Somogyi Néplap, 1984. október (40. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-20 / 247. szám
8 Somogyi Néplap 1984. október 20., szombat ippiM ■I ;■ IHil wm WÊÈËÉËÊÊÈÈÊKËÊÊKÊÊ IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMUVELODES •5 , • í ? • • • ■ Hauno Runar Hartman Mauno Runar Hartman finn szobrászművész az 1981-es ötödik budapesti nemzetközi kisplasztika! kiállítás díjazottja. Ónálló kiállítását nemrég a Dorottya utcai bemutatóteremben a hatodik kisplasztikái kiállítással egyidejűleg rendezték meg a művész tiszteletére. Hartman nagyméretű faszobrai, festményei töltik meg a kiállítótermet. Képeink a kiállításon készültek. Népek hazája, nagyvilág Fekete Gyula írói jegyzetlapjai Minden telünk nyár valahol, másnak; minden éjszakánk nappali verőfény. Így kerek a viliág. » » » Széljegyzet egy Petőfi- venshez: Legmesszebbre a határokon túlra — a hazai bari- K.ad tetejéről látni? * * * Igen, „az egyes nemzetek szedetni termékei közkincs- csé válnak”, de hozzá kell ma már tennem: a szellemi szemetei is : közgonddá, közpiszokká, közsöpredékké. Szépen magyarul — szépen emberül Kit hogyan (nem) tisztelünk? Tóth Endre: Nyírják a füvet Csak pár fa sínylik satnyán az asztalos térén, hőgutás, ritka lombjuk árnyékot se terem. Nagy, behemót bérházak untig egyforma, mord tömbjét színezi zölden egy-egy tenyérnyi folt. Nyírják, már nem kaszálják a fű-szigeteket, a beton utak között magosra nőtt gyepet. A zúgó nyírógépet gyerekraj követi, pillangó száll a fűben, s ők örülnek neki. Az asszonyok szélesre tárják az ablakot, s a szobák belélegzik a szénaillatot. Deák Mór: DÚDOLÓ (Kiss Benedeknek) mintha mindig havat ennék fagy üli a számat ágyravert éjszakáimon álmatlan a bánat marokra kapom hát szivem s szoritom keményen amig az ujjaim között felpiroslik vérem Törő István: Bohócok Hosszú talpú nagy cipő, Jancsi bohóc jöjj elől mit csinál most Szamóca? lám a málnát bogyózza, csili-csálé nadrágját most húzzák le a libák, térdig érő bő orra a cipőjét porolja, de a haja égnek áll, amint Jancsi előáll, veszekednek jó nagyot, majd letépik a napot. — Ne mássz a kerítésre! — De a Péter megengedte! És „a Péter” — szakállasán, harmincévesen — bó- lintással jelzi, hogy érti. — Honnan szedted a fagyit? — A Gizi vette. Aztán kiderült, hogy a nagycsoportos óvodásnak „a Péter” az apja, „a Gizi” az anyja. De hát így emlegeti őket az oda-vissza tegeződő és tegezett környezet, a rokonság, és a „havercsaládok” apraja-nagyja : s hogy a gyerek őket utánozza, azt nem kifogásolja senki, sőt: olyan „jópofa” dolog. Am nem is kell ehhez gyereknek lenni! Huszonötévesektől is egyre gyakrabban tapasztalom — szakmai konferenciákon, de főleg társadalmi értekezleteken —, hogy nem sokat problémáznak az ötven-hatvanasokkal. Akik apáik korosztályából vagy azon túl is — tegezéssel tisztelik meg őket, azt nemcsak, hogy felszólítás nélkül visszategezik, hanem mindjárt „lacizzák”, „pistázzák” is. És sokuk meg sem várja az idősebbik kezdeményezését, maga indul tegezéssel. Kihalt a „Nézd, Pista bácsi”, a „Tudod, István bátyám”; s már az emlékezetemben sem él a ,Hidd el, tanár úr”. Aki „te”, az mindjárt „Szia!”, s persze „Pista”; és örülhet, ha nem egyenest „öregem”, esetleg „fater” vagy épp „tata”. Egy rádióműsorban épp hetedik—nyolcadikos gyerekek adtak tájékoztatást: hogyan készül a faliújságjuk. Elmondták: „a Hédi” a szerkesztő, „a Csabi” a grafikus, „a Kriszta” pötyög- teti le az írógépen „a Géza” ragasztja. Meg is szólalt a nevezettek mindegyike ki vékonyka, ki már mutáló gyerekhangon. Azt is közölték, teljes egyetértésben, hogy ,vázért a Zsolt a legjobb fej”, ő irányít és ellenőriz mindent. A megnevezett tiltakozását így