Somogyi Néplap, 1984. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-17 / 270. szám
8 Somogyi Néplap 1984. november 17., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Iby András Szeles, őszi nap Szürke ,az ég, ködös a part, a sziél fütyül csak őszi dalt a vérző fák fölött, és míg a parton kódorog a síró fákról könny csorog a ritkás lomb között. Nedves kendőjét bontja szét, kidugja hideg jégkezét, megrázza mind a fát, levélrajok keringenek, a szél utánuk integet, s máris suhan tovább. Vad táncot jár a bokrokon, amíg a kertekben oson, hol nyílik még a virág, a szirmokat letépdesi, és hahotázva meglesi, hogy szürkül a világ. Majd eldobott papírra ül, a kémények fölé repül, a kályhákban tatul, az ablakokat zörgeti, az antennákat tördeli, és felsüvölt vadul. ' Gonosz nap ez. Az őszi szél zokogva zúgja: „Jön a tél!” — De majd ha hó szitál, csend lesz. A csendben hallhatod, amíg a csendet hallgatód, hogy lépdel a halál. Formahajlítás. Fajó János kisplasztikája Szépen magyarul — szépen emberül Hadd ne szorozzam öltözködésnek, hajviseletnek időről időre változik a divatja. Hol szépet, hol szokatlant hoz magával. Divatot a nyelvhasználat is teremt. Egyik-másik szó, kifejezés olyan felkapottá válhat, hogy szinte nem tud tőle megszabadulni az ember: használja, mert másoktól hallotta, megtetszett neki. mert meglepő, újszerű volt. Csakhogy tetszés vagy nem tetszés jórészt ízlés dolga. S nyelvi ízlésünk is könnyen becsaphat bennünket. így aztán olyasmit kezdünk mind sűrűbben használni, ami legalábbis modoros, pongyola, nem illik mindenkihez, minden alkalomhoz. Észre sem vesszük, hogy közben a divat rabjaivá lettünk. Főleg értekezleteken, gyűléseken fordul elő, hogy valaki rendre ismétli a közismert tényeket, fölöslegesen magyarázkodik. Az efféle helyzet gyors feloldására, a közlés abbahagyására, befe- jeztetésére járja újabbar, két mesterkélt, bár nem ötlettelen szóhasználat: a „Hadd ne szorozzam!” (a beszélőtől) és a „Ne ragozzuk tovább!” (esetleg a hallgatóságból is valakitől közbevetőleg). Aki szoroz, az számtani műveletet végez. Egy számot többször vesz össze- adandóul. Aki ragoz, nyelvtani feladatot old meg. Felsorolja a szó rágós alakjait. Példáinkban nyilván nem erről van szó. A szoroz és a ragoz új jelentéseket vett föl. Ez úgy történhetett, hogy a két ige egy-egy közös, fontos jelentésmozzanata megerősödött, majd egymáshoz közeledett a nyilvánvaló dolgok szükségtelen ismételgetése értelmében. Mindkét esetben ar ról van szó, hogy amit mindenki tud, ami sokszor elhangzott már, azt ne ismételgessük unos-untalan. A nyelvhasználatban mindennapos jelenség a szavak jelentésváltozása. Csakhogy nem minden változás gazdagodás szükségszerűen. A szélsőségektől óvakodni kell. Példáinkban az eredeti. szakszói jelentéstől az új, zsargonszerű jelentés kicsit messzire szakadt. Egyszerűen kirí mind a hivatali nyelv, mind a köznapi társalgás stílusából. Használata egyelőre szűk körű, a nyelvszokás még nem szentesítette. Mintha csak a fellengzős divat terjesztené. Aki tudja, mennyi természetes és hagyományos megfelelője van, aligha él vele. De — valljuk be — nincs is szükség rá igazán! Azt ugyanis, hogy valamit szükségtelen ismételgetni, hogy nem kell tovább magyaráz- gatni. a helyzettől függően nagyon sokféleképpen kifejezheti a magyar. Például: „Jó, tudjuk.” „Nem is kell folytatni.” „Mindez természetes, világos.” Fölösleges tovább feszegetni.” „Ki ne tudná, mire gondolok?'” Hagyjuk már!” „Ne hordjunk össze hetet-havat!” „De erről ennyi elég is.” Stb. stb Ezek után csak azt kérdezem még: szorozzuk-e^ ragozzuk-e föltétlenül