Somogyi Néplap, 1984. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-17 / 270. szám
1984. november 17., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Fél szívvel mediterrán A torrero sűrűbarna szeme félelmet árul el, karcsú teste azonban ugrásra kész, keze keményen markolja a tőrt. A bika szétterpesztett lábbal, előremerevített fejjel készül az utolsó rohamra. A néma fénykép, a múltat, jelent és aövőt egyetlen pillanatba sűrítő, hallgatag műalkotás halluciinációkat ébreszt. Artikulátlan halálüvöltést vagy halál- hörgést, a tömeg diadalordítását vagy zokogását. A feszültség elviselhetetlen, oldjuk hát föl egy másik album lapozgatásával! Kies andailúziai táj buja növényzettel, odébb tengerpart — csöndes és kedves; nem mór és török hódítók fegyvereinek csörgésétől hangos —, majd a káprázatos Escorial, természetesen a mániákus levélíró, II. Fü- löp nélkül. Ismét albumcsere. Picasso jóságos arcát látjuk, amint a vásznat és ecsetet szuggerálja, Herbert von Karajan pedig a Berlini Filharmonikusokat csupaér-csupa- ideg kezével. Ritka pillanat: önfeledten mosolyog a kolosszális dirigens. Csak annyit tudok: Beethovent vezényel, találgatok hát. Hol a Pastorale szimfónia patakcsobogását fütyörészem a további lapozgatás közben, hol „a hetediket”, a tánc apoteózisát. S vajon mit játszhat gordonkáján olyan elmé- lyülten Pablo Casals? Mit dirigálhat ' Or- mándy, Solti? Lisztet, avagy Bartókot játszik Cziffra? Csak az a bizonyos: nem Schönberget, nem Boulezt, nem Penderec- kit. Mert Juan Gyenesnek, a Kaposvárról csaknem ötven esztendeje külföldre vetődött, Madridban élő világhírű fotóművésznek az alkotásai csak szépséget sugároznak, rútságot, disszonanciát soha. — önt mint fotóművészt, úgy tudom, sohasem foglalkoztatta a háború, a terror, az emberi nyomorúság. Politikamentesség lenne a művészi hitvallása? — Erre válaszolni korántsem egyszerű. Megengedi, hogy a kályhától induljak el? Tudja, nekem is kellemes visszaemlékezni, végtére a harmincas években fordultam meg utoljára ebben a szállóban ... Az emlékezet negatívjának első négyzetén udvari lakás a Korona — ma iAdy Endre _ utca 10. számú házban. Itt született Gyenes János 1912 októberében a kaposvári zeneiskola alapító igazgatójának, Gyenes Izsónak a fiaként. A második kocka: szép családi ház az Ezredév utca 15. szám alatt. — Az ezeréves Magyarország védelmére ötéves koromban ki akartam szökni a frontra a katonákkal, mert megbabonázott a rezesbanda csinnadrattája. Pechem volt; az állomásfőnök elkapott, visszavitt, s járnom kellett az iskolába, mint a_ többi kölyöknek és nyekeregnem a hegedűmön. Tizennégy 'éves voltam, már a Somssich gimnáziumba jártam, amikor apám, a megátalkodott hegedűtanár, vonósnégyes-primárius és zenekarvezető belátta: fiából nem lesz Joachim. Nagy megkönnyebbülésemre letehettem hát a vonót. Persze ha ismeri a képeimet, nyilván tudja, hogy a nosztalgia megmaradt. De ha már a politikáról kérdezett, hadd kanyarodjam oda! Apámat, mert 1919-ben elkötelezte magát a Tanácsköztársaság mellett, egy időre kiebrudalták a zeneiskolából, melyet ő alapított 1907-ben, ezért könyv- és zeneműkereskedést alapított a mai Omnia kávészalon helyén. János nevű fia nem volt ennyire' céltudatos. Először műbútorasztalos akart lenni, később az elektromossággal jegyezte el magát, s a véletlen segítségével lett fényképészinas Holzer Félix műhelyében. Világkarrierről nem ábrándoztam: ehhez — egyebek között — nyelvismeret is kellett volna, én pedig a Somssichban éppen magyarból, latinból és németből buktam meg; egyszóval a nyelveket