hárították el: „Ne szerénykedj !” Engem zavart némileg, hogy „a Zsolt”-nak vastag férfihangja volt, tornatanárt diplomája, s jó három évtized nyomta már a vállát. Ot ez nem feszélyezte, sőt a rádiós műsorvezetőt sem. Az még biztatta is a gyermek hallgatókat: írják meg (mert hát ki dönthetné el más), hogy magázni jobb-e a tanárokat vagy tegezni. Ámde a tegezés — láttuk, tudjuk is — túlzottan egyféle. Akit tegezek, könnyen elküldöm a ... (S főleg: aki el akar küldeni valahová, rögtön tegez — autósok jól tudják!) S egyre egyfélébb a magázás is. Csak egy példát! Rádióműsorunk levelei tanúsítják : Péchy Blanka az egész országnak „per” Blanka néni. Nemcsak a gyerekeknek ; tanároknak (főleg tanárnőknek) is. Lehet ez épp a bensőséges bizalom kifejeződése is, de inkább arra utal, hogy az ennél nagyobb tiszteletadásnak idestova kihalnak a nyelvi eszközei — s velük a gondolata is. S ettől már csak egy lépés az, hogy X nénit és Y bácsit letegezzük (mint a nagynénénket és nagybátyánkat is). Van, aki meg is teszi. A „Miska bácsli levelesládája” című rádióműsor-, hoz harmadik-negyedikes gimnazistáktól (félig felnőttektől!) jött már így levél, nem is egy: „Kedves Miska bácsi’ Megírom neked, hogy •... ”, és : Kérlek, válaszolj ;..” — És ha ma tegezem Miska bácsit, holnapra Miska vagy Misi lehet belőle. Akit, ha nem tetszik a válasza, elküldünk a ... Sokan ezt demokratizálódásnak tartják. Magam — megírtam — a modortalan- ság egyenlőségének; úgy látom: embernek ember iránt való tiszteletadása szűnik meg ezzel. Mert aminek kikopik a nyelvi hordozója a használatból, annak kivész a gondolata is. Még nincs késő talán! Még van olyan nemzedék, amelyik ismerte a tiszteletadás formáit; nemcsak a feudális hajlongásét, hanem á magasabb kor, a nagyobb tudás, a több tapasztalat, vagy pusztán annak a másik ember embersége, iránti megbecsülés kifejezőit — s persze velük együtt a megbecsülés érzését is. Megkapni ezt az ifjabb nemzedéktől aligha fogja — az nemigen ismeri —, de megadni neki miért nem tudná! Én például magázok minden tizenkét-ti- zenhárom éven felüli fiút és leányt (mint engem a tanáraim hajdan, már a polgári iskolában); és „Jó napot kívánok” nekik (akár előre is). Eleinte furcsán néznek rám, de aztán megszokják. Olykor már fogadják is. Deme László Csábító hasonlat: a minden rendű és rangú keretközösségeket — mint megannyi törtet — közös nevezőre kell hoznunk, hogy ösz- szeadhassuk őket. Csakhogy ennél a műveletnél elsikkadnak olyan lényeges tartalmi és valóságelemek, melyek az új differenciálódás elemei, s főszerep vár rájuk az összeadódás után. A menetrend a szokásos: különböznünk kell, hogy egyesülhessünk — egyesülnünk kell, hogy különbözhessünk. * * * Jóval 'több mint száz olyan ország van a földkerekségen, amelyre minden bizonnyal nem gondolunk, amikor évődünk a magunk kicsinyességén — vajon miért csak a sokkal kevesebb „nagy ország” az állandó összehasonlítási alap? Lám, egyszerű matematikai arányszámmal bizonyítható, hogy nem lehet véletlen a hasonlítgatások iránya, ha folyton a kevesebb felé, és sohasem a nagy többség felé szóródik. Vajon a kicsi ország szapora emlegetésben nem a kicsi felelősség keres igazolást? * * * Olyasforma a népek, nemzetek, országok függetlensége is, mint az egyén szabadsága; röviden és hézagosán szólva : felismert szükségszerűség. Sosem is volt, hát hogyan lehetne ma függetlenség a történeti, földrajzi tényezők — realitások — számbavétele nélkül. Kölcsönösség, egyenrangúság, viszonosság — úgy tetszik, ezek a függetlenség nem változó," nem avuló, lényegi jegyei. Az engedményekben is, a korlátozásokban is. * * * Amíg a bevándorlók szűrése a leggazdagabb országok elismert önvédelmi