonyat szürke takarót terített a tájira. Szél szaladgált hajlékony . kukoricatáblák között, ijesztgetve az éjjeli szállást kereső mezei állatok hadát. — Eső lesz — verte le csizmájáról a sarat az öregember. — Már nem jönnek. — Felsóhajtott. Az öregasszony sírni kezdett. — Hát ezért dolgoztunk, ezért neveltük fel az egyetlen lányunkat, hogy még meglátogatni sem képes bennünket. Ezért áldoztunk rá annyi munkát, ez a hála? — szipogott halkan. — Mint ez az este, úgy megöregedtünk — krákogott az ember, gyengéden megsimogatta felesége ráncos arcát. — Akár a fogaink, az emlékeink is elhagynak egyszer bennünket. C igarettát sodort magának, s leült a tűzhely mellé. Felesége mosléfcosvödörbe öntötte az ebédnek szánt tésztát, megmosta a kezét, és magához vette a Bibliát. Csendben feküdtek le. A kutya néhányszor megugatta a holdat, az öregember néha hosszasan köhögött. Hűvös éjjel rtett pontot a nap végére. Nem történt semmi. Csupán a múlt szeretett volna találkozni a jövővel. SZELES JÓZSEF ALKONYODIK Kiss Dénes Szélezüst Föl kell gyújtanom magam hogy újra nyár legyen! Szívemben világrobbanás Csoda hogy egyben még a ház — Mindenütt rád emlékezem A tópartra hol áttetsző eső-köntösben álltái Feszült föléd szivárvány-tető Elhamvadt az a nyár már De mosolyoddá lett a tó s körben a^hegyek ránca Akkor az arcod volt a Nap s hozott felém a tiszta ég tündöklő vitorlája Tópart barátság szerelem Hajam tarajos ősz lett. — Szél fúj át rajtam s kiverik a partokat az arcokat szélezüst didergések Venerenda úr bólintott egyetértése jeléül. — A biztos — mondta Venerandánénak —, hogy a tenger valóban mesés dolog, és az ember nem tud szebbet elképzelni magának, mint hogy a szabadságát a tengerparton töltse. — Nagyszerű! — mondta Venerandáné. — Akkor menjünk a tengerhez! Veneranda úr ránézett: — Persze a hegyekben is szép; friss levegő, csönd, pompás séták... — Hát akkor — mondta Venerandáné — menjünk a hegyekbe! — Miért? A tengert nem szereted? — kérdezte Veneranda úr. — Nem szeretsz napozni? — Én szeretem a tengert, és napozni is szeretek. De te azt mondtam, hogy inkább a hegyekbe mennél. — Nem mondtam, hogy inkább a hegyekbe mennék, csak megemlítettem, hogy a hegyekben is szép. — Jó, akkor menjünk a tengerhez! — mondta Venerandáné. Carlo Manzoni A döntés — Jó menjünk a tengerhez, ha nem szereted a hegyeket. — Mondtam én, hogy nem szeretem a hegyeket? — Akkor miért nem mondtad azt, hogy menjünk a hegyekbe? — kérdezte Veneranda úr. — Ha azt határoztad, hogy a tengerhez menjünk, ez azt jelenti, hogy előnyben részesíted a hegyekkel szemben. — Én egyáltalában nem mondtam azt — hebegte Venerandáné —, hogy a tengert előnyben részesítem a hegyekkel szemben. — Jól van — mondta Veneranda úr —; menjünk a hegyekbe, a jobban szereted, mint a tengert. — De én egyáltalán nem szeretem őket jobban, mint Művészek magukról és egymásról Szovjet portrék a Műcsarnokban Sokéves hagyomány, hogy november 7-e tiszteletére szovjet képzőművészeti kiállítás nyílik hazánkban. Az idén a Műcsarnokban és Szekszárdon láthatunk érdekes válogatást szovjet művekből. A Műcsarnokban Művészek magukról és egymásról címmel a 40. velencei biennálé szovjet anyagából rendezték kiállítást. A Mücsarnokbeli bemutatón — mint a cím is ígéri — portrék, önarcképek sorakoznak a falakon. Művészek Tatjana Nazarenko: Fiatal