Somogyi Néplap, 1984. október (40. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-13 / 241. szám

1984. október 13., szombat 5 Ha elfogadjuk Marx ne­vezetes megállapítását — egy társadalom színvonalát az is jellemzi, milyen mér­tékben képes gondoskodni a gyermekekről, az idősekről, a betegekről, a csökkent mun- kaképességűekről — úgy kétségtelenül a közepesen fejlett országok közé kell sorolnunk magunkat. A rádió Segíthetünk? — című sorozata, vagy az ugyancsak rendszeresen je­lentkező Idősebbek hullám­hosszán című műsora jogo­san számíthat e csoportok tagjainak érdeklődésére, amint a Hogy tetszik lenni? — című széria is, amelynek legutóbbi adását hétfőn hal­lottuk. Mint rendesen, ezúttal is nyugdíjasokhoz vezetett el bennünket László György műsorvezető és Tóth Gabri­ella szerkesztő-riporter, rá­adásul különleges helyszín­re: a Gál György Sándor­ról elnevezett napköziott­honba, melyet tavaly alapí­tottak olyan magányos öre­gek számára, akiknek hoz­zátartozói, rokonai a gáz­kamrákban vagy az önma­guk által ásott sírgödrök pusztultak el negyven esztendeje. A csaknem száz idős ember magányérzetét a társasági együttlét csillapít­ja itt, a közös olvasás, té­vénézés, rádióhallgatás, oly­kor az Állami Operaház és a Fővárosi Operettszínház művészeinek egy-egy előadá­sa, no meg a lehetőség, hogy „kibeszélhetik” szomorúsá­gukat. Amint a feszesen szerkesztett, szófukarsága ellenére — vagy éppen ezért — megdöbbentő riportból ki­tetszett, nincs bennük harag, kezük nem szorul ökölbe, nem keresnek vétkeseket ot, ahol nincsenek, a sebek sajgását enyhíti a társada­lom együttérzése és a szo­ciális gondoskodás. Inkább rezignáltan, mint indulattal beszélnék családtagjaik el­hurcolásáról, a halálmene­tekről és arról, hogyan gyil­kolták le az SS-ek a mun- kaszalgáiatosök százait. A megfontolt és tapintatos ri­porternek sikerült elkerülnie a sebek kiújulását: inkább a lelki gyógyítás, a vígaszta­lás volt a célja, mint a szen­vedések felidéztetése. Inkább a „riportalanyok” megóvását választotta, mint a hallgatók sokkolását. Nemcsak szak­mai ismeretekből vizsgázott hát jelesre: újságírói etiká­ból is. Hasonló óvatossággal fag­gatta életsorsukról a beteg gyermekeket a Látogatóban Című sorozat keddi adásának két szerkesztő-műsorvezetője, Kereszty Sári és Tarnay Márta a Szabadsághegyi Ál­lami Szanatóriumban. Nem- estek az érzelgősség csapdá­jába, nem törekedtek kenny- fakasztásra akkor sem, ami­kor egy apróság a tizenhá­rom tüdőgyulladása által okozott szenvedésekről be­szélt, nem sajnálkoztak nyil­vánosan, ha a súlyos aller­gia vagy az asztma okán ál- liTÄlt íS5*o*ötattség volt a téma, tudván jo pe­dagógus és humánus ember módjára: a kicsinyek kéré­seinek teljesítése, azaz egy szép vers, egy mondóka, egy dalocska bejátszása jóval hatásosabban járul hozzá a gyógyuláshoz, mint a publi- kus szánakozás, a kincstári derűlátás. S persze a gye­reknek már az is fél fel­épülés, ha baját, szenvedé­sét megoszthatja valaki­vel ... S ki ne volna hajlandó e gondok megosztására? Hi­szen nálunk gyermekkultusz van! Lengyel András Á dunántúli művészet Borsos Miklós a dunántú­li tárlatok fődíjasának A dunántúli művészetért fel­iratú érmet szánta, három évvel ezelőtt ezt vette át — és így értelmezte — Giczy János soproni festőművész. Valkó László, pécsi festő­művész, az idei — sorban az ötödik kiállítás — legsi­keresebb szereplője már Pro- Arte Dunántúl elnevezéssel kapta meg a díjat alapító Somogy megyei Tanácstól a latinos szellemben fogant ér­met. A pro