joga, addig el kell ismernünk mindenütt a világon a kivándorlók szűrésének önvédelmi jogát. Máskülönben zöld utat kap: a modern gyarmatosítás. * * * Nem sokat ér az a távolsági humanizmus, amelynek közvetlen környezetéből — itt és most — sem együttérzésben, sem tettekben nincs fedezete. Amely csak ezer, tízezer kilométerekre hatékony, de a saját szűkebb társadalm i- hazai közegében — ahol tehát csak küzdelemmel, áldozatokkal, kockázatokkal együtt lehet vállalni — szinte minden érzé- kenységét-hatékonyságát elveszti. Sőt: ugyanezek között a távolsági humanisták között, akik rendre olyan gondokat vesznek a szívükre, amelyeket eleve nem vehetnek a vállukra, feltűnően sokan vannak, akik nem egyszerűen közönyösek, hanem éppenséggel türelmetlenek, elutasítók, ingerültek, ha olyan hazai gondokkal-sonskérdé- sekkel találkoznak szembe,, amelyekből megszakadásig vehetnének át terhet — a vállukra is. Igaz, nem kockázat nélkül. * * * A békés együttélés lehetőségeit még alig ízlelgeti a sokféleképp megosztott emberiség, és íme, máris fölraj zofódik a közeli jövő térképén a felparcellázhatatlan emberi köztulajdon, mely a közös létérdek kényszerével már nem is csupán békét, de azon túl szövetséget, együttműködést parancsol a népeknek : egyetemes közvagyonunk a levegő, az éltető víz — sőt a talaj, a szabad természet rombolása sem csupán belügy. Konvergencia ? Ügy tetszik, nemcsak a természet valósága, de olykor a társadalom, a gazdaság valósága is tartalmazhat olyan evidenciákat, amelyeket ténynek, törvénynek kell elismerni, netán hasonló következtetéseket levonva, a kapitalizmusban és a szocializmusban egyaránt. * * * Ütköző voltunk idáig, olykor a küzdő felek csapásait mindkét irányból felfogó s élő tömegével fékező harmadik. Szeretnénk végre azzá válni, amire szintén predesztinál történelmi-földrajzi helyzetünk: híd és kapocs az égtájak, a világméretű áramlatok, az egymással végleg megbékélt népek között. Minket már csak ez a szerep s ez a hivatás kárpótolhatnak valamelyest a történelmünkért. CARLO MANZONI: A gyógyszertárban Veneranda úr belépett a gyógyszertárba. — Mi tetszik? — kérdezte a patikus. — Kérem szépen — mondta Veneranda úr. — Tud valamit adni fejfájás ellen? * — Természetesen — felelte a patikus —, nagyon jó és hatásos tablettáink vannak. — És magának fáj a feje? — kérdezte Veneranda úr. — Nekem? — válaszolta csodálkozva a patikus. — Nem, nem fáj. — Tehát nem fáj a feje. Akkor szerencsés ember! — mondta Veneranda úr. —A fejfájás nagyon kellemetlen dolog, nem gondolja? — Egyetértek — mondta a patikus. — De ha fáj a feje, vegyen be tablettát, és túl lesz rajta. — De nekem nem fáj a fejem — mondta Veneranda úr. — Miért kéne, hogy fájjon? Kitűnően érzem magam. — Akkor mit akar? — kérdezte az álmélkodó patikus. — Miért kért tőlem fejfájás elleni tablettákat? — Dehogyis kértem, én csak kérdeztem, van-e tablettájuk fejfájás ellen — mondta Veneranda úr —, mire maga azt felelte, hogy van. Aztán azt mondta, hogy nem fáj a feje, és mivel nekem se, hát szépen megegyeztünk. Miért kéne, hogy nekem fájjon a fejem, magának meg nem? — No, de ön tablettákat akart tőlem — hebegte a patikus. — Én semmiféle tablettát nem kértem magától — mondta Veneranda —, és mivel nem fáj a fejem, nem kell a tablettája sem, amije van, noha a maga feje nem fáj, — Nem értem, nem értem — jött ki a sodrából a patikus. — Ennek semmi köze az értéshez vagy a nemértéshez — mondta Veneranda úr —, maga viszont megpróbált engem felidegesíteni és felbosszantani, hogy aztán csakugyan megfájduljon a fejem. Hát akkor inkább elmegyek. Veneranda úr hátat fordított a patikusnak, és fejcsóválva elhagyta a gyógyszertárat. Zahemszky László fordítása