művészek Alekszandr Szitnyikov: Női arckép nek kell megadniuk a választ. A feleletet maguk a művek írejtik, amelyek feltárják előttünk a társadalom és az egyén kapcsolatát. Talán az önarckép az a műfaj, amely a legjobban megfelel a témának, mert ez tárja fél legmélyebben és legőszintébben a művész belső világát, az alkotás lényegéről vallott nézeteit. Az önarckép a legalkalmasabb az egyéni és egyúttal közösségi problémákat feltáró képi kifejezésre. Ez a féladat határozta meg a kiállítás jellegét: önarcképéket és művészportrékat mutat be; más szóval olyan kollektív »önarcképet«, amely a művészeknek mind alkotói, mind erkölcsi-társadalmi törekvéseit kifejezi.” A negyvenhárom műalkotás, amelyet itt kiállítottak a 60-as, 70-es években fellépő fiatal nemzedék vallomása. Stílusban, megformálásban sokszínű, változatos módon. Vannaak klasszikusan értelmezett portrék és önarcképek, mint Bludnov Pavel, Sulzsenko Vaszilij, Vardanjan Baruzson és Elibekjn Robert artisztikus festményei. A realista hagyományokat, a foto- realista megjelenítést választják: Nazarenko Tatjana, Cigalj Tatjana, Romanova Jélena, Gurvics Mihail és mások. Az ikonok világát idézik Muznyikov Gennagyij vagy Bulgakova Olga átszellemült, átlényegült képeit. Expresszív hatásúak az örmény Grigarján Alexandr vásznai, a szürrealizmus stílusjegyeit véljük felfedezni Pasukova Niatalja és Szit- ny.ikov Alexandr művein. I Drámai és ironikus, bensőséges vagy elidegenített, lírai és tárgyszerű megfogalmazásban sokféle megformálásban érdekes, gondolatébresztő kiállítást láthatunk most Budapesten december 2-ig nyitva tartó kiállításon. Irina Sevandronova: T. Szo- kolova szobrásznő portréja vallanak önmagukról, kollégáikról, családjukról, barátaikról. De a vásznak ennél sokkal többet árulnak el. Hiszen ezek a portrék nemcsak az ábrázolt személyek pontos művészi megjelenítése. Emberábrázolások — mély őszinteséggel feltárt személyiség-jegyekkel, emberi dilemmák ábrázolásával, gondok és örömök kifejezésével. Túl is lépnek az egyéni jellegzetességeken ; társadalmi méretűvé válnak a művész, az alkotó erkölcsi-társadalmi törekvéseinek megfogalmazásával. „A képek alkotóival együtt feltesszük a kérdést — írja előszavában Vlagyimir Gor- jainov, a Szovjet képzőművészek Szövetségének titkára, a 40. velencei biennálé szovjet pavilonjának kormánybiztosa —, milyen is a ma művésze. Hol a helye a társadalomban, milyen szerepet játszik a társadalmi folyamatokban? A kérdésre adótt felelet meghatározza végsősoron a vizuális kultúra további útját is. Természetesen elsősorban a művészek a tengert — dadogta Venerandáné. — Az ördög vigye el! — kiáltott föl Veneranda úr. — Megtudhatnám végül, hogy a tengert részesíted-e előnyben vagy a hegyeket? Volnál szíves végre dönteni?! — Nekem mindegy —motyogta zavartan Venerandáné —; döntsd el te! — Menjünk a tengerhez! — Menjünk a tengerhez! — De ne felejtsd el, milyen szép a hegyekben! — Akkor menjünk a hegyekbe! — Átkozott! — kiáltotta Veneranda úr. — Sose tudod, mit akarsz! Előbb a tengerhez, aztán a hegyekbe Hát tényleg nem vagy képes arra, hogy értelmesen dönts?! Veneranda úr az ajtó felé rohant. Mielőtt elment, még hátrafordult: — Ha eldöntötted, szólj! Különben megtörténhet, hogy a szaabdságunkat itt fogjuk tölteni a városban. Világos... ? Zahemszky László fordítása
