Somogyi Néplap, 1984. október (40. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-24 / 250. szám

4 Somogyi Néplap 1984. október 24., szerda Régi helyett Kevés kérődző, sok abrakfogyasztó r • f .. 1 uj epul Kaposfő egykor tizenhat portából állt. ma ezernyolc­száz lélek lakja. Betelepülő svábok adták a falu gerin­cét, jómódú emberek, akik mindig sokat dolgoztak. A falu három részből áll. öt kilométer hosszan ka­nyarog az út, az „új utcai” részt a temető és a földek választják el a „falutól”, a kisasszondi elágazó után pedig az úgynevezett „ma­gyar falu” következik. Nem hivalkodó a település, ren­dezett udvarokban célszerű­en megépített, vaskos házak és hatalmas, zárt kertek, ahol ma is állatot tartanak, növényt termesztenek a la­kosok. — Sokan „ingáznak” a faluban, ötszázan a város­ban találnak megélhetési le­hetőséget, de házat itt épí­tenek. Kaposfőnek van megtartó ereje — mondja Bene Ibolya vb-titkár. — Nyolc éve osztottunk elő­ször tartós használatú telke­ket, akkor harmincat, most pedig húszat. A fiatalok épülnek itt. A lakosság tár­sadalmi munkával szépíti, építi a falut, bővítették az óvodát, elkészült a póstele- ki út is, nem süllyednek az ingoványba az autók. Kö­vetkező nagy feladatunk a gáz bevezetése a faluba: ti­zenöt millió forintos beru­házás lesz! Jüngling Antal tősgyöke­res kaposfői. Régen zsuppos ház volt az, amelyben most lakik, sok munkával lett „ilyen polgári”, ahogyan Tó­ni bácsi mondja. Hetvenöt éves, a »téeszben dolgozott mindig, ma kismotorral jár a szőlőbe, mert van ott még mit tenni. — Nem volt errefelé so­sem jó föld — mondja —, tizenkét aranykoronásnak számított. Ez bizony nem sok. Futóhomok mindenütt, más növény nem él meg ezen, csak a kalászos. De azért mindig megvolt a be­tevőre való. Ma már egye­dül élek, senkim sincs. A testvérem — veszi elő a kacskaringós betűkkel írt diplomát, melyet még dr. Mauritz Béla, a Pázmány Péter Tudományegyetem rektora írt alá — filozófus volt, meghalt. Pedig, de tu­dott! Aratás idején megta­nulta a görög nyelvet, az­tán meg a kínait szerette volna megismerni, tudja, azt, amelyben a betűk olya­nok, mint a virágok! Tóniibáesi örül a látogiató- nak, a ritkán kattanó kilincs örömteli beszélgetéseket igér. Mutatna mindent, csak hogy tartsa a szót. — Kántoriskolát is vé­geztem, ma is játszom a harmóniumon, csak úgy, magamnak — lép a régi, megfeketedett intsrumen- tumihoz, erőteljesen, pumpál­ja a hangszert, s nehézke­sen felhangzik egy Liszt-ke- ringő. Énekel is hozzá, meg- megbicsakló hangon: „Más volt az élet, más volt az álom. tevéled szállt el szép ifjúságom...” A falu főutcáján, elhagy­va az óvodát, postát, temp­lomot, a régi és új házakat, füves, szépen gondozott kerthez érünk. Valaha vízi­malom állt itt, tetején be- csorgott az eső, falait az imádság tartotta. Egy éve a Kossuth téesz korszerű üzemet varázsolt a régi épü­letből, itt kapott helyet a varroda, és a lakatosüzem. A falubeli lányok, asszo­nyok bérmunkában dolgoz­nak. a forgácsolóban pedig a „megtértek”, ahogy a fia­tal szakmunkásokat becézik. — Kaposváron a Mező­mg afafc. gépnél voltam, februárban jötem vissza a faluba — mondja Serschinger József. — A csoportvezető