Somogyi Néplap, 1984. október (40. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-06 / 235. szám
Somogyi Néplap 1984. október 6., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS des Lidiiként, nagy E nap ez a mai, a mi meghitt életünkben — szólt ünnepélyesen Darázs Lajos. Darázs Lajosné a konyhában mosogatott; nem értette tisztán, hogy mit mondott (esetleg neki) Lajos a szobában. Vissza ejtette a húslevestől csillogó tányért a zsíros löttybe, megrázta a kezét, majd csípőjébe törődte, és besietett a szobába, ahol apró szürke szemeit kíváncsian meresztette Darázs Lajosra. — Öltözz, Lidikém! Kimegyünk a temetőbe. Darázs Lajosné azt akarta mondani, hogy még nem végzett a mosogatással, de amikor látta, hogy az ura mennyire izgatott, sietve ráneigálta le a köpenyét, kapkodott a ruhásszekrényben, és motyogta maga elé révedezve: — Menjünk! Az asszony előtt nem volt teljesen világos, hogy miért olyan sürgős vasárnap délután a temetőbe menni, de azt tudta, hogy Darázs Lajos nem szokott csak úgy a levegőbe beszélni. Hirtelen melegség öntötte el. Hát igen, az ő Lajosa minden tekintetben csodálatos, még akkor is, ha nem mosott el minden edényt és a vizet is ott felejtette. De hiszen ő a lassú, ezért Lajosra nem mondhat semmi rosszat, még gondolatban sem. A temetőben Darázs Lajos mosolyogva állt meg egy sírbolt előtt, aminek fekete márványtábláján egy fehér galamb bóbiskolt. — Olvasd! — nyögte ki túláradó boldogsággal a férfi. — Darázs Lajos, született 1925. február 13-án, élt ... évet; felesége Darázs Lajosné, Pataki Lidia, születeti 1930. július 15-én, élt... évet. Emléküket megőrzik az élők. Béke poraikra! — betűzte Darázs Lajosné, és eszébe jutott, hogy ma van a születésnapja. Darázs Lajos csukott szemmel, áhítatosan hallgatta az asszony felolvasását. — Édes Lidikéin! Ezt én a túlórákból spóroltam ösz- sze neked a születésnapodra, és itt és most kívánok még nagyon sok boldogságot, millió örömteli percet az élettől — mondta elcsukló hangon Darázs Lajos, és sűrűn pislogva még hozzátette —, hosszú-hosszú életet jó egészségben ! Homlokon csókolta a megdöbbent asszonyt, és óvatosan körbejárta a születésnapi ajándékot. Nyögve, szuszogva kitépdeste talapzata körül a gazt, a fehér galamb szárnyairól pedig lepöccintett néhány madár - pisZkat. — És most elmegyünk születésnapi vacsorát enni. — De Lajosom! Minek költenél annyit? — szólalt meg nagynehezen az asszony, de már bánta is, hogy az urának ellent akart mondani. — Ember a sorsát el nem kerülheti, mert ahogy születik, úgy is hal meg — szólt Darázs Lajos, majd felhörpintette a negyedik pohár ásványvizet. Az asszony szomorú, szürke szemekkel nézett bölcs férjére. Milyen nagy igazságokat tud az ő párja mondani! Még egy ilyen születésnapi vacsora után is ... Darázs Lajos az utolsó morzsáig mindent megevett azzal a jóleső tudattal, hogy ki van fizetve. Két fogvájót harapdált széjjel, miközben 'a sírbolton tűnődött. A harmadik fogvájó rágicsálása közben már epés megjegyzéseket tett az elfogyasztott vacsora minőségére. — Lajosom, ne mérgelődj! Ennyi pénzért igazán nem kívánhatsz sokat. Kérlek, ne emészd magadat, drága Lajosom! — könyör- gött az asszony. Darázs Lajos megvetően mérte végig a feleségét, de nem szólalt meg. Most kell rádöbbennie, hogy az ő Li- dikéje milyen kisstílű asz- szony. Hogy ennyi pénzért? Asszonybeszéd. Egyébként egy évben kétszer kibírja az ilyen költséget. A házassági évfordulón meg az asszony születésnapján. Ojabb fogvájóért nyúlt, amikor az órájára pillantott. Késő volt. Két fogvájót eltett a mellényzsebébe, hátha szüksége lesz rá legközelebb, és lassan föltápászkodott az asztal mellől, ami nyögve, szuszogva tartotta eddig Darázs Lajost. — No, Lidi, hát akkor menjünk! — mondta, és nagynehezen bagambolta hasán a zakót. Akart még valami felemelőt mondani a születésnap alkalmából Darázs La- josnénak, de egy hatalmas, hosszú, túláradó büfögés ebben végképp megakadályozta. — Elrohant felettünk az élet, édes Lidikém! — sóBENCZE JÓZSEF RÖVID VERSEK í. ' Szívemhez támasztottam s nem jött le angyal ű létrán. Fekszik a létra az istálló falánál bénán. 