Somogyi Néplap, 1984. október (40. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-20 / 247. szám
1984. október 2Ö., szombdt Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS HONFOGLALÁS O lcsó. Nagyon olcsó, kedves. Ilyen olcsó albérletet ritkán kapni — mosolyogta a jó hetvenes (esztendős és kilós) hölgy —, és a közlekedés is kitűnő. Tíz lépésre a buszmegálló ... — És másfél órányira a város, négy átszállással — szögezte le Vébé. — Tízpercenként járnak a buszok. Kitűnő az összeköttetés — ragaszkodott a nő az álláspontjához —, és csak ötszáz havonta ... — Rendben van. Megnézhetném? — Erre tessék, kedves ... Vébé a nagyvirágos, hátul felkapó pongyola nyomában cipelte két táskáját. Megkerülték a házat, s a kert végében, paticsfalú kis házikónál álltak meg. — Ez volna a kiadó szoba? — álmélkodott gonoszul Vébé. — Nagyon tiszta, kedves kis szoba; négyszer háromhatvanas, újszerű ággyal, asztallal, székkel, van egy kis kályha is ... — Kályha nem kell. Nyár van. Háromszáz. — Hogy képzeli, kedves? Még az ötszáz is hallatlanul olcsó, és a közlekedés ... De tessék, fáradjon beljebb, nézze meg maga is. — És az a deszkabudi.., Maguk is oda járnak? — Nem, kedves... De hát megértheti. — Megértem. Háromszáz. — Maga aztán tud alkudni, fiatalember. Vágjuk ketté a különbséget, legyen négyszáz! Jó? És még valami. Itt lakik Gizus. férjenek össze ... — Hoppá, álljunk csak meg ! Erről nem volt szó. Hány éves a Giziké? — Haha! Gizus macska... — Haha. De miért kell vele laknom? — Gizus mindig is ott lakott. Máshol már nem is tudna megszokni. És nem szabad kiengedni, mert ha elkódorog, nem találna visz- sza. Jaj, én meg is halnék,.. — Jó, majd elviseljük egymást őnagyságával. — Gizus kandúr... Va- gyishát : csak volt, mert.. kiheréltettük. Ugye ... — Akkor miért Gizus? — Amikor a nevét kapta, még nem tudtuk, hogy fiú. Tehát megfelel? Vébé körülnézett a sötét, alacsony szobácskábán. Vállat vont. — Egyáltalán nem felel meg, de kiveszem. Végül is csak egy hónapról van szó. Tessék, egy, kettő... négyszáz. — Itt a kulcs, kedves. Viszontlátásra. És, el ne felejtsem, Gizus csak borjú húst eszik. Talál két kon- zervet az ablakpárkányon nyissa ki, és adja oda neki, reggel és este szokott kapni... — a házinéni tovaringatta pongyoláját. Vébé utánanézett, és nem kellett csintalan gondolatokat kivernie fejéből. — Rusnya vagy. Hájas vagy. Eunuch vagy — mondta Vébé a macskának — fogd be a szád. Töltöttzokni! A macsak tovább nyávogott. Félreérthetetlenül Vé- bének nyávogott, előtte ült, rá nézett. — Aha... a kajád. Mind járt, mindjárt... Tüstént, azonnal, üstöllést, ne türelmetlenkedj már. Kinyitotta az egyik kon- zervet, a .macska tányérjába rázta tartalmát, és elnézte, amint a lakótársa táplálkozik. A macska hatalmas állat volt,, és valóban gusztustalanul kövér ; két hátsó lába közt olyasféle redő lógott, mint amilyen a hízott libáé. Vébé eloltotta a villanyt. A rra ébredt, hogy Gizus az ő hasán fekszik. Lesodorta, és a másik oldalára fordult, de elaludni nem tudott többé, pedig alig pir- kadt még. Felöltözött, s amint a forgalom megindult, a munkahelyére ment, a kelleténél jóval hamarabb, hogy odabent megmosakodjon, megborotválkozzék. A macskáról sem feledkezett meg. a másik adagot a tányérján hagyta. Késő este került haza, a délutánt moziban és presz- szókban töltötte; a sötét kis lyuk, amelyet otthonának kellett neveznie, nem vonzotta. A macska az ajtóban fogadta, panaszosan nyávogva. — Várj, nagybélű — intette Vébé —, mindjárt eszünk, mindjárt! Gizus a lába körül sétált, hozzádörgölődzött. emelt farokkal mórikált; szinte elviselhetetlen látvány