illetően sokoldalúan tehetségtelenek bizonyultam. Aztán a sors rákényszerített, hogy öt idegen nyelvet elsajátítsak ... Gyenes János a fővárosba, a Színházi Élet szerkesztőségébe került először laboránsnak, majd fotóriporterré avanzsált. Az alig harmdncezres kisvárosból a metropolisba került fiatalembernek káprázott a szeme Bajog Gizi, Karády Katalin, Jávor Pál, Kabos Gyula, Somlay Artúr közelségétől. A hírnevet mégis egy tragikus hangulatú — szülővárosával összefüggő — kép hozta meg a számára: Rippl-Rónai József a halottas ágyon. Ám a harmincas évek második felétől a magyar társadalomban is terebélyesedő, több etnikai csoportot és nemzetiséget érintő diszkriminációs politika akadályt emelt a kibontakozás útjába. Gyenes János 1936-ban Londonba távozott, s hamarosan — magyar barátai segítségével — a New York Times ottani irodájánál helyezkedett el. Fotóriporterként Párizsban, a világ művészeti központjában ízlelgette az európaiságot, majd két esztendeig Kairóból küldözgette remek címlapfotóit és képriportjait a sivatag, a mecsetek, a tevék, a krokodilok és csadorok mesés világáról. 1940-ben az utolsó olasz hajóval sikerült Spanyolországba menekülnie a háborús feszültség hangulatától felbolydult egyiptomi fővárosból. Egy fenyegetett országból egy olyanba, amely akkoriban kezdett ocsúdni a polgárháború kataklizmájából. — Szóval ön is láthatja, hogy fiatalságom nem volt politikamentes. Talán megérti, hogy később nem kerestem a megrázkódtatásokat ... — Nem motoszkált a kis ördög az akkor már nemzetközileg ismert Juan Gyenes fejében: fotókkal nevetségessé tenni a vétkes diktátorokat? — Természetesen van véleményem a közéletről, de sohasem értettem egyet azzal az úgynevezett olasz iskolával, amelynek a képviselői előre megfontolt szándékai, politikai koncepciók jegyében készítenek ki államférfiakat, színészeket, sportembereket és másokat. Ennél mi sem egyszerűbb. Világéletemben viszolyogtam az olcsó sikerektől. Juan Gyenes madridi otthonában, műtermében jobbára olyan negatívok kezdtek halmozódni, amelyek Andalúzia, a Baleárok, Vizcaya, Katalónia vagy a Baszkföld páratlan természeti világát, Sevilla, Toledo, Alicante fenséges középkori műemlékeit ábrázolják, valamint a spanyol népélet pillanatait: fandangót táncoló parasztokat, halálra kárhoztatott bikákat. Tizenkét kötete jelenít meg a varázslatos ibériai országról. A világ minden részén rendezett kiállításairól nem készítettek számvetést. S arról sem, vajon a madridi Gyenes-archívumban őrzött egymillió negatív közül mennyinek az elkészítéséhez adott ihletet a muzsika. A szerző szerint legalább félmillióra. Képeit, amelyeket a világ operaszínpadainak spanyol csillagairól, Teresa Berganzáról, Montserrat Caballéról, Placido Domingóról, Jaime Aragallról, José Carre- rasról készített, földünk csaknem valameny- nyi civilizált országában ismerik. Pilar Lorengar, az angyali szépségű, férfiakat őrjítő barcelonai szoprán az ő fotóinak segítségével lett szuperdíva a nyugat-berlini Deutsche Oper színpadán. — Persze a prózai színházat sem hanyagoltam el. Ha például a 136 oldalon megjelenő madridi magazintól átszólnak telefo.