2. Messzire sodródtam. Hazamennék. Éggel ponyvázott szekerek ringnának fölöttem s egy asszony iszedné kosarába a lehullott csillagokat. 3. Dombon a rrozs az eget elérte. Lovak veséjét szél hűti. A fáradtak teste ötvözi a jelent. 4. Kohón Anna ;napsugár lett, a fiztvemen kisütött, ráncos felhő ne búsíts már, mértjén holddá vénülök. hajtotta másnap hajnalban Darázs Lajos. Darázs Lajosné lekuporodott a hokikedlira, és elkeseredetten nézte a merevedésnek indult tojásrántottát. Nem értette, hogy miért ilyen korán hajnalban mondja mély bölcsességet az ő egyetlen Lajosa. Tulajdonképpen az élet odarohanhat, ahová akar, de a rántotta az itt van, és merevedik. — Igazad van Lajosom, csak gyere már enni! — Meg sem kérdezed, hogy miért jutott ez az eszembe, Lidikém! — Majd a reggeli után, Lajos! — Nem. Azt mondd meg nekem, hogy szeretsz te en- gemet! — Hát persze, édes Lajosom! — válaszolt Darázs Lajosné megrökönyödve, és azon gondolkodott, hogy miféle badarságot mondhatott az urának, amitől annak ilyen dolgok jutnak az eszébe. — Persze, hogy szeretlek, drága Lajosom; de ha te egy csöppet is szeretsz engem, akkor most leülsz, és ezzel a rántottávai végzel, mert különben dobhatom ki az egészet. — Lidikém! Én levágom a bajszomat. — Mit? — A bajszomat. — Istenem — sóhajtotta az asszony, és ijedtében még keresztet is vetett. — Ennek elment az esze! — Rájöttem, hogy a bajszom legalább öt évet öregít rajtam. Szerinted is? — Lajos — szólt elfúló hangon az asszony, és lelki szemei előtt már látta, hogy a szemetesbe kotorja a merev rántöttát. Darázs Lajos visszaballa- got a fürdőszobába. Üjra belenézett a tükörbe. — Elrohant felettünk az élet. És mi itt maradtunk agyontaposva, borostásan, öregecskén. Pedig alig múltam ötven. Csak egyszer... Mit nem adnék, ha egy fiatal nő testét érezhetném magam mellett! Még egyszer adhatná meg a sors! Egy tizenhatévest. A fogát érezhetném a húsomban. Egyáltalán: érezném, hogy vagyok. arázs Lajos állt a tükör előtt, és felváltva nézte bajszos arcát meg az asszony riadt madár-arcát. — El fogsz késni, Lajos! — Észrevétlenül rohant el felettünk az élet, Lidikém! — mondta Darázs Lajos a tükörképnék. — Hat óra, Lajos! Elkésel... — Vagy úgy — legyintett a férfi. — Tényleg elkéstem. ARTOTÉKA Grafikai lapokat kölcsönöz bárhová az országban Máris nagy az érdeklődés iránta, pedig éppenhogy csák működik. Óvodák, iskolák, művelődési házak máris kölcsönözni óhajtanak a budapesti — kőbányai — Artotékából. Az Artotéka elnevezés olyan képzőművészeti gyűjteményt takar, amely a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár X. kerületi 12. számú kerületi könyvtárában létesült azzail a céllal, hogy képzőművészeti alkotásokat kölcsönözzön. Az Artotéka útja A könyvtárak már hosz- szább ideje nemcsak könyvek és folyóiratok, hanem egyéb dokumentumok — diafilmek, hanglemezek stb. — gyűjtői, közvetítői is. A képzőművészeti alkotások színrelépése a legújabb fejlemény. Az Amerikai Egyesült Államokban találták ki, onnan terjedt el, érkezett Európába. Nyugaton a kölcsönzés üzlettel is párosul: a műveket el is adják, a kölcsönzés mintegy közbülső lépcsőfok. A megvétel azonban nem kötelező, csupán lehetőség. A szocialista országok közül a Német Demokratikus Köztársaság és Csehszlovákia néhány könyvtárában létesültek az első képkölcsönzők. Harmadikként Magyarország teremtette meg ezt az új esztétikai nevelési módot. A képzőművészeti kölcsönzést a miskolci és a jászberényi városi könyvtár kezdte meg néhány esztendeje. Miskolcon diákat és posztereket, Jászberényben sokszorosított grafikákat és ex libriseket bocsátanak a beiratkozok rendelkezésére. A kőbányai Artotéka mindkettőnél nagyobb, művészeti szempontból is tekintélyesebb alapgyűjteménnyel