szólt, lenne itt helyem, munka van, a fizetés is jó, minek utazgassak hát? Hoffer József az FMV-t hagyta ott. s nem hiányzik túlságosan a pezsgőbb éle­tet kínáló város sem. — Mostanában kezd fel­ébredni ez a falu, s itt van­nak a barátaim. Nem szí­vesen mennék máshová — mondja. Lassú a gyarapodása a falunak, látványosnak igazán nem mondható. Van óvoda, iskola, orvosi redelő, meg­épült az új posta, s lesz művelődési ház is. A falu egyik legrégibb háza a mestergerendába vé­sett évszám tanúsága sze­rint 1892-be épült. Mellette- körülötte már az új. Funcs Erzsébet, hatvanéves, ma már egyedül lakja. Éppen apróhagymát tesz el, meg savanyúnak valót. Megte­rem a nagy kertben minden évben, nem szabad veszni hagyni. A régi nagy szobá­ban sorakoznak az üvegek, jó lesz majd. ha másként nem, elajándékozni. — Gyönyörű ez a régi ház — dicsérem a szépen rendben tartott otthont, az emlékeket régi szokásokat őrző bútorokat. — Ugyan — legyint rá Funcs Erzsébet —, gyűjte­ni kell, és újat építeni. Klie Ágnes Az állattenyésztők inkább csak panaszkodnak. Szerin­tük munkaigényes és drága a termelés, alacsony ia jöve­delmezősége. A panasznak ellentmond, hogy az állatál­lomány számottevően nem csökken, sőt egyes ágazatok­ban növekszik is. Miért van így? Az állattenyésztésről nem könnyű lemondani. Ko­rábban támogatást kaptak a gazdaságok a telepek építé­séhez, )s ezeket most hasz­nosítaniuk kell. Kényszer is tehát az állat­tenyésztés fenntartása. Per­sze nem csak emiatt dönte­nek a tenyésztés mellett a szakemberek. Hogy nem ke­resik a visszafejlesztés út­jait, annak gazdasági okai is vannak. Áz állat ugyanis gyorsan, forgatja a pénzt, folyamatos bevételhez juttat­ja a gazdaságot, tehát segít egyensúlyban tartani a pénzügyeket. Az állattenyésztés fenntar­tásához népgazdasági érdek is fűződik. Jelenleg a mező­gazdasági termelésnek fele az állattenyésztésből szárma­zik, s ez az arány növeke­dett, hiszen 1972-ben még csak 43 százalékos volt a ré­szesedés. Hasonló változá­sok tapasztalhatók az export­ban is, hiszen a mezőgazda­ság külpiaci értékesítésének ugyancsak felét adja az ál­lattenyésztés. Tehát sem a mezőgazdasági nagyüzem, sem a népgazdaság nem mondhat le az állattenyész­tésről, aminek inkább a fej­lesztése a soron következő feladat. Az intenzív állattenyésztés mellett szólnak a tradíciók is. Ez abból következik, hogy a magyar mindig ál- ,lattenyésztő nép volt, s ezt a hagyományt napjainkban igyekeznek megőrizni. Ezért az ágazat szerény jövedel­mezőségét a termelési ered­mények javításával akarták növelni a gazdaságokban. A tények mindenesetre erre engednek következtetni. Az egy kocára jutó hústerme­lés tizenhárom esztendő alatt csaknem 500 kilogrammal növekedett, s tavaly elérte az 1804 kilogrammot. Ugyaneb­ben az időben az egy tehén­re jutó tejtermelés 2420 li­terről 4145 literre emelkedett. A világon mindössze négy ország van, amelyik ezer li­terrel volt képes a tejterme­lést javítani. Kényszer és érdek Az sem vitatható, hogy az üzemi hajlandóság találko­zott a támogatással is. Köz­ponti segítség nélkül nem kerülhettek volna az ország­ba a nagy tejtermelő-képes- sagű hotlstein-firíz teheneik, nem épülhettek