- non: kellene nekünk egy jó kép Shopia Lo- renről vagy Alain Delonról, nos, küldjék a kocsit! Aztán — bár nehogy azt gondolja, hogy udvari fotósnak szegődtem! — el kell mondanom egy sztorit. Csináltam egy képet néhány éve a spanyol királyról. Nem volt könnyű dolgom, hiszen ő maga is ismeri a mesterséget. Ezt a képemet negyvennégy országban publikálták, a festők azóta erről a fotóról készítenek portrékat. Ha már olyan sokat tanultam Rubensíől, El Grecótól, Goyától, miért ne adnék vissza valamit a festőknek? A lényeg az: a király dedikálta nekem egyik képét, ezzel a szöveggel: „A szerény amatőrtől a kiváló professzionalistának: Juan Carlos.” A demokrata gondolkodásmódjáról és műveltségéről egyaránt ismert I. János Károly személyes kérésére néhány hónapja Pe- kingben is megjelent Juan Gyenes: a kínai—spanyol kulturális egyezmény aláírását követően az ő kiálítása volt az első jele annak, hogy a két ország között megtört a jég. Előadását a hatalmas ország négyszáz legkiemelkedőbb fotóművésze hallgatta meg. A prospektusokban — a művész személyes kérésére — ezúttal is ott szerepelt: „Születtem Magyarországon, Kaposváron, 1912-ben.” — Tudja, kénytelen vagyok fűnek-fának elfecsegni, hogy magyar vagyok, ráadásul szívesen is teszem, mert erős spanyol akcentusom hallatán sokszor megkérdezik, milyen származású vagyok. Mondom: magyar. Erre visszakérdeznek: maga is magyar, mint a Puskás ... ? Jól érzem magamat második hazámban, mert ott — ellentétben néhány nyugat-európai országgal — nincs diszkrimináció a külföldi származásúakkal szemben. Igaz, ösz- szetévesztik néha a „zingaro”-t az „ungaro”- val, azaz a cigányt a magyarral, de ez nem veszélyes: a fontos az, hogy Picasso, Dali, Andres Segovia és mások európaiként kezelnek, s a közönség hasonlóképpen. Salvador Daliról például most készít albumot Juan Gyenes, a festőművész nyolcvanadik születésnapjára. Bizonyára méltó párja lesz ez annak a kötetének, amelyet Picas- sóról készített fotóiból adott közre. S egy másik terv: jövőre azokat a képeit állítja ki Madridban, melyeket Bach, Beethoven és Bartók muzsikája ihletett. Az előzmény: a remek Beethoven-fárlat, amelyet 1976-ban a budapesti és a kaposvári közönség is megcsodálhatott. Beteljesülésre vár még egy álom, melynek „exponálására” — bár magyarul hangzik el — Juan Gyenes kedves és csinos spanyol felesége mosollyal, fejbólin- tással reagál. — Óriási az érdeklődés Spanyolországban Magyarország iránt. Az utóbbi hetekben növelte a kíváncsiságot a Rádiózenekar, Pauk György néhány hangversenye, és tömeges igény van egy, a szülőhazámat bemutató fotóalbumra. Meg fogom csinálni, s Kaposvár is benne lesz! Mert egy hazát nem lehet örökre elhagyni, az anyanyelvet sem lehet elfelejteni, csak akkor, ha akarjuk. Én nem akartam, ezért gyakran mormolok magam elé magyarul, gyakran olvasok szépirodalmat Petőfitől Karinthyig. Igaz, fél szívvel mediterrán vagyok. Maguk most, nem sokkal éjfél előtt, kókadoznak, én meg ilyenkor vagyok a legvirgoncabb; láthatja, hogy „spanyolul” élek. De a szívem másik fele itthon maradt. Sokszor kérték: spanyolosítsa vezetéknevét, legalább az ipszilont irtsa ki belőle, hogy „henesz”-nek ejtsék. Nem tette meg. Az alapítványnak, amelyet Spanyolország, Latin-Amerika és a Fülöp-szigetek legtehetségesebb hegedűsei számára hozott létre saját jövedelméből, ugyancsak az a neve: Isi- doro Gyenes-díj. Apjának, az egykori kiváló hegedűtanárnak és zeneiskola-alapítónak emlékét a fiát övező dicsfény sem borította árnyékba. — Ha latod a képet, hallod a zenét! Nemsokára, hallhatjuk. Juan Gyenesnek, kétezer címlapkép szerzőjének, a kitüntetésekkel elhalmozott, világhírű fotóművésznek, a fiatal fotósok önzetlen patrónusának állandó kiállítása nyílik szülővárosában. — Lehet, hogy nem mindenkinek tetszik majd. Mert a férfiakat mindig olyannak fotóztam, amilyenek, a nőket viszont olyannak, amilyenek lenni szeretnének. De hát gyarló ember vagyok. Meg férfi is. Igaz, tegnap múltam hetvenkettő ... Lengyel András