nyílt meg szeptember 26-án. Fametszetek, linómetszetek, litográfiák, monotipiák, rézmetszetek, mezzotintók, rézkarcok, akvatinták, tehát sokszorosító eljárással készült, az Országos Széchenyi Könyvtártól kötelespéldányként ide kerülő lapok tára. A 4000 műalkotásból egyelőre 2700-at kölcsönöznek — például Banga Ferenc, Barcsay Jenő, Csohány Kálmán, Gyulai Liviusz, Rékassy Csaba, Szász Endre, Würtz Ádám 1966—1972 között készült grafikáit. Rövidesen újabb lapokkal igyekeznek bővíteni a választékot. A kölcsönzés gyakorlata Tverdota Miklósné dr., a könyvtár vezetője, a gyakorlati tudnivalókat így foglalta össze: Bálványosi Huba: Falusi kocsma Ábrahám Rafael: Olasz házak — Egyénéknek, intézményeknek egyaránt odaadjuk a grafikáikat — paszpartuba és könnyű, esztétikus fém- keretbe illesztve őket. Az intézményektől nem kérünk pénzt, az egyéni kölcsönzők három hónapra 50,— Ft kölcsönzési díj ellenében vihetnek haza egy-egy alkotást. A határidő egyszer hosszabbítható, azaz összesen fél évre kölcsönzünk. A vidékiek is igénybe vehetik szolgáltatásunkat vagy egyénileg, úgy, hogy fölutaznak hozzánk, vagy az illetékes megyei könyvtár révén könyvtárközi kölcsönzéssel. Az Artotéka sok lehetőséget hordoz magában. A közönség bizonnyal megszokja, megkedveli. A kőbányai könyvtár mindenesetre nagy kedvvel, szeretettel várja a vidéken élőket is. Reméli: győzi képpel. Gy. L. Aczél Gábor Kihallgatás Egy hatalmas termetű férfi ment súlyos léptekkel az úton. Arca merev volt, mintha hideg szél préselte volna rá a barázdákat. Télikabátot viselt, bőikesz- tyűs kezében aktatáskát tartott. — Fel a kezekkel! —top-' pant elé hirtelen egy géppisztolyt szorongató kisfiú. A férfi habozott egy pillanatig, aztán eleget tett a felszólításnak. Ott állt a gyerek fölé magasodva, felemelt karokkal. — Ne lőjj — mondta —; látod, hogy megadom magam! — Van fegyvered? — kérdezte a kisfiú, és megpróbált nagyon szigorúan nézni. A sárga-kék műanyag fegyverrel még mindig a férfi hasára célzott. — Nincs — mondta a férfi. — Becsszóra? — Becsszóra. — Te partizán vagy, vagy bandita? — Természetesen partizán. — Azért! A kisfiú szemébe húzta meleg sapkáját, és a homlokát ráncolta. Láthatóan nem akarta befejezni a jól indult játékot, de mintha kifogyott volna a kérdésekből. — Leengedhetem a kezem? — kérdezte a férfi. — Tudod, nehéz a táska. — Jó — egyezett bele a kisfiú. — De ne menj el. — Sapkájának bumszli bojtja vidáman fityegett a szélben, s ő maga komor maradt. — Miért nincs fegyvered? — Mert béke van. — Te jó vagy? — Nem mindig — mondta elgondolkodva a férfi. — Pedig szeretnék jó lenni. — Látod, én is — mondta a gyerek és leengedte a géppisztolyt. — Én is szeretnék jó lenni, de néha nem sikerül. Téged megvernek, ha rossz vagy? — Nem. Engem már nagyon régen nem vert meg senki. — Engem sem — nevetett a fiú. — De tudod, ha rossz vagyak, akkor nem beszélnek velem, és ez sokkal rosszabb, mintha megvernének. — Tényleg — mondta a férfi komolyan. — Az sokkal rosszabb. — Te mikor voltál rossz utoljára? — Ma. — Azért vagy ilyen szomorú? — Szomorú? — nézett le a kisfiúra a másik. A gyerek nagy kerek szemmel bámulta. — Lehet, hogy azárt vagyok szomorú. — Mit csináltál? — Rákiabáltam valakire. — Te parancsnok vagy? — Olyasféle. — És miért kiabáltál? — Ideges voltam. — Apu is olyankor szokott kiabálni. De ő nem szomorú utána. — Népi szomorú? — Nem. Tudod azért, mert amikor már nem ideges, azt mondja, hogy gyere beszélgetni. És akkor azt mondja, hogy ne haragudjak, amiért kiabált, tudja, hogy nem érdemeltem meg, csak azért kiabált, mert ideges volt. És elmesélte, hogy mi volt a gyárban, hogy miért volt ideges, és bocsánatot kér. Tudod mit? Kérjél te is bocsánatot. Akkor te se leszel szomorú. — Gondolod? Lehet, hogy igazad van. — Ugye? És persze te is meséld el, hogy miért voltál ideges. — Jó — mondta a férfi, és megsimogatta a kisfiú fejét. — Elmesélem. — Akkor szerbusz! Elmehetsz.