arte — ma di­vatos kifejezés — mellé a Pannónia megfelelő alakja, a régió római megnevezése illenne — jegyezték meg so­kan a díjátadó ünnepségen Kaposváron, a Kilián György Ifjúsági és Üttörő-művelődé- si Központban. Miért ka­paszkodom bele az érem újabb elnevezésébe? Inkább félreértelmezésébe? Mert sem a pro arte, sem a Pan­nónia nem hiányzik, sőt zavar. Épp a mostani, az ötödik tárlat bizonyítja: a Kaposvár székhelyű — fél országrésznyi területen élő képzőművészek triennáléja — dunántúli tárlat nem sa­játít ki semmilyen művé­szeti irányzatot, nem sugall Pannon szellemet. Dunántúl képzőművészetét rangban, feladatban országos bemu­tatóként tárja a nézők elé. A meghívott művészek a dunántúliak, műveikre alig­ha süthetünk ilyen bélyeget. Nem szeretnék adós maradni a gondolatsor befejezésével: a dunántúli művészet érté­keit még sokan mások, nem- csax a Magyar Képzőművé­szek Szövetsége dunántúli területi szervezeteinek tagjai gazdagíthatják. Máris egy, az eddiginél kitárulkozóbb kiállítás tanúi lehetünk Kaposváron. A há­rom évvel ezelőtti résztve­vők száma nyolcvanhétről százhétre nőtt, s e számban bennefoglaltati’k a megnőtt érdeklődés mellett az eddi­ginél színesebb, gazdagabb kép Dunántúl művészetéről is. Jól látta a rendező, hogy a kétszáznál több alkotás, amiket három helyszínen mutatnak be a somogyi me­gyeszékhelyen, nem enged­heti meg a beskatulyázást, még a rokontörekvések is nagyban különböznek egy­mástól. Ahány alkotó, szin­te annyi művészi elképze­lést, kifejezési módot, esz­közt fedezhetünk föl, ha sze­münk és ízlésünk bírja a próbát. A sokszínű dunán­túli képzőművészetből fa­kadt a rendező Pogány Gá­bor játékossága, aki merev tablók helyett kaleidoszkóp látványával vetekedő fala­kat, tereket varázsolt elénk. Ebben a környezetben a műfajok kánona szól, talán csak az iparművészeti alko­tásók némelyike érezheti azt, hogy csupán a dekorá­ció miatt kellenek. Az előző tárlat rendezője, Rideg Gábor arra töreke­dett, hogy kiemeljen, hang­súlyozzon műveket, irányza­tokat, keresve Dunántúl képzőművészetében az álta­lános érvényű értékeket; az V. dunántúli tárlat ezzel szemben a különbözőség egyensúlyát teremtette meg. Kétségkívül, a Somogyi Képtárban sikerült a leg­jobb válogatást a nézők elé tárni. Talán a megváltozott épületbelső is hozzájárul ahhoz, hogy kellemes han­gulatban fogan meg bennünk egy-egy műalkotás élménye. Az egykori Vármegyeháza reprezentatív termeit ez al­kalommal vette birtokba a Somogy megyei Múzeumok igazgatósága. Állandó kiállí­tás nyílt itt Martyn Ferenc Somogynak ajándékozott festményeiből, a nagyterem­ben pedig a dunántúli tár­lat anyagának másik válo­gatása látható. Ide kerültek a nagyobb méretű képek, né­hány szobor és több ipar­művészeti alkotás. E helyen egységesebb képet kapunk az avantgárd festészetről, ezt az irányzatot bontja ki a Kilián György Ifjúsági és Üttörő-művelődési Központ kevésbé hangulatos és lát­ványos kiállítása. Dunántúl képzőművészeté­ben sajátos, hogy — mivel iskolát itt nem teremtettek — az egyéni műhelyek nem vonzanak híveket, a köl­csönhatásnak sincs nyoma. Mint egy gyűjtőlencse, fog­lalja magába Dunántúl a magyar képzőművészet sok­színűségét. Ha van sajátos vonása e tájon élő művé­szek álkotásainak, akkor azt egy fogalommal jelölhetjük: lírai szemlélet. (Nem tévesz­tendő össze az úgynevezett pannon derűvel.) A könnyedségnek könnye­dén rabjává válhat a néző. Az értékeket kinek-kinek magának kell megtalálnia az V. dunántúli tárlat sokirá­nyú alkotásai között. Horányi