tovább?! „ Bokor József S anyo szuszogva föltápászkodott, kissé megbillent. majd egyensúlyát visszanyerve odakiáltott a többiekhez. — Na, gyertek! Lássátok, hogyan tudok lőni! A többiek elnéztek Sanyo válla fölött, és hamiskásan vigyorogtak. Sanyo, na ja, a tücsök. Iszik két korit, aztán csak a szája jár. Nincs ennek semmije a nagy száján kívül. Csalt úgy vonzza a szerencsétlenséget. Minden nőnél csődöt mond, a cigarettára is fordítva gyújt rá, a nadrágja foltos, mert -valami trutymóba mindig beleül. ; De a Sanyo tovább szívós- kodik, hogy a menjenek a céllövöldébe. Ráhagyják. — Na, gyertek, ott minden puska félrehord, de én úgy is tudok ám lőni. he?! Sanyo végül két elázott ürgét fölráncigált, s akár a kioldódzott cipőfűzőjét, vonszolta őket maga után, egyenesen a céllövöldéig. A pultnál egy szál, aszott öregember álldogált. Sanyo a két havert a pulthoz támasztotta, hogy el ne dőljenek, és kért egy puskát. — Aztán fiacskám, okosan ! A pálcikát kell eltalálnod! — Hö, hö — röhintett fel az egyik, a széles vállú. — A pálcikát? A Sanyónak mondja? — Legfeljebb magát találja el, papa! — dünnyög- te a másik, és megigazította kuszán álló öltönyét. — Kuss! — emelte a vállára a puskát Sanyo. — A hurkapálcát, fiam: — lehelte halványan az öreg. Sanyo letette a fegyvert. — Api! Azt a babát, ott a második sorban! Azt fogom eltalálni ! — Jó, fiam. de csak a pálcikáját. Akkor majd kettétörik a pálcika, le fog esni, és a tied lesz! — És a jobb szemit, áztat fogom etanáni! — Ne tedd! Én ebből élek. Ha kilövöd a szemét, még nem fog leesni, ha meg más lövi le, akkor meg mérges lesz, hogy félszemű babája van. Érted már, fiam,? Sanyo megszívta az orrát. — Kifizetem a károdat, na?! A két haver összeröhögött — Sanyo, hogy ,te milyen ökör vagy! Hát lődd le a pálcikáját, aztán ott egye meg a fene az egészet! Sanyo zihálva nézett a két férfira. — A hasát fogom etanáni! Az öreg lassan Sanyóhoz közelített, s mielőtt a fiú meghúzhatta volna a ravaszt. kezével a föld felé irányította a puskacsövet. — Nem teheted meg! — Mit van úgy oda, papi! — szólalt meg a széles vállú. — Ez a Sanyo egy kétbalkezes ’ pancser. Ezt még úgy kell megpisiltetni, mert különben levizelné a gatyáját. Érti, na? Az öreg lesütötte a szemét, és reszelős hangon mondta. BÚCSÚ — Egy kétbalkezes lőtte le a lányomat is két méter- rőL Pontosan a hasára célzott. Hát nem értitek, hogy most béke van, hogy csak a pálcikákra lehet lőni?! Achel, a varázsló a céllö- völdés mögötti domboldalon verte föl a sátrát. Rikító zöld-piros csíkokkal mázolta bg az oldalait, a bejáratra pedig fekete betűkkel írta ki: „Achel. a nagy vá- rásló található it !” Felesége egy hatalmas dobot püfölt, ő volt a kikiáltó. — Ide, ide! Csodatevő Achel megérkezett! Gyengébb idegzetűek ne jöjjenek! Aki ide bejön, láthatja, amit nem láthat! Csoda lesz, hát ne kerülje el! Tíz perc múlva kezdünk! Ide- ide. tessék! Achel nyájas mosollyal szedte be a pénzt, és tessékelte be a kíváncsiskodókat. Amikor már elég súlyosnak érezte kalapját az összeszedett pénztől, intett a feleségének, hogy hagyja abba a dobolást. Achel leengedte a sátor bejárati szárnyát, és elkezdte a mutatványt Kisebb-nagyobb bűvész- trükkökkel kezdte. A közönség gyéren tapsolt. Valaki befütyült. — Mi lesz a csodával, maestro!? Achel csendet kért, nagy léptekkel kiment a porond szélére, és behozott középre egy hatalmas ládát. Kinyitotta a tetejét, és körbe- mutogatta. A láda üres volt. Közben az asszony a dobot letette az egyik bámészkodó lába elé, miközben riadt gálám,bszemekkel nézett rá. Aztán beállt az üres ládába. Achel a varázspálcájával három kört