volna gyors ütemben új istállók. Mindezek segítették az ál­lattenyésztést, de a jövedel­mezőség elmaradt a várako­zástól és a panasz nélkül el­viselhető mértéktől. Kivált­képpen iákkor, ha a növény- termelés nyereségéhez hason­lítjuk. A tapasztalatok sze­rint iszáz forint befektetés­sel a növénytermelésiben 20 forint nyereséget lehet elér­ni átlagosan, az állattenyész­tési ágazatokban viszont ezt nem lehet produkálni. Ezért mondják a szakemberek: a növénytermelés jövedelmét „feletetik” az állatokkal. Persze nem egyformán, s így különbözőképpen fejlesz­tették a? ágazatokat is. A szarvasmarha- és a juhlét- szám voltaképpen változat­lan maradt az elmúlt tizen­három évben, ugyanakkor a sertés- és a baromfiállomány jelentősen gyarapodott. Ez volt a gazdaságok érdeke. A juhtartás ugyanis a nagy­üzemek többségében tartó­san veszteséges, a tejterme­lés veszteségét vagy szerény jövedelmét csak a marhahíz- lalás tudja csökkenteni, a sertés- és baromfitartáson viszont tisztes haszon ma­radt. Ezek az arányok azonban nem igazodtak az ország adottságaihoz. Hazánkban nagy kiterjedésű Jegelők, ré­tek vannak, de ezek termé­sét csak a tömegtakarmányt fogyasztó állatok — a szarvasmarha és a juh — hasznosíthatják. Számuk azonban kevés a legelők nagyságához képest. Másfe­lől a legelőket is elhanyagol­ják a gazdaságok, alacsonyak a hozamok. Változás csak befektetés révén remélhető, de ez nem érdeke a gazda­ságoknak. Ezért fejlődött gyorsabban a sertés- és a baromfitartás a gazdaságokban. Ebből a helyzetiből csak úgy lehet kimozdulni, hogy megválto­zik az állatállomány össze­tétele. A tervek szerint nö­velni kellene a kérődzők arányát, s csökkenteni az abrakfogyasztókét. V. Farkas József Noteszlapok az NDK-ból A takarékosság közügy KGST- tanácskozás a növény­védőszerekről KGST szakértői tanácsko­zás kezdődött kedden Bala­tonalmádiban a környezet­kímélő növényvédőszerek­ről. Az Interhim elnevezésű KGST-szervezet szakértői­nek háromnapos értekezle­tén elsősorban a biológiai szűrővizsgálatok módszerei­nek összehangolását vitat­ják meg. Ez az alapfeltétele ugyanis annak, hogy a kör­nyezetkímélő növényvédő- szerek kutatásában és fej­lesztésében az eddiginél ha­tékonyabb együttműködést alakítsanak ki. Azokról a vizsgálatokról van szó. ame­lyek során a szakemberek megállapítják az előállított vegyületnek a különböző növényekre gyakorolt hatá­sát, esetleges felhalmozódá­sát és leíbomlásának gyorsa­ságát. A tanácskozás házigazdá­ja a veszprémi Nehézvegy­ipari Kutatóintézet, a hazai gyógyszer, növényvédőszer, intermedier központi fej­lesztési program egyik tu­dományos bázisa ahol kor­szerű eszközökkel és mód­szerekkel folynak a bioló­giai szűrővizsgálatok. A KGST-szakértők Veszprém­ben a helyszínen is tanul­mányozzák az intézet vizs­gálati módszereit. Birkhan Dieter buszvezető már harmadszor pillantott idegesen az órájára. — Aliiról volt szó, hogy fél hatig tart a program. Most pedig már legalább öt perc |késésben vagyunk. — Mit számít öt perc? — Nagyon is sokat, hiszen nekem 35-re már ki kell álfl - nom járatba. Hajnalban, mi­előtt indultunk, már lebo­nyolítottam két menetrendi járatot. Kevés a kocsi és ke­vés az