Barna A benyomások természe­tesen csak érinltőlagefsek, vázlatosak lehetnék azon a betű- és fotópalettán, amit az olvasó elé tartok. Annál is inkább, mert lehetetlen­ség teljes «részlétességgel szólni a római kori Scar.ban- tija, aztán a X. századi Sup- runról amély első ispánjáról kapta nevét, és ahol az ide­genforgalmi főszezonon kí­vül is minden második vá­roslakóra egy-egy turista jut, akit elszállásolhatna naponta. Sopron nehezen hasonlítható a somogyi me­gyeszékhelyhez, de amit igencsak irigyelhetünk a poncichterek kései leszárma- zottailtól, az a hosszú évti­zedeik óta megnyilvánuló városszeretet, a múlthoz való ragaszkodás. De e te­kintetben nem is voltam pontos, hiszen egy 1525-ből való okirtaít is bizonyítja, hogy II. Lajosnak köszönhe­tően nem bontották le a fő­téren lévő Patika-házat, amély ma is látványossága, mint működő patikamúzeum a városnak. Már a közép­ár1?:!!'’.. védtek Snrvpjïî mŰ- emlékeit : A minap víssza- idéződtek bennem a rádió kara reggeli adásában el­hangzó riport hallatán sop­roni benyomásaim. Most ér­tettem meg igazán, amin néhány héttél’ ezelőtt csodál­koztam. Hogyan tisztelheti ennyire városát az ott élő ember. A városi tanács ál­talános elnökhelyettese ar­ról beszél, hogy félmilliárd forintot fordítanak e terv- ciklusban műemlékvédelem­re, a lakóházak felújítására. Szólt arról, hogy a Tűzto­rony tövében levő Stornó- ház felújítása hamarosan Jellegzetes soproni udvarbeflsó A Taródi rár A Fabricius, a Laekner vagy Tábornok ház és a késő reneszánsz stílusban épült Stor­no ház Belvárosi részlet. Előtérben a volt Bencés templom, a korai gótika kiváló alkotása befejeződik és az Ausztriá­ban élő leszármazottaktól tízmillió forintért megvásá­rolt, reilíSzáftsz stílusban épült müemlet ismét megnyithatja kapuját a pá­ratlan gyűjtemény megte­kintésére. A szomszédos Lackner- ház kapuján nem kellett kopogtatnom. Sopron jeles polgármestere 1631-ben hagy­ta házát a városra, melynek nyitott erkélye alatt az őszi verőfényben megfáradt tu­ristáik üldögélnék a naper­nyők alatt. Mélytüzű kék­frankost rendelek, miköz­ben felötlik bennem: egykor lengyel és sziléziai borke­reskedők vitték hírét a sop­roni bornak. A valamikori Laokner-ház új gazdája, a Hungarholtels jóvoltából, a barnáméilényes pincér elő­zékenyen ecseteli, hogy a szomszédos Stomó-ház föld­szintjén hamarosan sörözőt cyitÜSS?, rnikózben kivái,""i- ságomát kielégítve bemutat­ja a „Tábornok-ház" föld­szinti boltívei alatt kialakí­tott smack-bárt. A kanyargós belvárosi ut­cákon sétálva nem kerülhe­tik el a figyelmet az ódón, barokk díszes, gazdagon fa­ragott vasikopogtatós kapuk, a loggiás és árkádos udva­rok. A város fölött húzódó Lövérek, az egymást válto­gató fenyvesek és tölgyesek irányából az osztrák Alpok lehelete érződik. A csend és a jó levegő miatt is évről évre ezrek keresik föl a Lő- vérék szanatóriumait, üdü­lőit reménykedve szívpana­szaik enyhülésében, vérnyo­másuk javulásában. Sopron természetesen, nem csupán a gyógyulni vágyó­kialt várja. Idegenforgalma — az ideérkezőik jelentős része nyugati turislta — a szüret idején sem csökken jelentősen. Ma is átlagosan huszonötezer vendég járja naponta a belváros ódon ut­cáit, tér be a Lővérekben szinte egymást érő hangula­tos borozókba, egy-egy po­hár kékfrankossal való koc­cintásra ... Kép és szöveg: Salamon Gyula Néplap AZ MSZMP SOMOGY MEGYEI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA RÁDIÓSZEMLE Magányos öregek, beteg gyerekek Soproni anziksz

Next

/
Thumbnails
Contents