volt ez Vébé számára. — Rózsaszín masnis ruhába öltözött matróna, az vagy. Még annál is rosszabb vagy — mondta —, ne tedd, ne tedd ezt, amúgy is kapsz enni. Visszataszító állat, megosztom vacsorámat, megosztom én veled — szavalta,. a paprikás kolbászból lekanyarított egy bakarasznyi darabot, és a macska elé dobta. Gizus megszagolta, Vébére nézett, majd sértődötten elvonult. „Éppen úgy riszál, mint a gazdája” — gondolta Vébé. — „No, nem baj. majd megeszed, ha megéhezel”. Tévedett. A macska hajnalban felnyávogta álmából; a tányérja előtt ült, de a kolbászdarab még mindig érintetlen volt. „Borjúhús — dühöngött Vébé —, borjúhús, fityiszt! Magamnak sem jutna rá. Te rohadt dög, kézrebbentő hülye elnyomó... gondoskodjon rólad a gazdád, ha már így szoktatott!” Sokáig csengetett az elülső ház ajtaján, de senki nem nyitott ajtót. Végre a szomszédasszony' előjött, és átszólt a kerítés fölött; — Elutazott mindenki vidékre, a rokonokhoz. Nem tudta? — Nem. Nem tudtam.. Este a kolbász még mindig érintetlenül hevert Gizus tányérján. „A te bajod” — morogta Vébé és lefeküdt. Amint elaludt, a macska rögtön felnyávogta. Vébé hozzávágta a cipőjét, erre csend lett. Fél óra múlva Vébé ismét éktelen nyer- vákolásra ébredt. Elkapta a macskát, nem törődött a karmolások okozta fájdalommal, fel tépte az ajtót, és kidobta Gizust. De megfeledkezett a nyitott ablakról. Gizus beugrott, megint felébresztette Vébét, és többé nem hagyta magát megfogni. Vébé másnap délelőtt gyűrötten, kialvatlanul, áhítozva utazott be munkahelyére. elkérezkedett néhány órára, és nekivágott a városnak. Albérletet keresett. — Kétezer, olcsóbban nem lehet. Gondolja meg, főzőfülke is van, fürdőszobahasználat . .. — Három hónapra előre kérném a bért, uram ... — Három hónap ... Köszönöm, akkor tárgytalan ... Nem ment vissza a munkahelyére. A város parkjában kóborolt, bement az állatkertbe is. Az egyik ketrec előtt megtorpant: az állítólagos VADMACSKA kísértetiesen hasonlított lakótársára. Színben, nagyságban, kövérségben; és mintha gúnyosan sandított volna Vébére. Kétkedve és szégyenkezve hazarohant, és megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy kínzója otthon tartózkodik. Némi lelkitusa után vett három borjúhús konzervet. Alighogy kilépett az üzletből, a dobozokat restelkedve és dühösen bevágta egy szemétkosárba. A váróterem padján próbált szundikálni, de egy rendőr felrázta. — Menjen haza! Itt nem lehet aludni. Érti? — Kezdem már érteni — vihogott Vébé van egy macskám, úgy hiszem, megszelídített engem..-mr ébé elzarándokolt a \ E szemétkosárhoz, 'E amelybe a konzer- veket dobta. Azóta kiürítették. Éjfél után fél három volt. Hazafelé indult, összepakolt. Az ajtóból a macska felé köpött. A kulcsot bedobta a postaládába. „De borjúhúst mégsem adtam neki” — gondolta, és két táskájával nekivágott a diadalmas hajnalnak. Eifert János Hódmezővásárhelyen született 1943-ban. Iskolai tanulmányai mellett hangszeres zenét is tanult. 1960—1977 között a Néphadsereg Művészegyüttese táncművészeként a világ 18 országában turnézott, vizuális élményeit ekkor kezdte fényképeken is megörökíteni. . 