ember. Minden buszt maximálisan ki kell használ­ni, ez pedig csak úgy lehet­séges, ha mindenki pontos. — Hogy bírják ezt a tem­pót az emberek és a moto­rok? — Ikarusz-buszaimk több­sége 8—10 éves. ßok a meg­hibásodás és kevés az alkat­rész. A szerelők sokszor csak a leleményességükben bíz­hatnak. Mi sofőrök gyakran 380—400 órát dolgozunk ha­vonta. Megszoktuk, s az iga­zat megvallva a túlóra bére is jól jön. Több mint. 20 éve vagyok buszvezető, az alap­bérem 500 márka. A tökéletes járműkihaszná- lásira való törekvés példáit láthatjuk mindenfelé az uta­kon ds. Az Ifa-tehergépke­csik gyakran két pótkocsit is vontatnak. Hogy egy el­öregedett géppark fönntar­tása mennyire gazdaságos, az talán vitatható, hiszen például a 30 éve gyártott Barkasok javítási és üzem­anyag többletköltsége nyil­ván tetemes. Vitathatatlanul rokonszenves azonban az értékek ímegóvására és hasz­nosítására törekvő takarékos szemlélet. A magánautók között is sok a irégi típusú — ám lát­hatóan nagy becsben tartott — Wartburg, Trabant sőt P 70-es. Az öreg kocsik óvá­sának az egyik kényszerű oka, hogy egy új autóra át­lagosan 10—12 év a várako­zási idő. Ezt hallva egyik ti­nédzser úti társunk megje­gyezte, hogy az NDK-ban a szülőknek ezek szerint már csecsemőkorban be kell fi­zetni gyermeküknek iaz au­tót, hogy mire jogosítványt kap, bele is ülhessen. A takarékos szemléletre nemcsak a közlekedés kínál példát. Az utcákon sokfelé láttunk műanyagflakonokkal teli konténereket. Az embe­rek belátják, hogy ezeknek az anyagoknak az újrahasz­nosítása» közös érdekük. Ter­mészetes számukra, hogy a műanyaghulladékot külön gyűjtik, s nem dobják el a háztartási szeméttel együtt. Eszembe jutottak a nem be­tétes üvegek összegyűjtésé­vel kapcsolatos itthoni pró­bálkozások. Az üveges kon­ténerekbe ugyanannyi sze­mét kerül, mint amennyi üveget a szemetes kukákba dobnak. Kényelmesebbek vagyunk ? Inkább fegyelem­ből van mit tanulnunk. Szót érdemel az is, hogy a ku­kák környékén mégcsak el­vétve sem láttam kenyérda­rabokat. Pedig hát az NDK- ban nem jelkép a kenyér, ünnepe sincs az új kenyér­nek, mégis jobban megbe­csülik. A városi kenyérgyá­rak általában hetente két­szer sütnek, így teljesen is­meretlen a nálunk elvárt puha, meleg kenyér. Az egyik boltban megfigyeltem, hogy a mi fogalmaink szerint szikkadt, barna kenyériből voltak akik csupán néhány szeletnyit vettek, annyit, amennyit el is fogyasztanak. Estére japán szuperkrimit ígért a Zebniczi (mozi pla­kátja. Meglepő volt, hogy — jóllehet a legjobb hely sem került többe egy márkánál — alig húszán ültünk a nyolcszáz személyes nézőté­ren. A nagyfáim előtt híradó helyett a mi közlekedésbiz­tonsági reklámjainkhoz ha­sonló kisfilmeket vetítettek. Az egyikben részegen tántor­gó autós készült la volán mellé ülni, ám egy járókelő elhúzta a kocsitól. A képen ekkor megjelent egy itelefon- szárn és a felirat: „Hasonló esetben értesítse a rendőr­séget!” A magyar néző sze­mével mindez különösnek látszott. Német ismerősöm állította, hogy ez így helyes és természetes. Mint mond­ta, ez is |része az állampol­gári fegyelemnek. Nem vol­tak meggyőző ellenérveim. Bíró Ferenc (Folytatjuk.)

Next

/
Thumbnails
Contents