írt le, majd becsukta a doboz fedelét. A nézők most már visszafojtott lélegzettel figyelték a — Doktor Pangloss, el ' sem tudja képzelni, mennyire örülök, hogy Iá tóm önt. a metafizikus-teo- logikus-kozmikus idiotizmus magántanárát, s méghozzá kiváló egészségben Azt hittem, hogy ön csupán mélyen tisztelt tanítómesterem, Voltaire meglepő figurájaként létezik, akit az író a Candide-ban az egyetemes optimizmus lenyűgöző harcosaként ábrázolt. Örökre megjegyeztem, amint ön a rózsaszínű érveivel ragyogóan bizonygatja, hogy nincs okozat ok nélkül, és hogy világunk a lehető világok legjobbika, amelyben minden célszerűen van elrendezve, s ezért minden a legjobb cél elérésének van alárendelve. így gondolta az ön nagy és derűs mestere, Leibniz, aki szilárdan hitt az elégséges értelemben, és abban, hogy a világon minden jó. — így igaz, barátom. — Hallottam, hogy széles világunkban megélt annyi kaland után ön nemrégiben az Egyesült Államokban járt. ahol néhány munkában és gondok közt eltelt má- morító napot töltött Reagan elnök mellett. Az a hír járja, doktor Pangloss, hogy ön segített neki a választások Luigi Compagnone DOKTOR PANGLOSS előtti kampány álláspontjának kidolgozásában. Igaz ez? — Igen, barátom. Többször beszéltem Rónáiddal, és meggyőződtem róla, hogy ebben a csodálatraméltó emberben nagyon sok a közös mind Leibnizcel, mind velem. Sőt mi több: be kell vallanom, hogy az ő optimizmusa kifogástalanabb, mint az enyém. — Az ön megalkotója, Voltaire viszont azt állította, hogy az .optimizmus olyan mágia, melynek hatása alatt az ember még akkor is azt mondja, hogy minden jó, amikor valójában minden rossz. — Voltaire nem is mondhatta másként, mivel nem hitt az elégséges értelemben és a végcélokban. Azt sem hitte, hogy Amerika a létező világok legjobbika. Reagan viszont rendíthetetlenül hisz ebben. Amikor színész volt Hollywoodban, akkor persze valamivel kevésbé hitt. Lehet, hogy ez attól volt, hogy mint színész, semmire sem vitte,, most azonban mint az USA elnöke mindenre képes. Ez ad neki erőt és zsenialitást. Az én filozófiám tántoríthatatlan követőjeként szilárdan meg van róla győződve, hogy Amerika a legjobb világ, és hogy ott minden a legjobban van. És eközben, abszolút helyesen, nem vesz tudomást a múltról, csak a jövőbe néz. — Tehát önnek és Reagan elnöknek nem az a véleménye, hogy a múlt is létezik, és létét legalább az igazolja, hogy értelmet ad a jövőnek? — Barátom, mi — különösen Ronald — túl temperamentumos emberek vagyunk ahhoz, hogy ilyen szomorú dolgokon gondolkodjunk. Vele született optimizmusa nem hagy neki sem időt, sem lehetőséget az élettől elszakadt elmélkedésekre. Dallasi választási beszédében helyesen szögezte le, hogy Amerika ma virágzik, és még soha nem volt ilyen fiatal, . megújhodott és reményteljes, mint most. —• Bocsássa meg alantas demagóg inszinuációmat, de az elnök talán elfelejtette, hogy Amerikában rengeteg munkanélküli és éhező is van! — Meglehet, hogy így van. de az elnök méltó követője az én metafizikus-teologi- kus-kozmikus idióta filozófiámnak, amely szerint az amerikai munkanélküliség elválaszthatatlan része e boldog ország eleve alárendelt harmóniájának, ahol éppen azért minden a legjobb mederben halad. — Doktor Pangloss, látta-e ezekben a napokban az amerikai elnök fényképét a dallasi tribünön? Olyan közönségesen hahotázott", hogy majdnem kificamodott az állkapcája. — Közönségesen? Én úgy mondanám, hogy optimistán. És tudja, hogy miért fetreng a kacagástól? Kitünően érti. hogy minden esemény — miként ezt Leibnizcel hajthatatlanul állítjuk — elszakíthatatlanul és a legjobb módon