1978 óta hivatásos fotóriporter, de az alkalmazott fotográfia területén is eredményesen dolgozik. Érdeklődő, kísérletező .alkat, előadásokon, szakírói tevékenységén keresztül szívesen foglalkozik a fiatalok nevelésével. Mostani, „SZERELMEM. TÁNC” című fotókiállításának anyagát tizenöt év munkájából válogatták. A tánctörténeti szempontból, is értékes képek világhírű táncművészek, neves koreográfusok alkotásainak maradandó pillanatait mutatják. Fotói nemcsak reprodukálnak egy másik művészetet. hanem újrateremtve azokat, önálló világot hoznak létre. Bencze József LAPPANGÓ FÁJÁSOK Nem éget a forró pipacsok pokla, nem hull szemembe angyal kalászok kontya, nem szeret engem a fű szaga, a fáradt föld illata. Lányosok forrósítja tüzesre a fáradt estét. Nincs földem, éneket mégis onnan veszek, testem az otthoni mező húsából való. Én a csillagot fűre serointő kaszatokmányból szoptam a nyers erőt, a lelkemig csengő aoélfényű álmot. Parasztok zsákjából kiestem, Búzamag, Te Jó Vitézem, Kórházban csontfehér szék. Búzák ina föltekeredett apám földalatti szívére. Túl sok halált evett, hozzászokott lassan. Közüliük való vagyok, felemel az érzés, verseim imakönyv-zsoltárjelzők nagyanyáim litániáin. Érettük akarok több lenni. Mestergerendás ház nevelt. A sülő tészta fénye, mint anyám arca beragyogja az életem, az érésig biztat a fáradt földet félteni. Csibebecéző hangja már rekedtes, szerszámai ótvairosan elszéledtek erősebb gazdát keresni. Apám hiányát eső érzi, kaszája jászlakat vértez... A seriff, aki nem ismeri a tréfát Filmszínházaink nemrég mutatták be „A seriff, aki nem ismeri a tréfát" című új westernt. A főszerepben hosszú szünet után ismét láttuk Ronald Reagant, és el kell mondanunk, hogy ragyogóan játszott. Az első képeken Ronme seriff magányosan vágtat a végeláthatatlan prérin! A kamera nagytotálban adja már nem fiatal, szélcserzett, férfias arcát. A seriff magabiztosan ül a nyeregben. Noha még nem egészen négy éve viseli a seriffcsillagot, nevének puszta említése is félelmet ébreszt mindenkiben. Hiszen Ron- nienak biztos a keze, és az ujja mindig a ravaszon van. A seriff azonban magányos. Csak kevesen értik meg. A magyarázat egyszerű: Ronnie ugyanis a jó oldalán harcol a rossz ellen. Hazáját védelmezi, a Nagy Nyugati Országot. Mindenütt ellenségeit — a „vörösöket” — gyanítja, még a Nagy Nyugati Ország lakosai között is. Látjuk a vásznon, milyen figyelmesen fürkészi a távolt, ahol a préri összeolvad a szemhatárral. Semmi sem maradhat rejtve éber tekintete előtt. Ronnie tudja, hogy a gonosz bárhol megbújhat, ezért mindig résen áll: nem lehet rászedni. Ronnie elődje, Jimmy seriff — ahogy mondani szokás — együgyű ember volt. Túlságosan hitt abban, hogy az emberek jók, és más efféle badarságban. Sőt azt tartotta, hogy a „vörösökben” meg lehet bízni. Épp ez lett a veszte! Ronnie seriff egészen más alkat. Szilárd meggyőződése, hogy a „vörösök" csak agy nyelven értenek: az erő nyelvén. Annak is. tudatában van, hogy az igazság mindig az ö oldalán áll. Ez jó tulajdonság. Azóta, hogy felváltotta a sikertelen Jimmyt, a seriff tisztségére ismét a kellő tisztelettel néznek. Tartanak tőle, senki sem mond neki ellent. Ronnie nem bízik a „vörösökben”. Az a véleménye, hogy minden álnokságra képesek. De a béke mindennél drágább számára. Időnként még azt is kijelenti, hogy ellenségeivel hajlandó elszívni a békepipát. Azonban mindig résen van. Ezért soha nem nyújtja elsőként a kezét a „vörösöknek” a kibékülés jeléül. Hisz jól ismeri hitszegésüket. „Nyújtsd a vörösöknek a kisujjadat, és rögtön leharapják a kezedet!” ez Ronnie kedvenc szavajárása. Ennek ellenére a seriff még békeszerződést is hajlandó kötni a „vörösökkel”. Ám az a véleménye, hogy előbb állig föl kell fegyverkezni. És természetesen kivárja, míg elkészül az általa megrendelt új kétcsövű puska, amiből újratöltés nélkül 36 golyót lehet kilőni. E csodafegyver segítségével készül megadásra bírni a „vörösöket”. S a béke és a nyugalom csak akkor fog újra beköszöntem a Nagy Nyugati Országban. Wolfgang Ebert (A hamburgi Zeitből fordította: Zahemszky László) Eifert Dános fotói