kapcsolatban van egymással. És valóban: ha az USA helyzetét nem ásná alá annyi komoly belső ellentét, ha ott nem lenne teljhatalma a bürokratikus ostobaságnak, és ha nem lennének éhezők, akiket ön emlegetett, akkor Reagan nem nevetett volna olyan önfeledten, teljesen átadva magát kozmikus vidámságának. Meglehet, hogy a vonzereje éppen ebben a mindent elsöprő határtalan optimizmusban rejlik. — Mester, Dallasban Reagan kijelentette: .,A hatalmas Amerika legyőzi és le fogja győzni minden ellenségét.” Nálunk, Olaszországban egyszer már volt egy ember, aki ugyanezt üvöltötte, csak rövidebben ■ „Győzünk!” Ám katasztrofális vereseget szenvedett. (Mussolini — A ford.) És mit gondol: ha Reagan veszít a novemberi választásokon. az is jóra vezet? — Természetesen. Abban az esetben is tartom magam eredeti véleményemhez, mert filozófus vagyok, és egyszerűen megengedhetetlen lenne, hogy ellentmondásba keveredjem Leibnizcel. Még ha Reagant novemberben ki is golyózták volna, ez szerves része lenne az eleve alárendelt harmóniának, az elégséges értelemnek és a végcéloknak, amelyek az amerikai világot irányítják . . . Zahemszky László fordítása varázslót, aki egy hatalmas fűrésszel a kezében tért vissza. A dobozt öt egyenlő részre vágta. A dobozdarabokkal körbe sétált a porondon, majd halkan kommentálta a fejleményeket. — És most figyeljenek! Ez még mind semmi ! Eltüntetni egy asszonyt, az nem csoda, de előteremteni, az igen! A közönség körében elismerő morajlás, pisszegés hallatszott. Achel elemében volt. Érezte, hogy' művészete, a pillanat káprázata, most ért a tetőfokára. Nem húzhatja tovább az idegszálakat. Gyakorlott mozdulattal egymás tetejére rakta a dobozkákat, és pálcájával újra három kört rajzolt a levegőbe. Kinyitotta a láda ajtaját. Az asszony ott volt a ládában. A nézők iszonyodva néztek hol Achelre, hol az asszonyra, majd kitámo- lyogtak a sátorból. Az asszony megint azzal a riadt, galambszemével nézett az urára. — Achel. megint összekeverted a dobozokat! Achel, a varázsló fátyolos tekintettel ült az asszony mellé, miközben arra gondolt, hogy a fején mégsem ugrálhat élete párja, és a lábával sem mosogathat, a kezéről nem is beszélve! A körhintánál álltak a legtöbben. A pecsenyésen kívül ennek volt a legnagyobb sikere. A hintás megvárta, míg az előző menet emberei leszédülnek a várakozók közé, majd újra csengetett. Mindenkit beláncoltak. A szerelmesek egymás hintájába kapaszkodtak. És indult a kör. A fiú háromszor kö- nyörgött Karolinnak, hogy üljön be vele. Még le is térdelt neki. Érdemes volt. Elindult a kör. Lassan emelkedtek a kíváncsi platánlombok fölé. Aztán a fiú elengedte Karolin hintáját. A lendülert magasra lódította a lányt,, Karolin először sikoltott, de mikor ... körzuhatagban újra meglátta a fiú ragyogó képét, megnyugodott. — Ne engedj el mégegy- szer! — próbálta nyöszörögni, de a fiú meleg leheletétől elkábult. A sebesség varázsától, a rozsdásodó láncok félelmetes kattogásától megrészegülve, a fiú egyre vadabbul dobta ki a lányt. — Leszel az enyém? — üvöltötte, amikor a lány hintája közeledett felé. — Ugye az enyém vagy? Te, te büszke lány! Egyre jobban elzsibbadt, ahogy a lány hosszú haja kibomolva elúszott a szeme előtt. — Gyere csak! Ide hozzám, csak az enyém vagy. érted ? ! Aztán lassult a forgás. A hintás csengetett. Tíz forintért ennyi elég. À hinták méltóságteljesen közeledtek a föld felé. A fiú görcsösen szorította a lány hintáját. — Gyere vissza! Te, te büszke, bolond lány! —rán- cigálta az üres hintát. Alig tudták lefejteni a kezét a láncról. Szűcs Mariann Pinckerné R. Kornélia: Őszi szántóföldek
